Blöffkormány félidőben

Sok fölösleges mondat elhangzott a hét folyamán a Tihanyban megrendezett Média Hungary-konferencián. Sem a kereskedelmi médiumok nárcisztikus önhittsége, sem a hatalom által cserbenhagyott közszolgálat kiszolgáltatottsága nem mondható új fejleménynek; amint az sem, hogy a bulvár lassacskán kiszorítja a szuszt a mértékadó sajtóból. A politika cinkos közreműködésével lassan mindenféle sajtó útján történő értékközvetítést zárójelbe tesz a pénzügyi számítás, a nyers profitérdek; hovatovább az állampolgár alkotmányos tájékozódási jogának elemi feltételei sincsenek meg. A nívótlanodás kedvezményezettjei pedig már nem is igen szégyenkeznek a látványos szakmai árulás miatt: a siker (a példányszám, a nézettség, a hallgatottság) formálisan őket igazolja, s miközben reggelente a fürdőszobában kénytelenek a tükörbe tekinteni, a szépen gyarapodó bankszámlájukra gondolnak. Hasonlóan öngyilkos tendencia ez, mint a hazai demográfiai vagy a globális klímaváltozási folyamatok: pontosan érzékeljük, mi és miért történik, mégsem teszünk ellenük érdemben semmit.
Az aggasztó hitel- és befolyásvesztés ordító ellentétben áll a permanens technikai forradalommal. A mind újabb kommunikációtechnikai bravúrok, távközlési ketyerék és szisztémák, mindezek fókuszpontjában pedig a digitális paradicsom ígérete elvileg legalább olyan optimizmussal kellene hogy eltöltsön bennünket, mint Verne Gyula kortársait, az előző századforduló emberét. Ehelyett azt látjuk: mind tökéletesebb módon gyártják és tálalják elénk a globális bóvlit.
Ha a tihanyi konferenciának mégis volt valamiféle eredeti fejleménye, akkor az a keserű felismerésen alapuló hangulatváltozás volt: mintha a mértékadó média kezdené felismerni, hogy fel kellene lépnie a saját érdekeiért, ami sok tekintetben persze egybeesik a közérdekkel. Egy ilyesfajta közös fellépés azonban a már-már végzetes politikai megosztottság miatt úgyszólván lehetetlen. Nehéz lenne megmondani, hogy a politikai elit szándékosan hajszolta a szakmailag és morálisan minden korábbinál mélyebbre süllyedő médiát ilyen végletes helyzetbe, vagy csupán nem tudott ellenállni a könnyű kísértésnek, s hagyta sodródni ezt a megbízhatatlan „hatalmi ágat” bizonytalan vizekre. A politika porondján versengő erők felelőssége ebben persze korántsem egyforma: a nagyobb tortaszeletet kikanyarító félnek a bűnrészessége is nagyobb. Sőt a magyarországi sajtóviszonyok példátlan kiegyensúlyozatlansága azt mondatja velünk: a mai kormánypártok oly mértékben „túlnyerték” magukat a nyilvánosság felügyeletének megszerzéséért folytatott másfél évtizedes harcban, hogy az általuk sugalmazott képet olykor már hajlamosak összemosni a valósággal.
Tihany e tekintetben két revelatív élménnyel is szolgált. Draskovics Tibor pénzügyminiszter előadást tartott a konferencián, ám érthető okokból nem a közmédia megoldatlan finanszírozásáról beszélt, hanem elkezdte a tükröt szidni. Önértékelési zavarairól eddig is sokat elmondott a baráti sajtónak kipostázott fotócsomag – ne csak okos legyen az újságokban, de (lehetőség szerint) szép is. A látvány retusálásában, a virtuális politizálásban pedig odáig ment, hogy minisztériumi háttérbeszélgetésére diszkriminatív módon eleve meg sem hívta azt a sajtószereplőt (nevezetesen a Magyar Nemzetet), amelyről nem feltételezte a konstruktív politikai hozzáállást, hiszen a demokráciát nyilvánvalóan félreértelmezve még nem átallna kötekedni, ellenvetést tenni, visszakérdezni. Draskovics azonban ezúttal elvetette a sulykot, hiszen – szocialista politikusoktól korántsem ismeretlen módon – nem egyszerűen a sajtót tette meg bűnbaknak a gazdasági bajok miatt, hanem a közgazdászokat is belevonta ebbe a körbe. Azt mondta, hogy tavaly év végén ez a két szakma együttesen keltett pénzügyi pánikot, s helyzetértékelésük köszönő viszonyban sem volt a reálfolyamatokkal. (Hogy akkor miért kellett elődjének, a porcelánszférában vigasztalódó László Csabának sebesen távoznia, s miképp kerülhetett Draskovics egyáltalán miniszteri helyzetbe, kész talány. Csakis úgy lehetett, hogy Medgyessy Péter elolvasta a hazug sajtóban a hazug közgazdászok nyilatkozatait, s nyeretlen kétévesként toronynak nézte a délibábot.) A pénzügyminiszter mellékesen még kétségbe vonta Kovács György ORTT-elnök kompetenciáját is, aki az uniós elvekre hivatkozva a normatív médiafinanszírozás visszaállítását szorgalmazta. Azt a tényt pedig, hogy egy uniós állam kormányának teljesítenie kell kötelezettségeit, az „adótudatosság” demagóg értelmezésével igyekezett elfedni: azt állítva, hogy ha nem tartják megalázó módon rövid politikai pórázon a közmédiát, az törvényszerűen adóemeléshez vezet. A történetben persze homályban maradt, hogy a médiafinanszírozási válságot maga a Medgyessy-kormány idézte elő vagy mélyítette el annak a populista kampányígéretnek az első száznapos teljesítésével, hogy a készülékhasználati díjat (azaz egy kváziadót) el kell törölni. A kieső összeg normatív pótlásáról azonban kötelességszegően máig nem gondoskodott.
Az adótudatosság (azaz hogy az adófizetők lássanak szoros öszszefüggést a befizetéseik és a kapott szolgáltatások között) ajándékozott meg bennünket a másik tihanyi kommunikációs gyöngyszemmel is. Braun Róbert, a miniszterelnök leköszönt beszédírója ugyanis a kampányígéretek és a valós teljesítmények között szélesre táruló ollót (vagyis az adótudatosság ordító hiányát) személyes autópálya-élményével illusztrálta. Mint emlékezhetünk, a 2002-es kampánylicitben a szocialisták nyolcszáz kilométernyi új autópályát ígértek. Braunnak hivatalba kerülvén gyanússá vált, hogy ez reálisan teljesíthető-e, s kiderült, hogy minden hazai eszközt mozgósítva évi 110 kilométer a „tető”, sőt nemzetközi viszonylatban is a 120 kilométeres maximumot említette. (Spanyolországot abban az évben nemcsak a barcelonai olimpia, hanem a sevillai világkiállítás is ösztönözte az infrastrukturális boomra.) Braun tehát úgy volt Medgyessy főkommunikátora, hogy tisztában volt vele: e fontos kampányígéret megalapozatlan, köznapi kifejezéssel: blöff. Az adótudatosság szétrombolásáért, a közbeszéd elhiteltelenítéséért tehát nem a választók okolhatók, hanem a felelőtlenül ígérgető, handabandázó kormányzat, illetve az a pártszolgálati sajtó, amely a kampányhazugságot realitásként állította be. Márpedig ha a Medgyessy-csapat a legfőbb kampánypontok egyikében tudatosan hazudott, vajon méltányolható-e Draskovics miniszter panaszkodása a felelőtlen újságírókra és közgazdászokra? Ha a blöff bevett kommunikációs fogás, elhihetjük-e a felelős kormányzat akár egyetlen költségvetési számát, tényállítását is? S nem tűnik-e fel az előre menekülő kabinetnek, hogy a korábban még feltétlenül lojálisnak mutatkozó baloldali sajtó is megelégelte az őszinte közbeszéd helyére betüremkedő sikerpropagandát, a rugalmas elszakadás hurráoptimista győzelmi jelentéseit?
A médiát el lehet bulvárosítani, ki lehet véreztetni, az embereket le lehet szoktatni a gondolkodásról és arról az alapvető igényről, hogy elszámoltassák azokat, akiket ők delegáltak a hatalomba. Tudjuk, hová kanyarog ez az ösvény: ha semmi nem állja útját, erőszakos népboldogító diktatúrákba, ahol a hatalom birtokosai mindig kötelezően szépek az újságok fényképein. Az Európai Unió azonban szerencsére útját állja az efféle fejlődésnek: a virtuális olló nyílása legfeljebb gazdasági összeomláshoz vezet. Itt az ideje, hogy a félidős kormány tudatosítsa magában azt a bizonyos adótudatosságot.