Sokan még mindig élcelődnek a magyarság fogyásán, azt kérdezik: miért kellene nekünk olyan sokan lenni? Úgy gondolják, hogy kevesebb embernek több jut.
– A kétségbeejtő demográfiai helyzetet többféle irányból is meg lehet közelíteni. Lehet abból a szemszögből vizsgálni, hogy fogy a magyar, és ez egy nemzeti katasztrófa, de lehet úgy is, hogy ez gazdasági kérdés, mert a csökkenő lélekszámú aktív korúak egyre nehezebben képesek fenntartani a társadalombiztosítás és a nyugdíjrendszer jelenlegi formáját. Köztudott, a munkavállalók egyebek mellett azért is kénytelenek hatalmas közterheket vállalni, mert el kell tartaniuk a nagyszámú nyugdíjast, és ezek a magas adók az ország versenyképességét is erősen rontják. Az embereknek ma Magyarországon kevesebb gyermekük születik, mint amenynyit szeretnének. A jelenlegi helyzet szerint átlagosan 1,3–1,4 gyermeket vállalnak a szülőképes korú nők, ami érezhetően nagyon kevés, hiszen valamivel kettő felett kellene lennie ennek a számnak ahhoz, hogy ne fogyjunk tovább. Ugyanakkor a gyermekszám csökkenése úgy következett be, hogy a többség továbbra is azt szeretné, hogy legyen a gyermekének testvére – de különböző okok miatt nem tudja vállalni a másodikat.
– Egy nemrégiben közzétett ifjúságpolitikai vizsgálat szerint egyre több fiatal nő engedheti meg magának, hogy főállású feleség legyen.
– Az a baj, hogy azok, akik családpolitikával foglalkoznak, helyzetüknél és iskolázottságuknál fogva óhatatlanul is értelmiségi, felső középosztálybeli szempontból vizsgálják a kérdést. Mert ahhoz, hogy valaki főállású feleség legyen, mi kell? Először is egy férj. Ez máris szűkíti a kört. Aztán a férjnek olyan munkahely, ahol keres anynyit, hogy abból nyomorgás nélkül képes legyen eltartani három vagy több személyt. Végezetül ez a felállás feltételez egy olyan hölgyet, aki elégedett azzal, hogy otthon van a gyerekekkel, és eközben nem érzi úgy, hogy elvesztegeti az életét, vagy éppen a végzettsége folytán esélye van arra, hogy amint a gyerekek nagyobbak lesznek, viszszatérjen a munkaerőpiacra. Ugyanakkor ma a magyar nők többsége nem azért dolgozik, mert az egyénisége kibontakoztatásához erre feltétlenül szüksége van, hanem azért, hogy megkeresse a kenyérre való árát. A másik probléma pedig az, hogy nem él a mai fiatal generáció olyan stabil párkapcsolati rendszerben, amire ekkora biztonsággal alapozni lehetne. Sőt, ilyen stabil munkahelyek sincsenek.
– A munka és a gyermekvállalás nehezen összeegyeztethető volta miatt esett vissza a gyermekszám?
– Az okokat pontosan nem ismerjük, legfeljebb elméleteink lehetnek. Mindenesetre azzal szembe kell nézni, hogy tartósan fennálló helyzetről van szó, nem csupán átmeneti jelenségről. Nem kell ahhoz demográfusnak lenni, hogy kiszámoljuk: ha évente százezer gyerek születne – nem születik már ennyi –, és mindenki legalább nyolcvan évig élne, néhány évtizeden belül akkor is nyolcmillióra esne viszsza az ország népessége, ami nagyon radikális, húszszázalékos csökkenés. Az egész jelenségben az a legdrámaibb, hogy a születések számának csökkenése úgy következett be, hogy közben folyamatosan nőtt a potenciális anyák száma. Az úgynevezett Ratkó-unokák, vagyis az ötvenes évek első fele nagy létszámú generációjának gyermekei, tehát azok, akik körülbelül 1972 és 1978-80 körül születtek, és szintén hatalmas számú nemzedéket alkotnak. Ők már évekkel ezelőtt beléptek abba a korba – sőt, sokan közülük elérték a harmincéves kort is –, amikor itt volna az ideje, hogy gyermekeket vállaljanak. Mégis évről évre kevesebb az újszülött. Ha ez a nagy létszámú nemzedék elhagyja a szülőképes kort, és semmi más nem történik, csak a jelenlegi gyermekvállalási kedv marad, végképp nagyon nagy bajban leszünk.
– Ha jól értem, ennek a problémának az okozatát ismerjük, csak az okát nem.
– Léteznek különféle magyarázatok: rendszerváltozás és ennek következtében a munkaerő-piaci átalakulás, megváltozott a családok szerkezete… Ezek az okok mind kapcsolatban vannak egymással, csak azt nem tudjuk, hogyan, noha rengeteg részinformáció áll a rendelkezésünkre. Olyan ez a dolog, mint a puzzle. Csakhogy míg ott az ember maga elé teszi a doboz fedelét, és annak alapján próbálja kirakni a képet, a demográfusok előtt ott vannak a kis darabok, csak éppen a fedél hiányzik, aminek alapján össze lehetne rakni azokat. Elég reménytelennek tűnik, hogy valaha sikerülni fog. Én úgy látom, hogy az a fajta individualizálódás, ami például Németországban megfigyelhető, és ami egyértelműen a gyermekvállalás ellen hatna – tehát, hogy gyerek helyett kalandtúra, toronyugrás meg vidám élet –, Magyarországon, ha van is ilyen irányú mozgás, meglátásom szerint még nem jelent meg. A szingli életforma ma még tudatosságában messze elmarad a nyugati mintáktól. Ráadásul ez esetben sem tudjuk, mi a valós oka annak, hogy a nők az egyedülálló életformát választják. Könnyen lehet, hogy valaki azért gyárt ideológiát a szingliségéhez, mert nem talál partnert. A házasság intézményéről viszont kijelenthetjük, hogy válságban van Magyarországon. Nagyon kevés az esküvő, és csak azért csökken a válások száma, mert nincs, aki elváljon. Ahhoz még nincs elég adatunk, hogy meg tudjuk mondani: a nagyszámú hazai élettársi kapcsolat a német vagy a skandináv mintát követi-e? Az előbbi azt jelenti, hogy az együttélésből előbb-utóbb esküvő lesz, a skandináv típusú kapcsolatból viszont nem lesz házasság. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy csak a harminc éven aluli korosztályok szülési kedve esett nagyon vissza, az ennél idősebbeké nem.
– Miért?
– A munkaerő-piaci átrendeződés ugyanúgy sújtja a 32 éves nőket is, mint a 28 éveseket, és törvényszerűség az is, hogy az új értékrend megjelenik minden generációban – valamit még a nagymamák is átvesznek belőle. Valami azonban mégis jobbára a huszonéves nemzedékre jellemző, ez pedig az, hogy nem válnak felnőtté a szó szociális értelmében. Vagyis: még tanulnak, nem dolgoznak. Ugyancsak nem élnek stabil párkapcsolatban, még nem költöztek el a szülői házból, a szüleiktől, tehát anyagilag is függésben vannak. Így tehát – nagyon leegyszerűsítve és sematikusan használva a fogalmat – társadalmi értelemben véve gyerekek.
– Ugyanezt a sémát használva ki a felnőtt?
– A felnőtt egy önálló személy, akinek megvan a maga pénzkeresete – ez pedig Magyarországon azt jelenti, hogy dolgozik – vagy gyereket nevel –, mert kevesen élnek a befektetéseikből. Van önálló lakása, mert nálunk több generáció csak kényszerből él együtt. A harmadik kritérium, hogy van stabil párja, akivel többnyire együtt gazdálkodnak, akire számíthat, vagyis statisztikusnyelven fogalmazva, akivel egy háztartást alkotnak, és így tovább. Vannak persze másféle felnőtt életformák is – például a szinglik, de a kezdet meg a végpont mégiscsak ugyanaz. Régebben az egyik formából pár hét alatt mentek át az emberek a másikba. Befejezték az iskolát, megházasodtak, és a férjükkel-feleségükkel elköltöztek otthonról. Tehát júniusban még tökéletesen gyerekek voltak, szeptemberben már felnőttek, a nőknek még a neve is megváltozott. Magyarországon az történt az elmúlt évtizedben, hogy ezek az események időben rendkívül eltávolodtak egymástól. Kialakult egy átmeneti életszakasz, amit a nyugati szakirodalom utókamaszkornak hív. Tehát az, hogy valaki befejezi a tanulást, és dolgozni kezd, nem feltétlenül jár együtt azzal, hogy elköltözik otthonról. Az is lehet, hogy bérel egy lakást, de nincsen társa. Vagy éppen együtt is élhet valakivel a szülői ház padlásterében, úgy, hogy a szülők tartják el őket.
– Jó ez a jelenség, vagy rossz?
– Egyik sem, de nem az a dolga a demográfusnak, hogy megítélje. Az okokat és az okozatokat kell megtalálnunk. Az bizonyosnak látszik, hogy ez a jelenség egyenes következménye az oktatási boomnak… Az a fiatal, aki tizenöt évvel ezelőtt elment szakmunkásképzőbe, és lett belőle egy megbecsült mester vagy jól menő kőműves, most üldögél a tanítóképző főiskolán, és szociálpedagógiát tanul, mert azt mondták neki, hogy diploma nélkül ma már nem lehet boldogulni. Mit fogunk csinálni pár év múlva a művelődésszervezők, marketingmenedzserek, kommunikációs szakemberek, szociálpedagógusok tízezreivel, amikor iszonytató diplomás-munkanélküliség lesz, és kétségbeejtő szakmunkáshiány? Ez már bekövetkezett Németországban, ahol nincs elég gyári munkás. Van ebben még egy csapda: az emberek azt hiszik, hogy a legtöbb fiatal azért tanul, hogy jobb munkát találjon. Sok esetben viszont az igazság az, hogy azért tanulnak olyan sokan, mert nem tudnak dolgozni. Azért szerzik meg a második diplomájukat, mert az elsővel nem tudnak mit kezdeni. És bár sokan dolgoznak a tanulás mellett, a jövedelmük nem olyan, hogy arra gyermeket lehessen vállalni. Van ugyanis egy másik életszakaszhatár,
a nőknél a negyvenedik év környékén, ez pedig a gyermekvállalás határa. Lehet persze ezt is kijjebb tologatni, de ez a határ azért szigorú. Tehát az életszakasz, ami azelőtt húszéves kor körül kezdődött, és negyvenéves korig tartott, a társadalmi értelemben vett termékeny életszakasz, amikor felnőtt emberek gyermekeket vállaltak, mára a húszas évek végén kezdődik, és biológiai okokból csak tíz évig tart. Ebből pedig egyenesen következik a gyermekszám csökkenése. Azelőtt megszokott dolog volt, hogy a házaspárok, akik az iskoláik befejezése után vállaltak két gyereket, a termékeny életszakasz vége felé rászánták magukat még egy kis késeire. Ezek a kis harmadikok ma már nem születnek meg, egyszerűen azért, mert a szüleik kifutottak az időből. Ezt az időbeli eltolódást a társadalom is elfogadta, és ugyanolyan természetesnek veszik, hogy a 25 éves egyetemistának nincs gyereke, mint azt, hogy a 15 évesnek nincs. Az egyetemek sincsenek felkészülve arra, hogy oda anyukák járjanak.
– Mit lehet tenni?
– Például vissza lehetne szorítani az oktatási boomot, és az embereket arrafelé terelgetni, hogy minél gyorsabban felnőttek legyenek – de ez az út nyilvánvalóan járhatatlan. A házasságra sem lehet senkit rákényszeríteni. A másik lehetőség az, hogy ebbe az átmeneti életszakaszba próbáljuk támogatással belesuszterolni a termékenységet. Vagyis támogatni a diákokat, hogy szüljenek, de hát se férjük, se jövedelmük… Az elmúlt időszakban a kormányok tettek ugyan szimbolikus gesztusokat, például elengedték a kismamák tandíját, de úgy látom, hogy átfogó intézkedés nincs születőben, és persze az sem egyértelmű, hogy pontosan mit kellene csinálni. Újra csak a puzzle-darabok vannak a kezünkben, és nem tudjuk őket összerakni.
origo.hu
Menczer Tamás: Elfogtam egy levelet!
