Kiáltó múlt

„Mint szeszélyes gyorsasággal kerengő forgószínpad fel- és elvillanó jelenéseinek egyetlen személyből álló, néma közönsége, a levéltári kutató a múlttá kövült, emlékezetté merevült, de a látó szem számára újra zajlóvá pezsdülő élet forgatagába lesekedik be úgy, hogy körülötte eltűnik a ma, és a múlt kavargó életének izgalmas, kandi szemlélése közben a szereplő személyek ajkán, tollán elámító, veretes nyelvi gazdagságban suttog, beszél, kiált felé a múlt” – amely nélkül a mi korunk jelenségeit sem érthetjük igazán. Aligha lehetne Szabó T. Attila szavainál szebben megfogalmazni, miért érdekes a nyelvtörténet kutatása, amelyet a strukturalizmus divatja sokáig háttérbe szorított.
A magyar nyelv „színes, változatos, szövevényes történetében” segíti az eligazodást az Osiris Kiadó gondozásában megjelent új egyetemi tankönyv (Magyar nyelvtörténet), amelyből a fenti néhány sort idéztük. Szerkesztői – Kiss Jenő és Pusztai Ferenc – nemcsak az egyetemistáknak, hanem a szélesebb közönségnek is ajánlják ezt a vaskos kötetet. Mindenkinek, aki érdeklődik a nyelvi változások és nyelvtörténeti kérdések iránt. Azoknak, akik munkájukhoz keresnek benne fogódzókat (például a változtatások miatt oly sok fejtörést okozó helyesírás történetére vonatkozó fejezetekben), és azoknak, akik „csak” hasznos időtöltésként forgatják.
Több nemzedék tanult Bárczi Géza, Benkő Loránd és Berrár Jolán 1967-ben kiadott kitűnő könyvéből (A magyar nyelv története). Az elmúlt évtizedekben sorra jelentek meg a nyelvtörténeti kutatások nagy összegzései (A magyar nyelv történeti nyelvtana, 1–3., A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, 1–3., Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen, 1–2.), forráskiadványai (Erdélyi magyar szótörténeti tár, kódexek, szójegyzékek). Változott a nyelvtörténeti kutatás szemlélete is, ezért vált szükségessé az új nyelvtörténeti tankönyv megírása.
Egyszerre indulunk idő- és térbeli utazásra ezt az új kötetet tanulmányozva. A legközelebbi nyelvrokonainktól való elszakadástól, az etnikai önállósodástól máig követhetjük nyomon nyelvünk megőrizve megújító változásainak folyamatát. „A legújabb vélemények a magyar nyelvvel Kr. e. 1000-től számolnak (…) az ismert nyelvek között a régebbiek közé tartozik. Idősebb például az összes szláv és újlatin nyelvnél.”
A szerkesztők a korábbi szakirodalomtól némileg eltérően határozták meg a nagyobb nyelvtörténeti korszakokat. Elhagyták az „előmagyar” megjelölést, amely az alapnyelvek (uráli, finnugor, ugor) időszakát jelentette. Azt mondják: „Magyar – és bármely más – nyelv csak azóta s csak addig van, amióta s ameddig nem azonos mással.” Az 1772-től máig számított újmagyar kort pedig két részre osztották, így öt nagy időszakot különböztetnek meg. Az ősmagyar (Kr. e. 1000-től a honfoglalásig, Kr. u. 869-ig), az ómagyar (896-tól a mohácsi vészig, 1526-ig), a középmagyar (1526-tól 1772-ig, a magyarországi felvilágosodás kezdetéig), az újmagyar (1772-től 1920-ig, a trianoni békediktátumig), valamint az újabb magyar kort (1920-tól napjainkig). Megismertetnek a nyelvemlékekkel, a nyelvi változások mibenlétével, és koronként elemzik a hangok, a morfémák (szótövek, képzők, ragok), a szókészlet, a szófaj, a szószerkezet, a mondat és a szöveg történetét. Tudatosan didaktikus példákkal, feladatokkal, fejezetenként továbbvezető irodalommal. Izgalmas olvasmány mindenkinek, akinek „van füle a hallásra”.
(Magyar nyelvtörténet. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 4680 forint)