Kidolgozott kód?

Pedagógus körökben ismeretes az angol Basil Bernstein tétele a kidolgozott és a korlátozott kódról. A korlátozott kód valamiféle fejletlen beszéd, amely erősen kötődik az adott szituációhoz, szituatív beszédnek is nevezik; ezzel szemben a kidolgozott kód a mindenki számára érthető, igényes beszéd. Az iskolában a kidolgozott kód használata a szokásos, azok a gyerekek, akik nem szoktak hozzá, hátrányos helyzetbe kerülhetnek. Tanulási nehézségük tulajdonképpen nyelvi nehézség.
Nemrégiben Bonyhádon gimnáziumban tanító kolléganőkkel beszélgettem. Miről társaloghatnak az első ifjúságukon már túllévő tanerők, mint a fiatalokról, viselkedésükről, beszédstílusukról, az egymás között használt beszédfordulataikról. Az egyik kolléganő a következő esetet mesélte el. Véletlenül belepillantott abba a levélbe, melyet gimnazista fia hasonló korú barátnőjének írt. Ezt olvasta: „Járjunk tovább vagy sem? Húzd alá a megfelelő választ: IGEN – NEM.” Legyünk optimisták, látszik a XXI. századi szerelmes levélen az iskola hatása.
Elgondolkodtam azon, honnan ez a lapidáris stílus? Nem kell messzire menni, csak fel kell ütni a munkafüzeteket, efféle utasításokat olvashatunk bennük: Kösd össze!, Színezz!, Javíts!, Folytasd!, Húzd alá!, Rajzolj! és így tovább (azért sok lehetőség nincsen). Mit kössön össze mivel? Mit színezzen ki és hogyan? Mit javítson? Elgondolkodtak-e a tisztelt szerzők azon, hogy szituatív beszédre „nevelik” a gyerekeket ezzel az igénytelen nyelvhasználattal? Természetesen az adott helyzetben a gyerek kitalálja, hogy mit kössön össze mivel, össze is köti az összekötendő dolgokat, de nem kap igényes – kontextusos – nyelvi mintát a feladat megfogalmazásában, s azután megoldását sem tudja igényes nyelven megindokolni.
Először akkor szembesültem ezzel a problémával, amikor nyelvtankönyveimben a tanítók kifogásolták az efféle utasításokat: Húzd alá az alábbi szavakban a hosszú magánhangzókat! Megpróbálkoztam a magyarázattal: egyrészt pontos utasítást kell adni pontos nyelvezettel, másrészt a szövegben lévő eligazító szavakat és utalási technikákat is meg kell tanítani, pontosan a szövegértő olvasás és az igényes fogalmazás érdekében. Sajnos a kollégák előnyben részesítik a csökött nyelvezetű, szituatív utasításokat, s bonyolultnak, nehéznek tartják a kifejtett mondatokat. Lehetséges, hogy a kisgyerek először nem érti, mi az alábbi vagy az előző feladat, de hát meg kell neki magyarázni, s hozzászokik a bonyolultnak tűnő utasításokoz.
A pótlásos feladatok sem fejlesztik tanulóink édes anyanyelvét, s hozzátehetjük: tudásukat sem. Beírják ugyan a mondatba a hiányzó szót – legyen a Balaton –, de a feladat az, hogy megtanulják: Magyarország legnagyobb tava a Balaton. Az efféle megtanulásra szánt tételeket le is kellene másoltatni, főleg ha helyesírási a feladat. Az efféle pongyolaságokkal csak azt érjük el, hogy minden ismeret hozzávetőleges, ködös lesz, meg hogy diákjaink alig tudnak egy értelmes mondatot megfogalmazni (főiskolás hallgatóim igen csodálkoztak, amikor elmagyaráztam nekik a definíció technikáját, s rájöttek arra, hogy ez a szerkezet minden tantárgyban érvényesül). Az Édes anyanyelvünk című nyelvtankönyveim tartozékait feladatfüzeteknek kereszteltük el, mert nemcsak kitöltögetést kérünk, hanem kérjük néhány feladat otthoni gondos leírását, megtanulását. A felületes kitöltögetést ugyanis kifejezetten károsnak tartjuk. A hihetetlen mértékben elszaporodott – nem éppen fantáziadús – kakukktojásos feladatok is megteszik romboló hatásukat, főleg akkor, ha a tanár igényesen megfogalmazott indoklás nélkül fogadja el a megoldást.
A legutóbbi nemzetközi szövegértés-felmérés sokkolta az ország közvéleményét. Jó volna okulni is belőle, ezért idézek néhány, egyáltalán nem „húzd alá típusú” feladatot (ezzel nem teszem lehetetlenné a teszt újbóli felhasználását): „Az alábbi listában a szövegben szereplő személy vagy csoportok szerepelnek. Mindegyik mellett jelöld meg, hogy Helyesli vagy Ellenzi a tengerpartok tisztítását, úgy, hogy a megfelelő választ karikázd be! Az első választ példaként bekarikáztuk” vagy „Helga megemlíti a társadalomra rótt anyagi terheket. Az egyik ezek közül a graffitik nyilvános helyekről való eltávolításának költsége. Milyen más típusú költséget említ még Helga?” vagy „Feltéve, hogy az információ nem téves, milyen következtetést tudsz levonni abból a tényből, hogy két ing ugyanazokat a részpontszámokat kapta, ám a végső értékelésnél mégsem azonos összpontszámot értek el?” El tudom képzelni, hogy a csökevényes, szituatív utasításokon felnőtt gyerekek meg sem értik az efféle feladatokat, sőt már az olvasásukat is unják. Ezekből a példákból is látni, hogy kitalálóik nem spórolnak sem az igeneves szerkezetekkel, sem az utalásokkal, sem az iróniával. Efféle utasításokat az OKÉV-teszteken is lehet olvasni, azok nyilvánosak.
Milyen következtetéseket lehet levonni a fentiekben felsorakoztatott tényekből? Mindenképpen hasznosakat. Nagyon át kellene vizsgálni a munkafüzetek utasításrendszerét, de a legjobb az volna, ha a tanár maga szövegezné meg a feladatot, s igényes nyelvhasználatával példát mutatva hasonlót követelne meg diákjaitól. Kidolgozott kódot.