Köznapló

Május 7., péntek
Az angol megszállók egyik katonája lelőtt egy nyolcéves iraki lánykát. Ilyesmit csak döbbent csend követhet, nincs szó, amely képes kifejezni, mit érez az ember. Az angoloknak vannak szavaik. Egy alsóházi képviselő felháborodott: hogy lehet ilyet feltételezni a királyi hadsereg katonájáról? Gyerekre sose lőttek.
Az angol képviselő kóros amnéziában szenved. Elfelejtette, amit az egész világ számon tart, az amritszári mészárlást. 1919. április 13-án az indiai Pandzsábban Dyer dandártábornok, anélkül hogy távozásra szólította volna fel a békés tömeget, tűzparancsot adott katonáinak. Tíz perc alatt 1650 célzott lövést adtak le, 379 halott és 1137 sebesült maradt a téren. A halottak közt gyermekek is voltak. A brit vizsgálóbizottság lemondatta a tábornokot, de Londonban a Lordok Háza dicséretben részesítette, az angol hölgyek pedig gyűjtést rendeztek a „kitűnő hazafi” számára.
Juhász hadügyminiszter időnként belenézhetne egy könyvbe, mert úgy tűnik, fogalma sincs a gyarmatosítás angol módszereiről. Ajánlanám neki Gandhi írásait az Ursus Kiadótól, 1750 forintba kerül, ha nem futja rá, mert építkezik, elküldöm az árát. Elég fél órát lapozgatnia, s többet nem mond olyan marhaságot, mint legutóbb a parlamentben, mikor az angolszász gyarmatosítókat a demokrácia megteremtőinek nevezte.

Május 10., hétfő
Minden alkalommal csuklom, ha politikusok egészségügyről beszélnek. De hát beteg a fél ország, mondanám. Mint ahogy beteg a fél világ. Őszintébb lenne betegségügyet mondani. Rosszul hangzik, azért nem teszik? Másról van szó. A világ legnagyobb gyógyszergyárának berlini vezérképviselőjétől tudom, hogy a legnagyobb üzlet ma a gyógyszer. Ami azt jelenti, hogy kell a beteg ember, mert ha nincs elég, akkor profit sincs. A világcégek tesznek róla, hogy legyen. Aki cseppet odafigyel, látja, mekkora az összhang a nagy gyógyszergyártó és az élelmiszer-ipari cégek, valamint a fejlett államok kormányai között. Honnan ez az andalító harmónia? Egy zseniális gondolat szabályozza. Abból indul ki, hogy nyugdíjjárulékot és egészségbiztosítást mindenki fizet, amiből negyven év alatt csinos summa lesz. Meg kéne szerezni. Jó, jó, de hogyan? Úgy, hogy a kuncsaft meghal. Minél előbb. A legjobb volna, ha meg sem érné a nyugdíjaskort. Vagy ha nagyon élni akar, legyen beteg, járjon orvoshoz, szedje a gyógyszereket, amelyektől függőségbe kerül, s csak idő kérdése, mikor bukik orra. Hogy ebből sok pénz legyen, sok betegre van szükség. Sok embert megbetegíteni legkönnyebben a koszttal lehet, hiszen mindenki eszik, kivéve a cigány lovát. Meg is döglött szegény, pedig már csak egy nap hiányzott ahhoz, hogy teljesen leszokjon az evésről.
Az ember nem szokhat le róla, s ha szépen tálalják a mérgeket, oda se figyel, mi a reggelije, ebédje, vacsorája. Ha netán mégis figyel, s kipróbálja a vegetáriánus étkezést vagy a nyers kosztot, majd szólnak egy hivatásos szószólónak, fehér köpenybe bújtatják, és egy interjúban elmondatják vele, miért káros, ha valaki nem eszik húst. Vagy tejet. Vagy friss salátát.
Az élelmiszeriparnak e világnagy összeesküvésbe való bevonásához kellett, hogy iparszerű legyen a növénytermesztés és intenzív az állattenyésztés. Így rúgták félre az útból a kistermelőket, akik nemcsak anyagilag mentek tönkre, azt is utánuk dobták, mint egy rossz kurvának, hogy portékájuk nem higiénikus. Ez volt a jelszó, ez vitte csődbe a kiskereskedőket is. Nálunk az utóbbi hónapokban indítottak ellenük támadást. A rádió Reggeli krónikájának mai tudósítása szerint az unió higiéniás előírásai Békés megyében 4000 kisboltot érintenek. A KISOSZ tiltakozik. És? Mire jut? Semmire. Csabától nyugatra rég eldöntötték, hogy csak azt lehet enni, amit ők kínálnak. A boltok pedig tönkremennek majd, mint a kelet-berlini pékek, szatócsüzletek és kisvendéglők mind. És ennek lesznek áldozatai a magyar családi gazdaságok is.
Wendell Berry Amerika felkavarása című könyvében áll: a higiéniás törvények bevezetése óta „megszűnt a lehetősége annak, hogy az igazi kistermelő megjelenjen a piacon egy kanna tejföllel, egy tyúkkal vagy egy tucat tojással”. Bezzeg megjelenik a multi! Hozza szépen csomagolt portékáját, vegyszerekkel jól megpakolva. Az egyik márkás sajtsaláta négyféle színezéket (E102, E104, E122, E131), kétféle stabilizátort (E415, E422), kétféle tartósítószert (E202, E211) és savanyúságszabályzót tartalmaz. Odaírnám: evés előtt mindenki iratkozzon be egy kémia szakkörbe! Hogy ez ügyben minden lehetséges, arra pompás példát szolgáltattak az amerikai óriáscégek. 1999-ben arra kényszerítették a mezőgazdasági minisztériumot, minősítse organikusnak (ártalmatlannak) a genetikailag módosított, radioaktív sugárzással tartósított, mérgező iszappal trágyázott, vegyszert tartalmazó haszonnövényeket, vagyis mindent, aminek a fogyasztása egyértelműen káros. Az amerikai lakosság idejében tiltakozott, de kérdés, fog-e protestálni a fáradt magyar „fogyasztó”, amikor a pulton olcsó uniós portékát lát. Nem fog, mert senki nem mondja neki, hogy ezek legtöbbje olyan állatok húsából és tejéből készült, amelyek módosított hormonokat – például IGF 1-et – kaptak, amelynek rákkeltő hatása sokszorosan bizonyított, de hasonlóan ártalmasak a bennük lévő növekedést serkentő szerek és a rengeteg antibiotikum. (Országgyűlésünk törvényt fogadott el az állatkínzás ellen. Tartalmaz olyan passzust, hogy intenzív tenyésztésű állatokat tilos kínozni ilyen szerekkel? Nem. A vágómarha tehát nem számít állatnak, csak a kutya vagy a teknős. Gratulálok az egyhangú szavazáshoz, képviselő urak! A zöldeknek külön…)
Innen az ok, miért akarják megszerezni az uniós matadorok a magyar termőföldet. Merthogy az utolsó menedék ebben a rothadt erkölcsű és rothadt ennivalót kínáló világban a föld. Remény. Élet. Partizánharcos. Aki elveszíti, végképp a „fejlettek” hatalmába kerül. Azokéba, akik mindig kedvesek, jól öltözöttek, kedvesen mosolyognak, gyakran dicsérnek, és a tenyerükből etetnek – mérgekkel, aztán hozzák a gyógyszereket, majd a papot. Papot hívnak a sátánok…
Az ősi kultúrák nem hódolnak be a „modern” étkezési szokásoknak. A kínai, az indiai és a zsidó háztartás őrzi edényeit, szakácskönyveit és hangos piacait. A magyar meg elhitte, hogy konyhája egészségtelen, s inkább eszik hamburgert, mint lacipecsenyét, holott a mi konyhánk is ősi, és a legjobbak egyike a világon.
Hogy változzon valami, ahhoz propaganda kéne, az ártalmakról pedig felvilágosítás. Van ilyen? – kérdem Kökény doktort a bársonyszékében. Nincsen. Mit jelent ez? Bűnrészességet.

Május 11., kedd
Fotóhónap a május, a világbajnok brazil riporter, Salgado képeit mutatják be a Ludwig Múzeumban. Havannában találkoztam velük először. Benkő Imrével jártuk a várost, az volt az utolsó esténk, másnap indult a gépünk haza. Kubában, ha besötétedik, a nőké a világ. Felajzott férfiak várják, hogy valamelyik rájuk nevessen, fekete vagy kávébarna, egyre megy, csak jöjjön, csak legyen; ott nem tudják, hol van Greenwich, ott a nők csípője a világ közepe, ahhoz igazodik mindenki, a kubai férfiak szerint érdemes… Tekergettük a nyakunkat, mikor is Imre szólt: nézd, egy plakát a brazil fotós, Salgado kiállítását hirdeti. Megkérdeztünk egy felajzottat, merre a vár, mutatta, de aztán eszünkbe jutott, hogy elmúlt tíz óra, s ilyenkor már csak a mulatók vannak nyitva. Zenéjük úgy ömlött az utcára, mint a trópusi eső, lemosta a nap minden rossz emlékét, gyalázatát. Latin ritmusra lépdeltünk a járdán, mikor Imre újra megszólalt, mégis meg kéne próbálni… Fél tizenegy volt, s mit tesz a karib világ: Salgado tárt kapukkal és vagy száz képpel fogadott minket. Imrét tetőtől talpig átjárta az öröm, engem meg a jó érzés, hogy a barátom kívánsága teljesült.
Később küldött egy Salgado-katalógust Kölnből, a fotódzsemboriról, volt benne egy megrázó indiai kép Radzsasztánból, alig tudtam letenni. Jó volna Imrével fölmenni ezúttal a budai várba, megnézni, elhozták-e a brazil fotós legjobb képeit az aranyásókról vagy az afrikai szegénységről. A kiállítás végén szólnék, mennyire bánt, hogy nem gratuláltam márciusban, mikor kitüntették az érdemes művész címmel. Fatális ügy: a lapban az állt, hogy Benkő Imre Balázs fotóművész, ez nem ő, mondtam, hiszen kiveri a víz, ha művésznek szólítják, aztán megtudtam, hogy mégis ő, de akkor már május volt. Fel kellett volna hívnom, ám az ember ilyenkor húzza-halasztja, mígnem egyszer úgy érzi, végképp elkésett. Júniusban kéne keresnem, akkor lesz a könyvhét, elkészül az új munkám. Azzal nyújtom majd át: „Istenem, de ökör voltam, ugye, nem haragszol?”

Május 13., csütörtök
Megkaptam az Országépítő hiányzó számait, holnap viszem köttetni. Kezdettől őrzök minden évfolyamot, jó óráimban szoktam olvasni őket. A folyóiratot a Kós Károly Egyesülés adja ki, és más hangfekvésben ír mindenről, mint szokás. Az építészetről is. Az 1999-es évfolyam negyedik száma Nemeskürtyt idézi, aki szerint nincs még egy alkotóközösség, amely „ilyen rövid idő alatt, a legkisebb falvakat is beleértve, ennyi templomot, középületet, nyaralót, házat, hivatalt épített volna. Ha így folytatják, lehet, hogy talán mégis felépül egy épületeiben is magyar Magyarország…” Makovecz Imre csapata elérte ezt. De hol vannak a többiek? Azok, akiknek szándékai és eredményei ugyanúgy fellelhetők mindenütt. Hol vannak a magyar Magyarországot építő agrár szakemberek? A magyar Magyarország nyomába eredő történészek? A jövő Magyarországát nevelő és összekapaszkodó tanárok? Szervezet kell, egyesülés kell. Hatalmas munka vár ránk. Az Országépítőből erőt nyerhetünk.