Köznapló

Május 20., csütörtök
Megállított a rendőr Szobnál: 57-tel száguldoztam belterületen. 40-es táblát tettek ki, erre az „aknára” futottak az 52 meg 55 kilométeres gyorshajtók, ott álltunk sorban, hogy aláírjuk a feljelentést. Nekem más is volt a rovásomon: lejárt a műszakim. Sándor, Sándor, csóválta fejét a rendőr, ahogy a csóváló tanfolyamon tanítják, majd magához vette a forgalmi engedélyt, s jelezte, csak a „telephelyig” vezethetem a kocsit, nem tovább. Érdeklődtem, merre az a telep, mire visszakérdezett: maga nem tudja, hol lakik?
A pénteki program ugrott. Zebegénybe készültünk, hogy meghallgassuk Szabados György zeneszerzőt, aki szintén marosi, ám ezúttal nem muzsikál, hanem beszél, és tudom, hogy jól beszél. Zelnik nagyszerű lapja, az Ökotáj közölt vele interjút, és olyasmikre leltem benne, amiknek manapság nagyon örül az ember. Egy helyen kaptam föl a fejem. Arra a kérdésre, mi a kultúra, Szabados jelezte, jobban szereti a kultusz kifejezést, majd szóba került a géniusz: „Ez kizárólag szellemi kategória. Itt azonban, ahol élünk, ez a szó sajnos ma nem kimondható, nem használható. A szellem uralmát, és nem a hegemón, pusztán racionális közeget idézi, ezért nem szereti a hatalom – egyik hatalom sem. Magyar géniusz – ennél idejétmúltabb, elképesztőbb fogalmat nemigen lehet kimondani a mai Magyarországon. Kimondásáért a szellem embere gyakorlatilag a közélet perifériájára szorulhat.”
Meglehet, igaza van, bár úgy vélem, aki távol marad a szellemi közélettől, nem okvetlenül vesztes, főleg, ha arra gondolunk, mi megy mostanában a fórumokon. Nem mondanám hát szomorúnak a periférialétet. Példák bizonyítják, hogy jelentős életmű létrejöhet az origótól nagyobb távolságra is. Mert hová tartozott Csontváry, összevetve az ünnepelt kortárssal, Munkácsyval? A perifériához. Hol írta könyveit Hamvas Béla, mikor Lukács György csillaga ragyogott? Szintén a periférián. Hasonló léthelyzetben élt Fülep Lajos, Várkonyi Nándor, Zajti Ferenc, Lükő Gábor, Baktay Ervin, Tóth Menyhért és korábban Derkovits is.
A maradandó szellemi és művészi értékek nevelője a távolság és a csend. Mert mi a művészet? Társalgás Istennel. Mindegy, hogy békés vagy haragos, nélküle nincs áldás a munkán, s csak idő kérdése, hogy kihulljon a rostán. Istennel társalogni könynyebb a periférián. A magyarok Istenével pláne. Aki ezt nem tudja, vagy ateista, vagy tehetségtelen. Annak hiába beszélsz magyar géniuszról, mintha a falnak mondanád, márpedig a fal üt, ha nekimész. Maradj tőle távol.

Május 22., szombat
Tarka inges amerikai igehirdető: Kuvaitba küldték, vegyes gyülekezet előtt prédikál. Bár jobb, ha azt mondom: térít. Az istentisztelet végén leül egy padra és háborog. Az iszlám követőit szidja. Nem érti, miért nem tetszik nekik, amit csinál: „Ma arról szóltam, hogy a DNS-ünk keresztény igék hirdetésére van programozva.” Az ing tarka, a fej üres… Ekkora marhaság mázsás harangokat is mozgásba hoz, hát még a mozlimokat. Elegük van a nyugati ember gőgjéből, „elit” kultúrájából, főleg, hogy a zászlót is folyton az orruk előtt lengeti. Ezt lobogtatta, mikor – a fehér kultúrmisszó jegyében – kiirtotta az indiánokat, a majákat, az inkákat, ezt, amikor Afrikában feketéket fogdosott össze, és hajófenéken vitte őket át az óceánon, hogy legyen rabszolga a gyapotföldeken és bluesénekes a nashville-i stúdiókban. Közben férfias passzióként lelődözött több millió bölényt, aztán a bálnák következtek, most az arabokon a sor. Ők is kapnak kultúrát, hogyne, nagyot és fehéret, tengerészgyalogosok viszik a helyszínre csörömpölő lánctalpakon, néha lőnek is, de azért viszik, semmi nem állíthatja meg őket.
A csörömpölés elnyomja azok hangját, akik ezalatt a bagdadi múzeum hátsó kapujánál rakodnak: pakolják a barbárportékát, az emberiség legrégibb értékeit – biztos helyre kell vinni, nehogy baj érje. Régi módszer, sok a híve ma is. Egy olvasó, mikor a végére ért írásomnak a nagyszentmiklósi aranyleletről, levélben oktatott, vegyem tudomásul, Bécsben jobb helye van a kincsnek. Hasonló nézeten voltak a németek, mikor vitték a pergamoni Zeusz-oltárt, az angolok, amikor Athénban kicsalták a pasától a Pheidiász-márványokat, s a felszabadítók, akik megszabadították a pesti trezorokat sok Grecótól, Renoirtól és Murillótól; a festett szentek a kommunizmus nagy országában nélkülözhetetlenek.
Ezek után mit teszünk? Kifosztottként odaállunk a fosztogatók mellé, megkínzottként az emberkínzók mellé és a tegnap gyarmatosítottjaként a gyarmatosítók mellé. Végre a jó oldalon vagyunk, hurrázott Medgyessy Péter, Magyarország miniszterelnöke. Egy év sem kellett, hogy lássuk, megint rossz helyre álltunk. Inni fogjuk a levét, mert világos, hogy semmi keresnivalónk Irakban, hazahajtanak minket, ahogy a tarka inges hittérítőt Kuvaitból, akinek annyi esze van, hogy radírozni lehet a fejével.

Május 23., vasárnap
Negyvenöt után a semmiből nőttek ki szakmák: nagy volt az élni akarás, korlátlan a fantázia. Akkor lett ipar a vetkőztetés, akkor indultak el a feketézők torontáli szőnyeget cserélve hápogó kacsára, és akkor lett divatos mesterség a szobordöntögetés. Ez utóbbihoz nemcsak erő, megfelelő kötél és kommunista biztatás kellett, szükség volt nagy adag „népi” hazafiságra is. Bűvös szó volt ez akkoriban, kábultak tőle kicsik és nagyok. Még olyanok is, mint Faludy György, aki szintén beszállt egy szobordöntő attakba, állítólag Károlyi gróf biztatta rá, s a kérésnek nem tudott ellenállni, ahogy Prohászka Ottokár szobra se a döntésnek.
Ezért sem értem, hogy Savoyaiét a Várban meghagyták a tőke- és szobordöntögetők, miközben Erzsébet királynőét eltakarították. Hol ebben a logika? Ha helyét és a bronz mennyiségét nézzük, a generális a legnagyobb magyar, de megmaradásának oka más lehetett. A szétlőtt Várban az ostrom után csak a hadvezér lovának farka volt alkalmas arra, hogy a kőművesek ráakasszák a csigát. Mert nem mindegy, mit hová akaszt az ember, egyébként is akkortájt nagyban akasztottak. De vissza a szétlőtt Várba: csiga a lófarokra, a téglát, a maltert, a Kossuth cigarettát és a Kinizsi sört a magasba, hadd menjen a munka! Így lett résztvevője a munkaversenynek a franciáktól elcsapott, Habsburg-szolgálatba szegődött százhatvan centis generális, s ezért maradt meg a szobra, mert amúgy betyárul utálta a magyarokat. Felszabadítóként ünnepelték, bár az ő felszabadítása sem volt különb, mint Malinovszkij marsallé, gyarmati sor követte, nem tűrné a város, hogy a marsallnak szobra legyen fenn Budán, bronzlóval a feneke alatt – Savoyait miért tűri?

Május 24., hétfő
Kovács László azt mondta pár száz ember előtt a zsidó konferencián: az Alkotmánybíróság remélhetőleg megszavazza a gyűlöletbeszédről szóló törvényt. Ha Kovácsot sosem láttam volna azelőtt, akkor is azt mondom, nem jó ember, az ő lelkében lakik a gyűlölet. Azt hitte, néhány külföldi zsidó emberrel nyomást gyakorol majd az alkotmánybírákra? Könnyen lehet, az a pár száz vendég is megvetette ezért. Ma hirdettek ítéletet: a törvényjavaslat alkotmányellenes. A szólásszabadság marad.

Május 26., szerda
Irodalmi antológiát hozott a posta. Csongrádról jött, szétfeszítették a versek. Nincs nehezebb műfaj, a legtöbben mégis ezt próbálják. Miért nem írnak regényt? Mert az sok munka. Megszólított valaki nemrég, írjak regényt az életéből, fantasztikus történet. Ő elmondja, én megírom, aztán felezünk, kacsintott rám, s bár várta, nem kacsintottam vissza. Az antológiát kinyitva pár vers után csuklani kezdtem. Hát még akkor, mikor beleolvastam a szerzők életrajzába. Kiderült, hogy az életem nagy tévedés, nímand vagyok hozzájuk képest. Egyikük a Magyar Kultúra Lovagja, egy másik a Magyar Írók Nemzetközi Szervezetében szerepel, többen nyertek költői versenyt, egy hölgy tudatja, hogy „versei száma több ezerre tehető”. Petőfi, a boldogtalan, hiába igyekezett, nem telt neki ennyire… Felnéztem a könyvből, s arra gondoltam, én hol vagyok tag? Sehol. Szíj Rezső másfél éve rám rivallt: miért nem tagja az írószövetségnek? Menjen el és jelentkezzen. Nem mentem el, s az idő engem igazolt. Kilépések, nyilatkozatok, bunyó, kié a székház… Kell ez? Nem kell.
Rózsa Gábor nem fizet tagdíjat, nem indul a költők megyei bajnokságán. Épít inkább. Értéket ment. Kutat. Övé a legjobb írásmű az antológiában: tizennyolc sorban elmondja, mit csinált: „Voltam biciklista, vízilabdás, figuráns, barlangász, sziklamászó, tájfutó és kórista. Egy időben volt vonósnégyesem is, de csak mérnökként végeztem. Népnevelő nőm kultúrt igazgatott, s három tehetséges lánnyal ajándékozott meg Szegeden. Régész-igazgató párommal a Széchenyi ligeti múzeumot virágoztattuk fel Szentesen. A kéziratos mappák körül és az ipartörténetben jeleskedtem. Három vadiúj múzeumi gyűjteményt – no meg másik három tehetséges gyermeket iniciálhattam. Önálló köteteim: Dugonics tudákossága, Liesganigh fokmérése…” Hadd tegyem hozzá, ő mentette meg a szentesi Fridrich Fényirdát, a Péter Pál Polgárházat, Rádaynak egy időben örökké Szentesre kellett járnia, mert Rózsa mindig munkába vett valamit, hogy az unokáknak is legyen mit látniuk. Ha kérdezné valaki, milyen a szűkebb-tágabb honát szerető ember, Rózsa Gáborra mutatnék. Aki egyébként nagy lázban van: június végén lesz hatvan, s készül, mint egy menyasszony… Mosolyogjuk, és szeretjük.