Köznapló

Május 14., péntek
Nem tudom, felkapta-e a fejét más is a hírre, hogy Indiában egy idegenből odaszármazott asszony pártja nyerte a választásokat, s ha maga is úgy gondolja, miniszterelnök lehet. Mi ez? Politikai kuriózum, nem több. Ami előtte történt, sokkal fontosabb. Sonia Gandhi Olaszországban született, Cambridge-ben ismerte meg Radzsiv Gandhit, s követte férjét Indiába. Lemondott az olasz állampolgárságról, felvette az indiait, „sőt gyermekeit is a helyi hagyományoknak megfelelően nevelte”. Az idézet az MTI fogalmazása. A hírügynökségi szerkesztő meghökkent, amiért Indiában egy asszony a gyermekeit a hagyományok szerint neveli. Ámulatát azzal a szóval jelezte, hogy „sőt”. Kérdezném a hökkenős pályatárstól: tud-e arról, hogy a japán gyermeket japánnak, az iránit iráninak, a zsidót zsidónak, a görögöt meg görögnek neveli a többség? Miért? Mert így természetes. S ez annak az eredménye, hogy e népeknél változatlan a hagyományok és a vallás ereje, s ha itt-ott megtört is netán, mint Iránban, azóta összeforrt. Számítsuk hozzá a család befolyását, az idősek tiszteletét: minden megvan ahhoz, hogy arrafelé markáns karakterű ifjak nevelődjenek.
Nálunk is megvolt, míg meg nem félemlítették a tanítókat és a szülőket, és el nem némították Karácsony Sándort, a pedagógus zsenit. 1950-ig szólhatott a debreceni egyetem katedrájáról, addig jelentek meg írásai. Olyanok, mint A magyar nép és az iskola, a Milyen lélekkel menjek tanári pályára? vagy A gyermekszeretet iskolája. Ádáz dühvel rontottak rá a kommunisták. Andics Erzsébet már 1945. április 22-én támadta Karácsonyt a Tiszántúli Néplapban. Őt a „gerinces” Bóka László követte, neki tanára volt Karácsony Sándor, de ez nem jelentett akadályt. Egyik előadásában virágnyelven lefasisztázta. Losonczy Géza sem volt különb: a Művelt Nép első számában döngölte földbe a profeszszort. 1950 márciusában, a miniszterhelyettes cikke után két héttel Karácsony Sándort eltávolították az egyetemről, és eltüntették a könyveit. Neve, életműve attól fogva gyalázat tárgya. Még két évig bírta, aztán belehalt.
A magyar gyermek nevelése: semmilyen. A rendszerváltáskor azt hittük, a fiatalság lesz a legfontosabb. Tévedtünk. A bankok fontosabbak voltak. A pártok is. A privatizációról nem beszélve. A parlament és a lapok azon rágódtak, mit mondott ez vagy az a miniszter, vagy mit tett a bankvezér. A felnövő generációt eközben droggal, valóságshow-kkal és a Club Tv-vel táplálták: egy mikrofonos köztündér szokta oktatni a kezdőket, hogyan élvezzenek egy aktuson belül többször is.
Mi lesz a magyar ifjúságból, ha így megy tovább? Darált hús. Töltelék a globális kolbászba, amely másokat hizlal. Ez az érem egyik oldala. A másik, hogy abba a kolbászba sosem kerül helyi hagyományok szerint nevelt indiai, japán, iráni, zsidó vagy görög gyerek.
Plakátokat kéne kiragasztani szerte az országban: anyák és tanárok, vigyázzatok! Ha meg akarjátok védeni fiaitokat, neveljétek őket magyar szellemben.

Május 17., hétfő
A munkások lezárták a régi derítőt. Végeztek, elmentek, mi meg egyszer csak látjuk, a kagylóból nem folyik le a víz. Újabb fél óra után a vécé se működött, a szifon nem folyt le, elárasztotta a fürdőt. Behoztam az udvarról a vödröt, s nekiálltam felszedni a vizet. Ahogy csavarom a felmosórongyot, hirtelen hallom, hogy ezt dúdolja valaki: „Egy a jelszónk, a béke, harcba boldog jövőért megyünk…” Nocsak, kinek jutott eszébe a bolsevik induló? Senki a fürdőben, csak én lehettem. Tényleg én voltam.
Nem először dudorászom ilyesmit. A fülembe töltötték, mikor apró gyerek voltam, s nem tudom kimosni belőle. Főiskolásként Fehérváron tagja voltam a bazilika kórusának. Énekeltünk Bárdost, hangversenyt adtunk Kodály műveiből, a mester is ott volt – nem emlékszem a műsorra. Erre a mocskos indulóra bezzeg… És arra is, hogy „sződd a selymet, elvtárs!”
Megkérdeztem egy lélekgyógyászt, vagy ahogy magyarul mondják: egy pszichológust, mi a magyarázat. Nyúlós dumába kezdett, szakzsargonnal spékelte, láttam, maga sem hiszi, amit mond, rákérdeztem hát újra: „De miért éppen ezek az indulók jutnak eszembe?” Nem tudta. Én sejtem. Jó volt a dallamuk, ahogy jó íze van a bélyegnek, amelyet a drogdílerek nyalatnak a gyerekkel, hogy megkedvelje az anyagot. Hiába ismételte apám otthon: ezek hazudnak, Pál tanár úr másnap az énekórán intett: egy-két-hár-négy, és mi fújtuk. Annak a kornak ez volt a kábítószere. Az indulók. Sose tisztul ki a szervezetből.

Május 18., kedd
Ó, Medgyessy Péter meccsre ment! Tán életében nem járt ilyen helyen. Lelátón, mosdatlan szájúak közt egy ilyen finnyás ember? Nem, a futball háza táján ő legfeljebb pénztáros lehet. Igaz, akkor a klub két éven belül csődbe jut. Ahogy most az ország.

Május 19., szerda
A tartalmas órák többnyire csendesek. Már alkonyodott, mikor fenn a kertben, ahonnan ellátni egész a Salamon-toronyig, észrevettem egy lila virágot. Egészen gótikus, nézegettem, bár ezt kicsit félve írom ide, mert azok, akik reggeltől estig ásnak, kapálnak, és egész vegyszerboltokat szórnak a veteményre, az effélét gaznak mondják. Csak azt tűrik el a kertben, amit tányérban szeretnek. A hasukkal néznek mindent, lehet, hogy a köldökükből is kipislog egy szem. Sosem értik meg, milyen öröm, amikor az ember visszatér a kertből, leveszi a polcról az Erdők, mezők virágait, és keresni kezdi, mi a neve annak a lila virágnak.
Lapozgattam ide-oda, de nem telt bele öt perc, már másra figyeltem. A virágok neve ejtett rabul. Hagymaszagú kányazsombor… Ösztörűs veronika… Legjobban a héjakút mácsonya tetszett. Egyik-másik virág nevét elismételtem fennhangon is, hogy ne csak a szem: a fül is érezze, milyen varázsos a magyar nyelv! A vérehulló fecskefűnél megálltam. Eszembe jutott, hogy Veliko Tirnovóban – ó, de szép város – éjféltájt, mikor mámorosan elköszöntem a bolgár szobrásztól és feleségétől, az aszszony kiszaladt a kertbe, s egy szál fecskefüvet hozott. „Zdrávec!” – mondta. Egészséget jelent, s annak szokta adni búcsúzóul, aki jó vendég volt náluk. Lepréseltem, keretbe tettem, azóta őrzi annak az estének emlékét.
Az ember ízlelgeti nyelvén a szavakat, arra gondol, ez is virágnyelv, sőt tán ez az igazi, de aztán megcsendesedik. A rajzok parancsolják rá a csendet, Csapody Vera akvarelljei. Ugyan hányan ismerik a nevét? Gyanítom, kevesen. Apja szemészprofesszor, az lesz az öccse is, ő nem, ő tanítani akar, s elvégzi a Pázmányon a mennyiségtan–természettan szakot. A Sacré Coeur Sophianumban kezd, elismerik, annyira, hogy igazgatója lesz a lánynevelő intézetnek, de jönnek a kommunisták, és ’48-ban vége mindennek. Mihez fogjon? 1950-től alkalmazás nélkül dolgozik a Természettudományi Múzeumban. Folytatja a munkát, amelyet harminc éve kezdett. Növényeket gyűjt a Tátrától az Adriáig, s mindegyikről természethű akvarellt fest. Sokat. Életműve tizenkétezer növénykép. Sehol a világon nincs hozzá fogható, mindenütt külön múzeumot kapna, s büszkélkednének vele. Nálunk nem így van. A Természettudományi Múzeum eldugta őket előlünk.
Igen, volt itt néhány tágas elme, munkájuk és szellemük birtokba vette az egész Kárpát-medencét, ám jöttek a szűkagyúak, s azt mondták, az ország kicsi, és ami benne nagy volt, hozzá kell igazítani. És lefokoztak mindent. Vagy eldugtak. A Földtani Intézet ásványtárát, a teljes Kárpát-medence teljes anyagát jó húsz éve kitelepítették Szépvízérre. A hely még a térképen sem szerepelt, s magam láttam, hogy a gyűjtemény egy részét a szabad ég alatt mossa az eső. Ilyenformán vagyunk a lóval is. A világban úgy tartják számon a magyart, mint lovas nemzetet, erre mi történt? A Mezőgazdasági Múzeumot felújították, van benne kiállítás a birkáról, a tyúkról, a disznóról, a marháról, még a traktorokról is, csak a lónak nem jutott hely. Német barátaim ámultak: „Sowas gibt’s nicht!” Ha rákérdeznek, elmondom, hogy azért, mein Lieber, nehogy egy idetévedő európai megtudja: a Kárpát-medence szellemi centruma Magyarország volt. S nemcsak volt: az is marad.

Május 20., csütörtök
Címe miatt hoztam el a marosi könyvtárból Budai Szűcs Ferenc útirajzát. A borítón ez állt: Verigudlájf. Mesés olvasmány. A szerző talált Indiában egy féllábú különcöt, Dzsungli Babát, sok csudaságot végigcsináltak. Mikor elege lett a rengeteg rizsből, az odaözönlő nyugatiakból és a gyakori esőkből, elköszönt tőle. Ezt kapta útravalóul: „Óvakodj az Európában tevékenykedő jógamesterektől… az európaiak eszméletlenül naivak tudnak lenni, megjelenik egy nagy szakállas, narancssárga ruhás guru, hát rögtön hasra esnek… pedig egy igazi mester nem hagyja el Indiát… ha valaki bolondnak nevez téged, nevess rajta, és vedd megtiszteltetésnek… Hidd el, százszor jobb bolondnak lenni, mint képmutatónak vagy ájtatoskodónak… És ha visszamész Európába, nehogy azt híreszteld nekem, hogy egy szent emberrel találkoztál… mert úgy fenéken billentelek a mankómmal, hogy attól koldulsz… Te csak az igazat mondjad, a színtiszta igazat, hogy ott ül a barlangjában egy hosszú hajú, nagy szakállú ősember, aki csak teázik és pipázik, és bolondságokat beszél, akinek Bob Marley a kedvence, és állandóan azt hajtogatja: Very good life! Very good karma!…”