Magyaros EU-csalatkozás

Valamit elhibáztunk. Talán mindjárt az elején, amikor hittünk benne, hogy a rendszerváltozással egyszer s mindenkorra megszabadulunk a langyos diktatúra léleknyomorító eszközeitől, a pártállami vezetőinktől, akik egy másik unióval szent és megbonthatatlan barátságról locsogtak nekünk a dísztribünökről. Pedig közben már tömték a saját zsebeiket, gurították a munkásosztály dollárjait az (adó)paradicsomba, a fejünk felett tárgyaltak idegen hatalmak titkosszolgálataival és pénzmágnásaival nemzeti vagyonunk átjátszásáról idegen kézre. Mindezt később a privatizáció mágikus jelszavával: piaci alapon, piaci áron, vagyis mélyen az értéke alatt.
Bíztunk a frissen alakult pártokba tömörült értelmiségi elitben. Ostobák voltunk, igaz ránk a megállapítás, birka nép a magyar. Hagytuk magunkat terelgetni, nem vigyáztunk gyárainkra, üzemeikre, nem óvtuk a földjeinket se. Legalább ebben tanulhattunk volna az izraeli zsidóságtól. Ők egyszer elhagyták a szülőföldjüket, és nincs annyi véráldozat, amivel újra békében élhetnének ősi földjükön. De megtanulták, hogy a szülőföldet csak bérbe szabad adni, örökbe adni soha.
Most itt állunk, újra egy unió kebelébe küzdve magunkat, és tizenöt év leforgása alatt másodszor tettük ki a több sebből vérző népünket, kezdetleges demokráciánkat egy újabb megrázkódtatásnak. Miközben már ízlelgetjük a piaci alapú energiaárakat, a gyógyszereinket még ki tudjuk váltani, de már megint a mi zsebeinkben turkálnak az újabb unióra mutogatva. EU-konform kamatadó címén büntetnének minket az egyszer már leadózott, megtakarított jövedelmeinkért. Azt szeretnék, ha tőzsdére vinnénk megtakarításainkat, mert ott törvényesen lenyúlhatják a Kulcsár-féle brókereikkel, vagy ha szövetkezetekbe lépnénk be, mert ott is ott vannak verticalisan is, meg baumagosan is. Az ő gyerekeik, ha leesett már a fenekükről a tojáshéj, lobbicégekbe tömörülnek, és míg apuciék a parlamentben elintézik a csókos cégek adótartozásának eltörlését, ők bekopognak az ajtón, és lobbiképviseletet vállalnak pár száz millióért Brüsszelben. A kórház-privatizáció miatt fellázított emberek haragjától tartva, és mivel amúgy is fogytán a nemzeti vagyon, feltalálták az újabb magyar vagyonzabráló módszert, a reprivatizációs országkifosztó technológiát. Most majd lekopasztott magáncéget vetetnek meg az állammal Pick-pak módra és drágán, féltve őrizve a vételár titkát. Most már nem telik el úgy nap, hogy ki ne derüljön egy-egy közbeszerzési tenderről, egy-egy megbízási szerződésről, hogy minden mozdulatukat körbelengi a korrupció gyanúja.
Akik korábban úgy féltek a demokráciától, sajtószabadságtól, mint ördög a tömjénfüsttől, most a legszívesebben kirekesztenék az unióból a polgári Magyarországot. Ma a rendszerváltó pózában tetszelegnének, csak azért, mert annak idején, amikor azt hittük, hogy egy igazságosabb társadalmi rendszer eljöveteléért sétálunk az utcákon, nem lövettek belénk. De most, hogy elgyurcsányolták nemzeti javainkat, hogy kellőképpen biztosították szolgalelkűségükről új szövetségeseinket az Atlanti-óceán mindkét oldalán, most megint nagyon erőseknek hiszik magukat. Ezek azt hiszik, hogy mindenkinek olyan rövid az emlékezete, mint az övék, akik csak a tegnapi tőzsdeindexig képesek visszaemlékezni. Ezek azt hiszik, meg lehet etetni az embereket azzal a maszlaggal, hogy Schmitt Pál miatt nem mehettek ki a sportolóink az olimpiára akkor, amikor Medgyessyék térítés nélkül vagonokban szállították az IMF-kölcsönből valutáért beszerzett alapanyagokból előállított magyar árukat ingyen és bérmentve a szovjet piacra, egy KGB elleni kémkedés és elhárítás közepette.
Megtehetik, mert egy rendszerváltó párt statisztál ehhez a mutatványhoz. Ők nem tudják támogatni a jelenlegi államfő mandátumának meghosszabbítását, igaz, a D–209-est sem tartják erre alkalmasnak múltja miatt. De sokkal nagyobb hatáskörrel rendelkező kormányfőnek azért elfogadják. A közös mutyi mindent megér. Demszky Gábor is megmondta: ők már csak együtt sírnak és együtt nevetnek. Rajtunk.