Makacs tények és hazugságok

Hányszor kell valakinek hazudnia ahhoz, hogy egyszer bocsánatot kérjen? – vetette fel Gál J. Zoltán kormányszóvivő nyilvánosan. Ami roppant dicséretes dolog: látszik, hogy – jobb későn, mint soha – elvétve mégiscsak foglalkozik saját közérdekű hivatásának szakmaetikai problémáival. Gál annak kapcsán fakadt ki, hogy Répássy Róbert képviselő visszatérően firtatta: a kormányzat jóindulatától függő nagyvállalatok részéről mi indokolja a miniszterelnök fia által vezetett lobbicég kiemelt foglalkoztatását, százmilliós nagyságrendű javadalmazását? A szóvivő a naponta előkerülő újabb adalékokat nemes egyszerűséggel hazugságoknak nevezte, mondván, hogy e befolyásbizniszben semmi pénz nem forog, adóforint meg pláne nem – miközben meg sem kísérelte érdemben cáfolni az ellenzéki aggályokat. Így aztán elő is állt a csupa gyenge láncszemből álló formállogikai hazugságláncolat. Mi meg itt állunk egy árva közgazdasági doktorátus nélkül, és nem értjük, hogy ha apuci kormánya milliárdos adókedvezményt ad egy cégnek, a pici fia meg verseny nélkül zsíros megrendelést kap a kedvezményezett cégtől, akkor miért nincsen ebben a familiáris tranzakcióban állami pénz?
A Medgyessy-kormányzat igazságfogalma felől nincsenek különösebb illúzióim, mióta Bárándy Péter (akit bosszantóan konzervatív módon máig igazságügy-miniszternek neveznek) az igazságszolgáltatás elavult fogalmát a jogszolgáltatással kívánta felváltani. Persze ismeri az ember a mondást Mátyás király elhalálozásáról, de akkor is elvárna valamiféle biztatást legalább az igazságügy legfőbb szolgája részéről. A kormányzó szocialisták pedig eleve hadilábon állnak az igaz és a hamis bonyolult fogalompárjával: Tények és hazugságok című folytatásos brosúrájukban például a címben ígért két halmaz nemes egyszerűséggel helyet cserél. Vajon baloldali sajátosság-e a ténytisztelet e sajátos relativizmusa? (Másképp fogalmazva: úgy kell-e születniük, hogy egész hátralévő életükben hazudjanak, mint a vízfolyás?) Én ezt nem hiszem.
Ámulva hallgatom például a Nap-keltében a meglehetősen baloldali Thürmer Gyulát, aki a közszolgálati-blikkes Bánó legnagyobb rémületére evidenciaként közli: Lendvai Ildikó hazudik. Bánó hüledezik, hogy nem ilyennek ismerte a derék munkáspárti vezért, bár azt ő is tudja, hogy ezúttal egy közkeletű igazságot röppentett az éterbe (lassan mondott gázáremelés stb.). De Thürmer vadonatúj példát hoz: szerinte Lendvai azt mondta, hogy ha meghiúsul a kórház-privatizáció, a betegekből kiveszik a művesét. Amit ez jelent (hogy a frakcióvezető aszszony azzal riogatja a választókat, hogy az egészségügyi népszavazás eredménye visszamenőleg semmisíthet meg bármilyen privatizációt), persze társadalmilag sokkal veszélyesebb; ám a művesemotívum – főként a demagóg lélegeztetőgép-kultusz óta – mindennél pontosabban megvilágítja a szocialista típusú hazudozás természetét.
Szót sem érdemelne mindez, hiszen láttunk már werberi stílusú kampányt, hogy ne lepődjünk meg azon, ha pártunk és kormányunk kart karba öltve bűvöli le a csillagot az égről – csakhogy a napokban történt valami, ami a legkevésbé sem tekinthető kampányeseménynek. A független magyar bíróság kimondta: a Kondor Katalin ellen folytatott nyolc hónapos kormánypárti sajtóhadjárat megalapozatlan, az ügynökvádakat a mószerolók még csak valószínűsíteni sem tudták, a Népszava, ez az immáron bevallottan az MSZP üzleti körei által, infúzióval életben tartott pártlap pedig kérjen szépen bocsánatot. (Fizetni nyilván majd később fognak, vastag milliókat a most indított polgári perben, mint a közszolgálati Bánó Blikkje a Kósa-rágalmazás ügyében.) A Népszavának tehát a bíróságtól van papírja arról, hogy főbenjáró ügyben hazudott, míg a Népszabadságnak – a Teller-állevél ügyében – csak a MÚOSZ-tól. (Hogy ilyen megrovás máskor ne fordulhasson elő, s ne kerülhessen homokszem a hazugsággépezetbe, hamar be is ültették a főhamisító Eötvös Pált a MÚOSZ elnöki székébe. Éljen az Európai Unió!) A Népszava főszerkesztője, Németh Péter pedig rögvest írt egy ordenáré vezércikket Már bocsánat címmel, amiben lényegében megismételte lapja vádjait, és semmibe vette a jogerős ítéletet.
Itt most ki kell térnem egy személyes élményre. Azt gondoltam, Németh Péter és a Népszava nem süllyedhet mélyebbre, mint amikor a főszerkesztő úgy kezdte lapja vezércikkét: „Csontos Janika, ne hazudj!” Nem a vádat sérelmeztem, hanem a nyomtatott formában való tegezést, háromgyerekes apa létemre az országos janikázást. (Az érthetőség kedvéért: Németh fölemlegette, hogy ő anno a Magyar Nemzet kiadójaként támogatta a könyvemet, én meg hálátlan vagyok. Az illető könyv Magyar Nemzetes publicisztikáimból válogatott, bemutatóján a lap akkori főszerkesztője és főszerkesztő-helyettese is részt vett. Németh a Magyar Nemzetet akkor kiadó postabankos sajtóholding ügyvezetője volt, a szóban forgó összeg pedig kemény ötvenezer forint. A tegező vezércikk megjelenését követően nyomozni kezdtem, hová fizethetném vissza az összeget kamatostul; de a holding jogutód nélkül megszűnt. Princz Gábor nem szorul rá, Némethnek meg nem adom, még ha a saját pénzeként is tekintett a hatalmas dotációra.) Németh már akkor is tudta, mi a hazugság és mi nem – érthetetlen, miért tűnt el nyomtalanul a cikke a Népszava on-line verziójáról… Ez a méltatlan hazugságháború annak fényében kap most jelentőséget, hogy a kormánypártlap még a nyilvánvaló vereséget sem hajlandó beismerni, s Németh a kilencvenszázalékos balliberális sajtótúlsúlyt maga mögött tudva éppúgy nem mond le, mint ahogy Eötvös Pál sem mondott le. Hazudtak, rajtakapták őket, hiszen nem írt levelet Teller, nem volt kémelhárító Kondor (mint a hivatalban lévő miniszterelnök), lett gázáremelés, és a műveséket sem szedik ki a betegből – mégsem vonnak le semmilyen morális vagy szakmai konzekvenciát. Sőt, a tízszázalékos részesedésű ellenzéki sajtó ellen indítottak – morális alapon! – megsemmisítő hadjáratot. Azt már megszokta az ember, hogy mindennemű tényadatolás nélkül alkalmasint médiapribéknek nevezhetik az embert, a pornóirodalomban jeleskedő Népszava-szerző pedig úgy, ahogy van, a maga összességében reménytelennek minősítheti az ellenzéki sajtót – a kriminalizálást azonban nehezen viseli a legedzettebb sajtómunkás is. Ennek szelídebb formája az az összehangolt, sokszereplős stratégia, amelyet én saját használatra perháborúnak nevezek, s kifejezetten a Magyar Nemzet lejáratását, elhiteltelenítését célozta a vulgárpolitizálás, a szlogenek szintjén. Ennek lényege, hogy tucatjával kell indítani a pereket, ezekből módszeresen hírt csinálni, a megnyert pereket összemosni az elveszítettekkel, s a statisztika leple alá rejtve hallgatni a vesztett perek minőségi különbségeiről. Pedig a Magyar Nemzet mellé behúzott strigulák között (amelyeket aztán a kilencven százalékos médiatúlsúly miatt sokszorosára lehet tupírozni) számos olyan van, amely lényegtelen részletkérdésben kötelezte a lapot helyreigazításra, miközben a fölvetett ügyek fővonalát nem érintette. Nem lehet elégszer és eléggé hangsúlyozni: a Magyar Nemzet nem írt Teller Ede nevében levelet, s kémelhárítómúltat sem hazudott egyetlen közszereplőnek sem.
Miért kell olyan országban élnünk, ahol a közélet a Tények és hazugságok brosúra módszerét tekinti mérvadónak? Németh Péter néha összedughatná a fejét Gál J. Zoltánnal, a Népszava korábbi főszerkesztő-helyettesével, s megvitathatnák: hányszor kell valakinek hazudnia ahhoz, hogy egyszer tisztességesen bocsánatot kérjen?