MI A MAGYAR?

Engedjünk szép csendesen elmúlni négy egész esztendőt.
Ezekben az években nagyon gyorsan változott a világ képe. Gyakran néhány év, néhány hónap elég volt arra, hogy ismerhetlenné tegye a múltat, ami legnépszerűbb eszme volt ma, holnap az lehetett a legelvetendőbb; tiszteletben álló nagy jellemek rövidebb idő alatt, mint gondolák, túlélték híröket, s együgyű, súlytalan emberek juthattak nagy jelentőségre anélkül, hogy számot adhattak volna magoknak arról, hogy miképpen.
Néha az élet színvonalára merült egy-egy nagy eszme, mely az egész országot forrongásba hozta; a legszenvedélyesebb harcok ütöttek ki; megyéről megyére megújult az indulatos küzdelem, mozgásba hozatott minden faktora a közéletnek, pazarolták a pénzt, édesgették a szavazatokat, státuscsínyokat követtek el, csodáit mívelték a hírlapi birkózásnak, két táborra osztották az egész országot, s nevezték egymást haladóknak és maradóknak, szabadelvűeknek és konzervatíveknek, pecsovicsoknak és kubinszkyaknak, fehér és fekete tollasoknak – és aki együtt nem élte át ezt a korszakot, a jövő ivadék törni fogja rajta a fejét, ha a zászlókra írt jelmondatokat olvasandja, melyek oly éles pártokra osztottak megyét, várost, gyakran még családokat is, hogy miért küzdöttek azok felett oly keserűen, s melyik volt a szabadelvű, melyik a tartogató párt, és mi okuk volt egymást így nevezni. (…)
Ilyenformán akárhányszor megtörténik az, hogy egy és ugyanazon országos jelszót a méltóságos úr éppolyan erősen nekivetett vállal segít X. megyében megdönteni, mint amilyen erősen nekiveti aztán a másik vállát ugyanannak a közkérdésnek Y. megyében, hogy felemelni segítse. Ott Kutyfalviékat üti, itt Kőcserepyéket, s biz ő nemigen szokta nézni, hogy mivel üt az emberre. Üt, ami a kezébe akad.
Nagyszerű megyegyűlés van készülőben X. megye székvárosában; minden jóravaló ember arról beszél. Az utcákon faluról bejött nemes atyafiak csoportosulnak, kik közt csoportonként elosztva látszik egy-egy kaputos, atillás hazafi, s ki magyarázza nekik az ügy mibenlétét.
Hogy mi volt e minden szíveket mozgásba hozó kérdés, az keveset tartozik ránk; olyasvalami, ami egy esztendeig élvezte a halhatatlanságot, s azután helyt adott a másiknak, melyen oly feszített erővel küzdöttek az ellenpártok, mintha annak győzelme vagy bukása volna az üdvösség, ami fölött azóta vagy merőben kicserélték már a véleményeiket, vagy egészen egy véleményen vannak felőle mind a ketten.
Nekünk elég annyit tudnunk, hogy e napra az ország leghírhedtebb szónokai jelentek meg a megye fővárosában, hatalmas, tüzes beszélők egyrészről, kik magokkal ragadják a hallgatóságot – unalmas, lepcses szónyújtogatók másrészről, kik megkínozzák a gyülekezet türelmét, s megszöktetik a teremből. (…)
Mindannyian fogunk emlékezni azon mozgalomgazdag időkre, midőn a nemzet címeres osztálya, dicséretes országlási vágytól áthatva, megyegyűléseken és azokon kívül szenvedélybe menő elvtusákkal keserítette életét, s minden néven nevezett párt kifogyhatlan furfangú buzgalommal toborzá vezéreit és közkatonáit. Mily nagy eredmény volt, ha egy-egy híres pártvezért sikerült a másik pártnak a maga részére hódítani; mennyi áldozattal járt egy ily eredmény, s mily erőfeszítés, mily pénz- és munkavesztegetésbe került ismét az elpártolt helyét másikkal pótolni, az elveszett csatát újrakezdeni, az eltántorult megyét ismét visszahódítani! Minderről már csak a régieknek van fogalmuk; az újabb koreszmék előtt oly otthoniatlanok ez eszmék, mint a lovaghősök és a trubadúrok korszakai, s egyéb a költészettel határos általánosságai a históriai múltnak.
Jókai Mór: Kárpáthy Zoltán (1854)