Ponzor

Biztos, hogy nem fog becsapni az a ponzor?
– Szponzor – javítom ki már vagy ötödször.
– Az mindegy – mondja anyám elszántan.
– Miért csapna be?
– A Zalatnayt is hogy becsapták.
– Én nem vagyok Zalatnay.
– Azért nem árt vigyázni.
Áldott anyai óvatosság! Végiggondolom még egyszer.
Kezdetben volt a százötvenezer forint, mint váratlan ajándék, istenadta tehetségem jutalma, önzetlen felajánlás. Mire a kiadóhoz ért, lett belőle száz. Fele a kiadóé, marad nekem ötven, aminek fele adó. Ha a maradék hússzal még át tud valaki verni, az megérdemli. Legyen az övé.
Pedig milyen szépen indult. Felhívott egy illető, szívesen kiadná a Magyar Nemzetben megjelenő tárcáimat. Már van kiadójuk, mondtam alig titkolt büszkeséggel. De még várok a kiadásukkal. Most fog megjelenni egy verseskötetem, nem akarom a prózával agyoncsapni. Akkor szeretne a verseskötetemhez hozzájárulni egy kis pénzzel, ha nincs akadálya. Szerintem nincs, felhívom a kiadómat, biztos örülne neki. Menynyiről lenne szó? Úgy százötvenezer, a honorárium kiegészítésére. Mivel a felajánló jártas az efféle ügyekben, tudja, milyen kevés a tiszteletdíj, ha van egyáltalán. Akkor jó, nem kell magyarázkodnom. És persze köszönöm. Azt javaslom, beszéljen a kiadóval.
Előbb azonban én beszélek vele még abban a lendületben, és a nagy örömtől, hogy szereztem százötvenezret a könyvünkhöz, nem merem megemlíteni, hogy az elvileg csak az enyém lenne. Ováció a kiadó részéről is, persze, hát hogyne lenne jó az a pénz.
Később hálálkodva felhívom a kedves jótevőt, próbáljon eljárni érdekemben a kiadónál, mert nekem nem volt képem lecsapni az egész öszszegre. Valamennyi azért jusson nekem is. Később visszahív, minden rendben, adott százezret, a fele az enyém. Nagyon köszönöm.
Ha Isten is úgy akarja, húszezer forinthoz jutok így.
De nagyon kell vigyáznom, nehogy becsapjanak.
Nem irigylem az adócsalókat, ügyeskedőket, feketemunkásokat. Megéri-e az örökös idegeskedés? Azokat sem nézem le, akik egyáltalán nem fizetnek adót. Nincs adószámuk, adóazonosítójuk, adó- és vámhivatali tartozásuk, tb-kártyájuk, taj-számuk, mégis megélnek valahogy. Olyanok ők, mint a hajléktalanok, akik Isten madarainál is árvábbak, mert egy madárnak mindig van fedél a feje fölött, az ember viszont nem mindig tudja reggel, hogy este hol hajtja álomra a fejét. Az ember lehet hontalan, akkor is, ha éppen van lakása. Akárhogy is, a bennem még halványan pislákoló civil öntudat csökkent értékű állampolgárnak tartja azt, aki kihúzza magát a közös terhek alól. Nehéz helyzetüknek előnyei is vannak, természetes szolidaritás alakul ki közöttük, átadják egymásnak naprakész trükkjeiket, ez az ő betyárbecsületük. Lelkiismeret-furdalásuk nincs, ismerem őket. Mindig találnak valami palimadarat, aki megszánja őket, és saját számlájára fölveszi a pénzüket. Ezek az igazi ponzorok. Mecénások. Elhiszik szegény művésznek, hogy milyen nyomorult, képtelen lenne még adózni is. Valahogy mégis úgy tűnik, mintha örökké nyaralnának. Hát persze, hiszen munkahelyük sincs. Az olyan snassz. Hogy dolgozzanak, mint Kafka, Babits, Illyés, Szabó Lőrinc, vagy Paul Auster, az eszükbe nem jutna. Miért is, amikor vígan ellébecolhatnak adószám nélkül? Na tessék. A végén kiderül, hogy mégis irigy vagyok.
Egy olyan országban, ahol a whiskys rabló nemzeti hős lehetett, érti-e valaki, miről beszélek? Hogy a becsület olyan, mint a szüzesség. Nem lehet csak egy kicsit elveszteni. Ügyeskedni egy kicsit, a törvényt kijátszani, mi ez ahhoz képest, amikor a főbanditát tíz csuklyás testőr várja a börtön előtt, szabadlábra helyezésekor. Mi az a kis lopás, ugye?
Munkanélküli persze voltam én is, családtagjaim voltak a mecénásaim, nekik köszönhetem, hogy kihúztam eddig, és hogy maradt még bennem, már nem is tudom, mi. Milyen egyszerű lett volna azt mondani a felbukkanó szponzornak, hogy ide a pénzt a kezembe, ne tudjon róla senki. Se adóhivatal, se kiadó, csak mi ketten.
Csakhogy épp ezt nem lehet. Mert a szponzornak is tartozom annyival, hogy ott legyen a könyvemben feketén fehéren: A könyv megjelenését támogatta X. Y.
Vannak írók, akiknél egész oldalakat tesz ki azon személyek és intézmények felsorolása, kiknek köszönettel tartoznak könyvük megjelenéséért.
Első kötetem idején egy kritikus azt írta, nem tudja, mi lesz akkor, ha elapad e líra forrása, a boldogtalanság, amiből a szerző építkezik. Azt azért hozzátette, úgy véli, ez a veszély nem fenyegeti komolyan Tóth Erzsébetet. Hát nem is.
A boldogtalanság kiapadhatatlan.
A könyvet viszont már nyomdába kellene adni, csak az én jótevőm tűnt el, mint szürke szamár a ködben. Utoljára egy vonatról jelentkezett, nevét nem lehetett pontosan érteni, de nem is nagy baj, mert a pénz még nincs a kiadó számláján. Mindazonáltal a könyv meg fog jelenni időben, ezt semmiféle ponzor nem tudja megakadályozni, nyugtat meg a kiadó némi vidámsággal a hangjában. Érthető, neki már vannak tapasztalatai ponzorügyekben.
Én pedig várok türelmesen, mert már tudom, hogy pénz nélkül nem sokat ér a boldogtalanság.