Ó, régi idők illata! Amikor még hölgyek voltak a hölgyek! Hogyne lettek volna titkaik a szemérmes, a kedvest titkolva is gyengéden, forrón szerető, halálig váró hölgyeknek!
Ma már nincsenek hölgyek. Plazacicák, bomba nők, nyűtt feleségek, Való Világ-babák, talán ők olvassák majd Lányi András kitűnő rejtvény-regényét egy tizenkilencedik századi hölgy körüli titkokról és bonyodalmakról? Ne adjuk fel a reményt, amíg írók vannak, lesznek olvasók is. Sőt előfordul, hogy ugyanaz a személy írja a levelet, a választ, ő maga a postás is, a címzett pedig, kinek neve rejtély, maga a levelekben meghódítani, kijátszani, becsapni, orránál fogva vezetni vágyott hölgy.
Egészen addig, míg ki nem derül, vagy csupán gyanítani véljük, hogy éppen a hölgy vezeti orránál fogva… de kit is?
A regény (?) utolsó sorai – egy lábjegyzetben – így szólnak:
„Ha kiderülne, hogy Henrik azonos Heinrich Gürten úrral, Arányi egykori bécsi ivócimborájával, akinek titkosírási tudományát köszönheti, úgy könynyen lehet, hogy az egész memorandum olyan koholmány, aminek egyedüli célja Arányit egy nyakatekert, de hihetően hangzó mesével tisztára mosni. És akkor azt se tudhatjuk, vajon hősünk nem vett-e tényleges részt a kor forradalmi mozgalmaiban, amit egy múlt századi magyar levélregény hősétől, őszintén szólva, el is várnánk.”
A regény véget ért, viszont nem derült ki semmi. Kérdések tömkelege marad az olvasóra: ki kicsoda a regényben, létezik-e egyáltalán ez a hős, ki besúgó és besúgott egyszerre, de a mű inkább azt a kérdést sugallja: nem ilyenek vagyunk-e mindannyian, létezhet-e más lét egyáltalán, amíg birodalom a birodalom, s a provincia lakói csupán kiszolgáltatott páriák. Lányi könyvében egyetlen szereplő – ki magát főkonspirátornak véli, de nem így vagyunk-e ezzel mindannyian? – naplóján keresztül látjuk a kiszemelt hölgy viselkedését, s főleg hősünkhöz való viszonyulását.
Egy véletlen levél, amelynek címzettje és írója ismeretlen, vezet el e hölgyhöz – s ennél többet elmondani nem csupán nem ildomos, de nem is nagyon lehetséges.
A regény fő szervezője a bizonytalanság, amely személyekre éppúgy vonatkozik, mint évszámokra; valamint megjelenik az 1848–49-es szabadságharc leverése utáni Monarchia titkosrendőrsége, spiclik és szemmel tartottak konspirációi, önmagukról és másokról, valamint a hazáról alkotott valódi és gyakrabban tévképzeteik.
Az vagy, akinek látszol – a mondás itt a visszájára fordul, senki nem az, akinek látszik, sőt nem az, akinek gondolja magát. Az 1848-as évszám egyszerű elírással átváltozhat 1948-ra, a birodalom fővárosa kicsit keletebbre tolódik, és már itt is vagyunk a közelmúltban. Netán a jelenben. Hozzáteszek még száz évet, a fővárost egy kicsit nyugatra helyezem, s látom a jelen által fölvázolt jövőt.
Ami a legenyhébb megfogalmazás szerint is nyomasztó.
Maga az író, aki vélhetőleg „A szerkesztő mentsége” cím alatt a hetvenötödik oldalon jelentkezik először saját szövegével, az irodalom jól bevált fogásához, a talált kézirathoz – padlásra rejtett, elsárgult iratköteghez – folyamodik. Korabeli újságok lapjairól vett szócsatákkal, plágiumvitákkal kezdi a művet, majd a magyar történelem valószínűleg legmulatságosabb párbaját mutatja be. Aki csak az izgalmat, a megoldásra váró rejtélyeket keresi az irodalomban, vagy csupán gyönyörködni óhajt régmúlt idők nyelvhasználatában, szokásaiban, és szeret közelről tanulmányozni veszedelmes viszonyokat, biztosan nem fog csalódni Lányi András művében.
(Lányi András: Hölgyek titkára. Kortárs Kiadó, Budapest, 2004. Ára: 1200 forint)
origo.hu
Elkezdődött az érettségi: mutatjuk, milyen feladatokat kaptak a diákok
