alamennyi pártnál komoly megmérettetés elé kerülnek a kampányszakértők is: a Fidesznél a Wermer Andrást felváltó team szakértelme kerül mérlegre, míg a szocialistáknál a Ron Werber vezényelte párthadseregnek kell immár harmadszor bebizonyítania 2002 tavasza óta, hogy a közgazdasági demagógiával kevert intenzív rágalomhadjárattal sikerrel győzhetik meg a kiszemelt szavazói csoportokat. Hasonló a helyzet az SZDSZ kevésbé látványosan ügyködő, de annál hatékonyabb háttérstábjánál, nem beszélve arról az MDF-es agytrösztről, amelyik a Dávid Ibolya-féle ámokfutást eltervezte.
Az eddigi tapasztalatokat nehéz összefoglalni, mert a közvélemény-kutatások közel sem tükrözik a végleges állapotokat. A hazai belpolitikai piacot eddig magabiztosan uraló TÁRKI–Gallup–Szonda Ipsos–Medián négyes fogat nagyjából összecsengő adataival szemben a friss erőként előlépő Political Capital teljesen más végeredményt vetített előre. Szerintük az MSZP és a Fidesz versengése döntetlenre áll, mivel egyaránt 33 százalékos népszerűséggel szerepelnek az előrejelzésben, míg az MDF és az SZDSZ a csaknem tízszázalékos mutatóival meglepően előkelő pozícióba került. A korábbi tapasztalatok alapján célszerű, ha valamennyi intézet eredményét figyelembe vesszük, lehetőleg több egymást követő hónap adatai alapján kialakítva egy összképet. Néhány apró, de nem jelentéktelen jelenségre odafigyelve komoly tanulságok szűrhetők le a kampánystábok eredményességét illetően.
Az MSZP, amelyik kis túlzással a világ szinte valamennyi PR-szakemberét idecsődítette Magyarországra, minden erőfeszítése ellenére sem volt képes visszaszerezni a legnépszerűbb párt pozícióját. Leírni viszont nem szabad őket, mert a hátrányuk közel sem ledolgozhatatlan – itt emlékezzünk újra a Political Capital ominózus felmérésére –, ráadásul most lényegesen több eszköz áll rendelkezésükre, hogy az elképzeléseiknek megfelelően befolyásolják a szavazók preferenciáit. A Csapatjáték fedőnév alatt garázdálkodó pártkatonák mellett ott tornyosul mögöttük a teljes kormányzati hatalmi gépezet. Bármennyire is cudar helyzetbe került a Titanicként süllyedő központi költségvetés, a választásokig hátralévő egy hónapban biztosan fog találni a pénzügyminiszter néhány gazdátlan milliárdot a kasszákban, hogy a Medgyessy–Kuncze-féle, epilepsziás rohamként előtörő ötleteket finanszírozza a nem létező jóléti fordulat jegyében.
Az MSZP háborús észjárása
Lényeges változás a 2002. tavaszi erőviszonyokhoz képest, hogy azóta az MSZP befolyása nagyobb lett a települési önkormányzatokban. Bár az itt zajló folyamatok kevésbé látványosak a külső szemlélő számára, mégsem lehet kétség afelől: a baloldali szimpátiájú polgármesterek stábjaikkal együtt szorgosan ügyködnek azon, hogy a Ron Werber gyűlöletmenedzser által előírt szavazatmennyiség ott pihenjen június 13-án az urnákban. A helyi szinten kialakuló állapotokat jól szemlélteti, hogy a televíziós híradókat hetek óta szinte ellepik a csillogó szemű szocialista polgármesterek – hasonlóan derűs miniszterek társaságában –, közben pedig a Fidesz helyi politikusaira szinte záporoznak a gyanúsítgatások, rágalmak, amelyeket hiába sikerül a legtöbb esetben cáfolni, az emberek tudatába mégis negatív jelzők kíséretében épülnek be a célkeresztbe került politikusok nevei. Elegendő, ha Bencsik János tatabányai és Kósa Lajos debreceni városvezetőkre gondolunk. Kósa Lajos neve azért is érdekes, mert napvilágra került, hogy a helyi Keller Lászlók milyen menetrend szerint kívánják diabolizálni személyét a cívis város lakói előtt. A precízen megfogalmazott lejáratási terv napvilágra kerülését követően élénk visszautasítások indultak el az érintett debreceni szocialisták köréből, majd a későbbiekben, mintha mi sem történt volna, éppen ennek a stratégiának a jegyében kezdték el a polgármester személye elleni kampányt.
Ugyanez a furcsa szisztéma alakult ki az emlékezetes nagypénteki kampányfelkészítő után is. A Darth Vaderként parancsolgató Ron Werber válogatott trágárságok kíséretében hirdette meg propagandistái előtt a Fidesz elleni attakot, külön kiemelve, hogy a főcsapást az egyházak és az abortusz frontján kívánják mérni. Az eredetileg zártkörűnek szánt gyűlés részletei azonban napvilágra kerültek az egyik internetes újság jóvoltából, és látszólag kínos helyzetbe hozták Kovács László pártelnököt, aki még egy kormányülést is képes volt otthagyni a kampánytanácskozásért, holott a közpénzekből képződő fizetését nem a pártpolitikai sárdobálásért kapja, hanem azért, hogy a külügyekkel foglalkozzon. A botrány azóta se csillapodott le, főleg azért, mert a szocialisták a létező legtermészetesebb arcátlansággal kezdték meg a kampányukat az eredeti koncepció szerint, nem foglalkozva a közvélemény felháborodásával.
A tervezett tematizálás azonban hibásnak bizonyult, mivel egyértelművé vált, hogy az abortusz állítólagos betiltásával kapcsolatos vádaskodás nem alkalmas arra, hogy fölháborítsa a közvéleményt. Senki nem akarja korlátozni a magzatelhajtást, mert a hatályban lévő törvény működőképes. Orbán Viktort sem sikerült provokálni. Azért sem eredményes ez a hirtelen támadt szocialista szabadelvűség, mert a huszonhárommillió román riogatásával ellentétben ez a téma nem érinti az emberek pénztárcáját és egzisztenciáját, márpedig az ilyen morális dolgokban nehezebb gerjeszteni az indulatokat. A Fidesz is megtapasztalta már ezt a közönyt két éve, amikor a szükségesnél nagyobb energiákat pocsékolt el arra, hogy egy közismerten szélkakasként forgolódó exkommunistáról bebizonyítsa, megannyi pártállami vezető pozíciója mellett még titkos ügynök is volt. Az abortusz feszegetésénél nagyobb veszélyt jelent a történelmi egyházak elleni hangulatkeltés, amelyik komoly hatást gyakorolhat a papok megvetésére és a világias materializmusra nevelt, késő-kádári mentalitású szavazók magatartására.
A szocialisták taktikája a két évvel ezelőtti szavazatmaximálás helyett most arra irányul, hogy a 2002-es bázisuk minél nagyobb hányadát mozgósítsák, miközben elbizonytalanítják az ellenfelek szavazóit. Ennek ismeretében nagyon komolyan kell venni azt az eshetőséget, hogy akár sikeressé is válhat az MSZP kampányhadjárata, és egy viszonylag alacsony részvételi arány esetén szorossá tudják tenni a választások végeredményét. Arra, hogy megszerezzék a strasbourgi mandátumok többségét, kevés az esély – feltételezve, hogy a Fidesz nem követ el a hátralévő időben valamilyen katasztrofális hibát –, viszont képes lehet arra a nagyobbik kormánypárt, hogy minimálisra csökkentese a vereség arányát. A koalíció kampánygépezete a kezében lévő közvélemény-formáló eszközök sokasága miatt ebben az esetben megkísérelheti, hogy az SZDSZ várható egy-két mandátumát is beleszámítva megmagyarázza: az a néhány százalékos különbség nem is tekinthető vereségnek. Ahhoz, hogy az ellenzék megrengesse a koalíció legitimitását, kiütéses győzelem kell, minimum tízszázalékos, illetve hárommandátumos különbséggel. A közvélemény-kutatások szerint ez az eshetőség sem zárható ki, de a győzelmi jelentéssel meg kell várni a június 13-i estét.
Előny a kezdeményezőnél
A győzelemig vezető út rendkívül rögös lesz a polgári oldal számára, mert a baloldal papagájai a lankadás legkisebb jele nélkül támadják a Fidesz legapróbb rezdülését is. Kövér Lászlónak hovatovább célszerűbb lenne egy lakatlan karib-tengeri szigetre települni, mert ott bizonyosan nem kell számítania arra, hogy az önjelölt MSZP-s filológusok és nyelvészek egész különítménye értelmezgeti a nyilatkozatait, természetesen a szövegösszefüggés hálójából kiragadva minden egyes szót. Hasonlóan célponttá vált Schmitt Pál, akinek már a melegítője – és az ezen elhelyezkedő, tenyérnyi méretű címer – is közéleti vihart kavart. Ez utóbbi ribillió azonban inkább megnyugtató a Fidesz számára, hiszen aligha lehet túlságosan gazdag a baloldal tárháza, ha csupán ilyen jelentéktelen plakátrészleteken keresztül tudják támadni az ellenzéket.
Egy kemény és kiélezett kampányban mindig az a fél van előnyben, aki kezdeményezni tud, tematizálva a közéletet, valamint kizökkenti az ellenfelet a ritmusából, kikényszerítve a védekező reakciókat. Ebből a szemszögből nézve nincs különbség a két nagy párt között, nagyjából egyforma intenzitással képesek kiprovokálni a másik fél tiltakozását. Lényeges változás viszont 2002-höz képest, hogy az állampolgárok alapvető egzisztenciális problémáit érintő kérdésekben már tavaly nyár óta a Fidesz diktálja a tempót. Ebben jelentős szerepe van a nemzeti petíciónak, illetve annak az intenzív utcai és médiajelenlétnek, amit ennek a segítségével sikerült elérni. Az ötpontos követelés sikere ellenére nem szabad alábecsülni annak az MSZP-s stratégiának a hatásait, amelyik nem a petíció tartalmi vonatkozásait, hanem magát az aláírásgyűjtés és az adatkezelés – szerintük káros és veszélyes – tényét igyekszik a közvélemény elé citálni. Ezek a próbálkozások főleg az MSZP Orbán-fóbiában szenvedő törzsszavazóit serkenthetik nagyobb aktivitásra. A lazább pártkötődésű szavazók esetében már más a helyzet, mert az ő esetükben fölmerülhet az a probléma is, hogy éppen a szocialisták médiakampánya kelti föl az érdeklődésüket a petíció iránt, és ebben az esetben elkerülhetetlen, hogy a követelések tartalmi részével is foglalkozzanak. Innentől kezdve már a Fidesz van nyeregben, hiszen a munka és az otthon biztonságát megcélzó program komoly vonzerőt gyakorolhat a választók számára. A petíció meghirdetése tehát azért ügyes húzás, mert az ellene irányuló szocialista vádaskodások könnyen öngóllá válhatnak. Egyértelmű tény, hogy a gondoskodó és biztonságot nyújtó állam képét sugalló ötpontos petíció a késő-kádári reflexekre is hatást gyakorol. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy az elmúlt évtizedben Horn Gyula cigarettaszagával, a háromhatvanas kenyérrel meg a lufik erdejében meghirdetett béremelésekkel éppen az MSZP tartotta magas hőfokon az ilyen mentalitást, az pedig egy, a Fideszhez hasonló kereszténydemokrata párt esetében sem tilos, hogy megszólítsa a hagyományosan baloldali szavazóréteget. Az 1891-ben kibocsátott pápai pásztorlevél, a Rerum Novarum óta köztudott, hogy a keresztény értékrendet valló pártok egyik legfőbb célja a szociális biztonság és a társadalmi béke megteremtése. Ha ez a program találkozik a munkavállalók vágyaival, akkor éppenséggel az lenne a hiba, ha a Fidesz nem próbálná meg ilyen irányban bővíteni a táborát.
Nem segíti az MSZP szándékait, hogy a tényleges gazdasági helyzet egyre kevésbé leplezhető. Már a kormánypárti sajtó is háromszázmilliárdos megszorító csomagról, illetve tizenegyezer forintos kollégiumi férőhelyekről ír, és előbb-utóbb robbanni fog az a bomba is, amelyik a gyógyszerpiac alatt ketyeg, hiszen a balkáni eszközökkel végrehajtott árcsökkentés csupán száznyolcvan napra van hitelesítve. Nem sokáig teremthető meg az az illúzió, hogy a magyar gazdaságban minden rendben van. Az Európai Unió pénzügyi csendőrei hosszabb távon nem fogják tétlenül nézni a magyar államháztartás teljes amortizálását. Az itt felgyülemlő problémákon az sem segíthet, hogy az előző kormányok által megteremtett gazdasági növekedés eredményei egyelőre még egészségesek és fejlődőképesek.
A fentiek tükrében érthető, hogy az SZDSZ kampánya csak lazán kapcsolódik a kormányzat tevékenységéhez. A drasztikus adócsökkentést és libertariánus szellemű társadalmi reformokat megcélzó párt mandátumszerzési esélyei határozottan javultak a közelmúltban. Sikerült elhatárolódniuk a miniszterelnök felelőtlen és nemzetközi presztízsveszteséget okozó közjogi ámokfutásától, és az is megkönnyíti a dolgukat, hogy az ötszázalékos küszöb eléréséhez szükséges negyedmilliónyi szavazót viszonylag könnyen és hatékonyan el tudják érni a médián keresztül, illetve a Budapestre koncentrálódó utcai happeningjeikkel. A szabad demokraták – leszámítva főpolgármesterük minősíthetetlen kirohanását Irak-ügyben a Fidesz elnöke ellen – ezúttal nem negatív, a Fideszt gyalázó jelszavakkal léptek elő, igaz, furcsa is lenne egy felelős kormánypárttól, ha nem lenne más mondanivalója, mint néhány ellenzéki politikus intenzív befeketítése.
Dávid Ibolya egyetlen támasza
Más a helyzet az MDF-fel. A rendszerváltás óta nem volt példa arra, hogy egy ellenzéki párt egy vele elvileg szövetségben lévő ellenzéki erő megalapozatlan, bizonyítékok nélküli gyanúsítgatására építse a stratégiáját. Az sem volt gyakori, hogy a Szavazzon Dávid Ibolyára! stílusú, frissiben a plakátokra került szlogennel már-már a személyi kultuszt idéző módon csábítsák az urnákhoz az embereket. Szintén előzmény nélküli az, hogy egy politikai szerveződés – miközben a normális Magyarországot követeli – ennyire üres és tartalmatlan gazdasági és társadalompolitikai mondanivalóval lépjen elő. Az iraki magyar katonai szerepvállalás kritikáján kívül semmi nincs az MDF tarsolyában, ami arra utalna, hogy bármiféle elképzelése lenne a pártnak, hogyan képviselje az Európai Unióban és egyéb nemzetközi fórumokon az ország érdekeit. Az integrációval foglalkozó szakértőik még a jobbközép közvélemény előtt is szinte láthatatlanok. Nem sok jót vetítenek előre azok a belső viták sem, amelyek egy gyenge választási szereplés esetén az indulatok robbanásszerű előretörését okozhatják. Dávid Ibolya egyetlen támaszát a kormánypárti baloldali sajtó jelenti, amelyik szinte perverz örömmel igyekszik muníciót szolgáltatni a hetven-harminc százalékos elmeszüleményhez. Azt persze ők is elhallgatják, hogy a gyanúba hozott időszak igazságügy-minisztere és jogalkotási felelőse azonos a jelenlegi és akkori MDF-elnökkel; akinek szakértelmét ezek után inkább ne minősítsük, ha egy ilyen kolosszális méretű panamát le lehetett bonyolítani a működése alatt.
Egyetlen normális érv van, ami indokolja az MDF önálló rajthoz állását: lehetőség van arra, hogy június 13-án, a voksolás napján a Fidesz – és várhatóan a MIÉP – delegáltjaival együtt minimum három jobboldali képviselő legyen jelen minden szavazókörben. A pecsétektől kezdve az üres borítékokon át a gyanús hirtelenséggel beözönlő kora délutáni szavazókig, meg a mobiltelefont szorongató MSZP-aktivistákig mindent és mindenkit szemmel kell tartani. Mi több, arra is fel kell készülni a polgári körök aktivistáinak, hogy június első két hetében nem fognak sokat aludni, mert az utcai jelenlétet nem engedhetik át a baloldalnak. Tóbiás József kampányhadosztályai ugyanis a választások előtti hétre tartalékolják az energiáikat: az utolsó hat nap, mint választásokat eldöntő tényező, 2002-höz hasonlóan ezúttal is stratégiai fontosságú lesz.
Érdemes végiggondolni, mi is zajlik Magyarországon választási kampány címszó alatt. Mik azok az okok, amelyek egyre inkább azt az érzetet keltik, mintha parlamenti választások lennének, és a tényleges hatalmat birtokló kormányzatról születne majd döntés a szavazóhelyiségekben. A Fidesz és az SZDSZ viszonylag nyugodt lehet – tegyük hozzá, a jelen állás szerint –, mert a várható kimenetel kedvezőnek tűnik
a számukra. A nagyobbik ellenzéki párt nyerésre áll, a kisebbik kormánypárt pedig
az ötszázalékos küszöb fölött tartózkodik. Az egyre zűrzavarosabb belső állapotokkal küszködő MSZP esetében már jobban szorít a kapca, míg az MDF-nél bekövetkezett az, ami a legkevésbé lehet érdeke egy ilyen kis pártnak: a kockázatos stratégiát
választó Dávid Ibolya pártelnök sikerrel hajszolta bele az egykori nyugodt erőt egy olyan szituációba, amelyből nehéz lesz győztesen kijönni.
