Az akasztófák emlegetése éppen úgy üzletet jelent neki, mint korábban a kabarétréfák gyártása. Az emigrációs újságírók egyik legszorgalmasabb mesterembere lett, aki fáradhatatlanul írja a leghihetetlenebb gyalázkodásokat Magyarország ellen. Nevével minden nap találkozunk az emigrációs sajtóban, sőt, néha többször is. Ugyanis mint jó üzletember minden oldal felé biztosítani akarja magyargyalázó vállalkozását, s míg saját neve alatt polgári jellegű emigrációs sajtóba ír, addig Robogó Máté álnéven a kommunista emigránsok hetilapjának lesz szorgalmas munkatársa. A kettő – szerinte, úgy látszik –, megfér egymással. De a látszólag mindig intranzigens kommunisták sem ütköznek meg ezen. A pénzszerzés minden módja elfogadott eszköz náluk is, de még lelkiismeretüket is megnyugtathatják, amikor Gábor Andor kimutatja »valamennyi régi lenge könyvéről és darabjáról«, hogy azokkal szimbolikusan a világforradalomért és a proletariátus  felszabadításáért harcolt.”

Ugye, mennyire ugyanaz, mennyire ismerős.

Ez a mai Gábor Andor, ez a sz…r ózdi proli is „számolt, összeadott, szorzott, osztott, és amikor a számadások kedvező eredményt mutattak fel a jövedelmet illetőleg, akkor, de csak akkor kezdett ő tele torokból a kellő pillanatban jelentkező lázas lelkesedéssel kiabálni az otthoni rémségek ellen.” Hja kérem, aki éppen most vett ki a cégéből horribilis osztalékot, annak kell is számolnia, hogyan lehet legközelebb még többet kivenni. És most úgy tűnik ezeknek, hogy így. Aztán jövőre, ha megint elveszítik a választást, majd visszanyalják magukat, legalábbis megpróbálják. És nekünk majd akkor kell eltakarítani ezeket. Ugyanis ezek nem mások, mint eltakarítandó sz…rdarabok. (Mondhatta volna szebben is a „kislovag”, de nem volt hozzá kedve, sajnálom…)

S addig is olvassunk Mályusz Elemér után Egon Friedellt, őt mindig jó és fontos újraolvasni:

„Ekkor aztán kezdetét vette ama pompás ponyvaregény, amely annyi csodálatot és iszonyatot váltott ki Európában. Három főhőse: legelőször is Jean-Paul Marat, e megveszett pincepatkány, akinek a közcsatornarendszer eldugulása lehetőséget ad, hogy előugorjon latrinájából, és őrjöngve mindent felzabáljon; mocskos, megszállott, korcs, vérbajos és csillapíthatatlan gyűlölet tölti el mindenki ellen, aki mosakszik, épelméjű és vérbaj nélkül való – jellegzetes képviselője egyszóval a forradalmi söpredéknek, a föld alatti egzisztenciáknak, akik lumpenkocsmákból, omladozó műhelyek sötétjéből, erdei rejtekhelyekről és föld alatti lyukakból bukkannak elő hirtelen. Második főhőse Georges Jacques Danton, egyfajta »nemes haramia«, Moor Károly rosszul sikerült utánzata, akit himlőhelyes bulldogfeje, mennydörgő hangja és az élvezeteket habzsoló vitalitása miatt a »csőcselék Mirabeau-jaként« emlegetnek, s csakugyan váltakozóan vérszomjas és jószívű, ostoba és intelligens, akár egy idomtalan szelindek; a harmadik pedig Maximilian Robespierre, e gimnáziumi tanár, akit egyszerre démon szállt meg, aki zsarnokságát rendes viszonyok között a házaséletben élte volna ki, s aki diktatúrájához nem hozott otthonról egyebet, mint átlagos értelmet, gimnáziumi műveltségének híg főzetét s a középszerű stréber jó hírnevét; már az iskolában osztályelső volt, és más korban vagy más országban az lett volna belőle, ami az osztályelsőkből lenni szokott: zugügyvéd – kezdetben csakugyan ez volt –, községi tisztviselő, könyvelő vagy rendőrségi besúgó, és az lett, ami csak abban a korban és csak abban az országban lehetett egy osztályelsőből: a jakobinus Franciaország teljhatalmú önkényura.”

Így. Itt vannak ezek mind. Állnak a színpadokon és eljátsszák, hogy fejbelövik a miniszterelnököt. Meg a forradalmat.

Persze, forradalom az nem lesz, ugyanis ezek ahhoz is gyáva sz…rok, a „mocskos fideszező” közönségük meg csupa kígyóvállú kis sz…rjancsi, aki jó dolgában azt sem tudja, mit csináljon.

És pontosan így kell hozzájuk viszonyulni, pontosan úgy is kell ezekkel bánni…