S a független-objektív sajtó, a baloldali elemzők és megmondóemberek, a körúton belüli értelmiség tapsikol hozzá és olyan okosságokat mond, hogy milyen jó is, hogy Magyar Péter nem mond semmit, milyen taktikus, milyen ravasz, milyen zseniális. Nem baj, hogy nem tudjuk, hogy mit gondol az orosz–ukrán kérdésről vagy éppen arról, hogy hogyan tenné rendbe az egészségügyet, mert ennek nincs is most itt az ideje. Most ez nem is fontos. Csak a baj lenne belőle, mert megosztaná a saját táborát azzal, ha mondjuk mondana valamit arról, hogy legyen pride vagy ne legyen, ha megszólalna abban a kérdésben, hogy most akkor tiltakozni kellene a „nagytakarítási törvény” ellen, vagy most akkor megszavaznám vagy nem szavaznám meg Ukrajna EU-tagságát. Szóval, milyen okosan teszi, hogy nem mond semmit, és jaj, csak nehogy hibázzon, nehogy a végén gondoljon vagy mondjon valamit.

És amit nem szabad elhallgatnunk, hogy ennek, vagyis a semminek van vonzereje. 

A nihilizmus nem képvisel semmit, nem alkot semmit, és még soha nem is épült belőle semmi, arra viszont alkalmas, hogy romboljon. Lerombolja mindazt, ami értékes, amiért megküzdöttünk, amit közösen elértünk. És akik a semmi mögött állnak, azok azt akarják, hogy jöjjön a rombolás. Ezért tapsikolnak.

S erre hiába mondjuk, hogy de az elmúlt tizenöt évben mennyi minden épült, mennyit változott az ország, mennyi döbbenetes eredmény áll mögöttünk, mennyi mindenre lehetünk büszkék. Ahogy Orbán Viktor fogalmazott egy podcastben, a politikában az a helyzet, hogy ami van, az nincs. Ez azt jelenti, hogy ami már megvan, az magától értetődő, azért nem jár köszönet, pluszpont, hála vagy szavazat. Arról elfelejtkezünk. Nem emlékszünk rá, hogy nem volt, nem ilyen volt, hogy nélkülünk nem lett volna. Hát persze, hogy van, még jó hogy – ezt mondjuk. A politika ugyanis jövő idejű, annak van vonzereje, ami lesz, amit ígérünk, ami várható, ami előremutat, s tényleg furcsa dolog ez a politikával, mert a semmi van, a valami meg nincs, s ebből kell kiindulnunk, ebből kifőznünk valamit.

Van azért néhány bátorító megjegyzésem is.

Aztán: azért mégse felesleges elmondani, hogy mi az, ami itt az elmúlt tizenöt évben történt – tulajdonképpen erre vállalkozunk itt mi hétről hétre szerzőtársammal, Szájer Józseffel, hogy elmondjuk: milyen fantasztikus sikereink vannak, mennyi mindent vittünk véghez együtt – ez ugyanis erősíti a büszkeségérzetünket, hogy vagyunk valakik, tettünk valamiket és van is mire kihúznunk magunkat. Mert különösen akkor fontos ennek a felerősítése, amikor épp a semmi akar bennünk szégyenérzetet kelteni, mondván, itt semmi sincs, semmi se épült, semmi se működik és ti is senkik vagytok.

Végül: ha beláttuk, hogy van okunk többet várni azoktól, akik már tettek valamit, mint akik semmit, és hogy az a valami, amit közösen eddig véghezvittünk, okot ad a büszkeségre, akkor az is könnyen belátható, hogy a közösen elért sikereink és eredményeink védelemre szorulnak, egész egyszerűen van mit vesztenünk, ha jövőre jönnének a senkik, akik meg rombolni akarnak.

A semmi és a valami leckéjéből az következik, hogy meg kell védenünk mindazt, amit közösen elértünk, miközben vigyázó tekintetünk a latin szentenciákra szegezzük, hogy tudjuk, a semmiből csak semmi lesz.