„A pénz az egyetlen jó, amiből nem árt a sok”
(Rejtő Jenő: Az elveszett cirkáló)
Van itt egy közkeletű tévedés. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy annyira megváltozott a világ, hogy most már minden csak az impulzusokról szól. Impulzusokat adunk, kapunk, aztán a végén majd kijön belőle valami. Ez nemcsak „az élet dolgaira”, de a politikára is igaz – mármint hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez így van, ez így igaz.
De szerintem ez egy nagy tévedés. Mindig van sztori, van történet, vagyis van egy elképzelésünk a világról, és ebbe rendezzük el az impulzusainkat, amit adunk és kapunk, és nem fordítva. A sztori tehát megelőzi az impulzust.
Hogy miért mondom ezt el, hol is van ennek a gondolatmenetnek a füle meg a farka? Persze hogy középen. Hogy a közepén kezdjem: az ellenfélnek van sztorija és a sztorija volt előbb, nem pedig az a végtelen számú impulzus, amit ránk öntenek például a közösségi médiából. Az impulzusoknak az a dolga, hogy megerősítsék a sztorit, és csak az az impulzus jó és hasznos nekik, ami alkalmas erre.
Az ellenfél sztorija sík egyszerű: „nem működik az ország, minden sz…r, és ez azért van így, mert mindent elloptak”. Arra a kérdésre tehát, hogy hová lett a pénz, megvan a kétségbevonhatatlan válaszuk: „ellopták”. Azért nincs itt semmi, azért nem épül semmi, azért döglődik minden, azért marad ki a vonat, azért kell várni egy műtétre, mert ezek mindent elloptak.
Ezt ordítják nap mint nap, ezt üvöltik impulzusról impulzusra és nem is akarnak más választ hallani, mert az megzavarná a sztori koherenciáját, és akkor elgyengülne a történetük. Nyilván, ezt nem engedhetik meg maguknak. Ezért marad az üvöltés, a bezárt fülek és a tágra zárt szemek.
Ez az ellenfél politikai narratívája. Őket, mármint azokat, akik végképp elkötelezték magukat a sztori koherenciája mellett, kevés esély van meggyőzni. A törzsi indulat hajtja őket és változást akarnak. Nekik hiába mondjuk el az elmúlt tizenöt év eredményeit.
De nem csak indulatos fanatikusok vannak. Sokféle ember van. Tizenöt év pedig nagy idő, így hajlamosak vagyunk magától értetődőnek tekinteni az elért eredményeket. Megszoktuk a felújított terek és épületek látványát, adottságnak vesszük a különböző juttatásokat, és mi magunk is inkább azt kérdezzük, miért ilyen egy suli és miért olyan egy kórház?
Pedig
tizenöt év alatt megváltozott az egész ország, fantasztikus dolgok történtek. De csak azért, mert itt van a szemünk előtt, ezt már nem is látjuk. Csak mert már megtörtént velünk, nem is emlékszünk rá, hogy milyen volt előtte, vagy hogy egyáltalán nem volt előtte. Csak azt halljuk mindenfelől, hová lett a pénz? Hát hová lett?
Megvan az a pénz, nem veszett el, mint a Balmoral cirkáló, amit Piszkos Fred lopott el (aztán persze az is megkerült). Csak el kell mondani fáradhatatlanul, hogy hol van, miben van, kinél van. Munkámból adódóan talán tájékozottabb vagyok ezekben a kérdésekben, mint mások, de böngészve az elmúlt tizenöt évről szóló anyagokat, még én is egyik megdöbbenésből a másikba esek, hogy mennyi minden történt, mennyi minden változott meg ebben az országban.


























