Ezért az ismétlés, a közösen elért, együtt átélt, nagy nemzeti eredményeinkre való emlékeztetés egyáltalán nem valami silány Lendvai Ildikó-féle kommunista cenzorok által inspirált és szorosan felügyelt propaganda, ahogy azt az ellenoldal feltüntetni szereti, hanem 

Jól ismerjük a mai világ szándékosan és cinikusan amnéziát gerjesztő szenzációhajhászását, a lényegeset a lényegtelennel és a marginálissal szándékosan összekeverő manipulációját, a fantáziátlan és ideologikussá merevedett liberális média pofátlanságát, kákán is csomót kereső, a jó dolgoknak örülni képtelen pesszimizmusát vagy éppen romboló, valóságtagadó agresszivitását. De még ha ők nem is lennének ilyenek, nélkülük is olyan a világ és a nyilvánosság természete, hogy azt, ami „megvolt”, azt, amit már egyszer elértünk, vagy úgy hisszük, hogy elértünk, azt adottságnak vesszük. Akkor is, ha a normális, a kívánatos vagy éppen elégséges állapot folytonos fenntartása a jelenben is folyton nonstop erőkifejtést, munkát tesz szükségessé. Eredménynek tűnik a múlt erőfeszítései szempontjából és természetesnek a jövő felől, pedig az jelen idejű – olyan, amiért nap mint nap újra meg kell küzdeni. Nem tekinthető készpénznek!

A tömeges migrációs veszély vagy a háború sötét fellege, a kifizethetetlenül magas energiaköltségek réme ugyanis úgy tűnhet, hogy közvetlenül éppen már nem érint minket, mert mindig sikerült elhárítani a következményeket, de tudnunk kell, hogy még korántsem vonult el fölülünk. Magától soha nem is fog. 

Ezért tizenöt év békéje, stabilitása és biztonsága után nem szabad annyira elkényelmesednünk, hogy ne vegyük észre a lényeget: a mi békénk egyáltalán nem valami természet adta dolog, annak a fenntartása mindennapos erőpróbával, harccal és ellenállással lehetséges csak. 

Aztán vannak vívmányok, amelyek ugyan világraszólóan úttörő irányt mutatnak, de amelyeket egy ellentétes felfogású kormányzat egy tollvonással el tud törölni. Láttuk, mi történt az uniós bürokraták nem oly régi hatalomátvétele után Lengyelországban.

G. Fodor Gábor múltkori cikkében ebben a rovatban már írt arról, hogy – pestiesen szólva – hol van a lé? A figyelmeztető hangjára azért is nagy szükség van, mert az újonnan ideiglenesen hazánkban állomásoztatott ellenfél telekiabálta az országot, hogy „ezek minden mozdíthatót elloptak”. Pedig nem kell túl messze tekinteni a cáfolatért. 

A kivételes hazai családtámogatási és a teljesítményt díjazó, egyenlőséget garantáló, a gyermeknevelés terheit méltányoló adórendszer, vagy a tizenharmadik és tizennegyedik havi nyugdíj, a kedvezményes rezsi is egy szempillantás alatt mehet a süllyesztőbe, ha itt is az eurokraták kerülnek a kormányrúdhoz. Látjuk az előkészületeket, szinte mindennap kiszivárog valamilyen atavisztikus és már ezerszer kudarcot vallott elképzelés a házuk tájáról…

Közben meg hajlamosak vagyunk készpénznek venni még a kőben, fában megerősített eredményeket is. Pedig azokat még lerombolni sem lehet, elég csak hozzászokni ahhoz, ami jó és elfelejteni, milyen nehéz volt megcsinálni őket. Az is gyorsan megy. Most csak a leglátványosabb példákat citálom ide. Az ugyanis tényleg a sarkaiból kifordult világ botránya volt, amihez valahogy, nyomorúságunkban, önbizalomhiányunk közepette szintén hozzá tudtunk szokni, hogy egy fél évszázadnál hosszabb időn keresztül kerülgettünk egy hatalmas nyílt háborús sebet a nemzet gyönyörű fővárosának a kellős közepén. Ez az egykori fekete lyuk mára – sétáljon el oda mindenki, aki még nem tette! – a város legélénkebb és legszebb pontja lett, olyan kincsesláda, amit őseink hagytak ránk és amit – a múlt, a jelen és a jövő szoros nemzeti összekapaszkodásának példájaként – egy évtizede újból életre keltettünk: a budapesti Várbazár.

A másik beszédes példa: a város egykor – és ma újra – legszebb parkjában hosszú évtizedeken át elviseltük, hogy a Krasznahorkai László, friss Nobel-díjas írónk tollára kívánkozó betonépületek, lerobbant ipari romok csúfítsák el. 

Kövér László házelnök kitartó munkája és Wachsler Tamás keze nyomán visszakapta nemzeti méltóságát, erőt sugárzó képességét – és egykori szépségét – a Parlament és az ország főtere, a Kossuth tér is.

Három régi adósság!

(Ne menjünk el – legalább egy rövid zárójel erejéig – amellett sem, hogy az utóbbi két megújítást szinte minden elemében ellenezték és hátráltatták azok, akikre a főváros polgárainak többsége papíron Budapestet rábízta, és akik – azonkívül, hogy szisztematikusan újabb és újabb adósságokba vitték bele a fővárost – maguk még semmit nem tudtak felmutatni. Azok valóságtagadó vakságukban és makacsságukban máig nem voltak képesek egy halk köszönetet sem kipréselni még fogaik kerítésén!)

A seregszemle a csata előtt két fő elemből áll össze: Mit tettünk eddig? Mit akarunk folytatni? Feladat van még elég, de az új Magyarország biztató kontúrjai látszanak és a világ figyelmét is felkeltették már. Amit az Orbán-kormányok eddig tettek, már az is erőn felüli teljesítmény, magyar rekord volt, olyan, amit a nemzeti együttműködés hozzáadott energiája nélkül biztosan nem lehetett volna elérni. Megerősítettük a „magabíró Magyarország“ alappilléreit.

A nagy veszély, a nagy kihívás tudata ennek a közösségnek mindig többleterőt adott, erősítette az elszántságát és az összetartását. A megújulás képessége a Fidesz talán legnagyobb magára vonatkozó politikai erénye. Próbálja meg bárki felvenni ezzel a versenyt – ebben jók vagyunk.

Jövőre győzni fogunk. A labda újra ott fog pattogni az ellenfél kapujában.