Hogy ilyen kemény ütést bekaptunk, abban mi magunk is hibásak voltunk. Visszavonultunk a saját komfortzónánkba, és hagytuk, hogy az éberségünk gyengüljön. Az Orbán-kormányok alatt a kormányzás egyre kiszámíthatóbb, professzionálisabb és magabiztosabb lett – ez jó és helyes, és a választási eredmények is fényesen visszaigazolták. Helytelen volt azonban azt hinni, hogy a sok munkával hosszú évek során kialakított rendszer működtetéséhez kevesebb is energia elég lesz, mint ami a létrehozásához kellett.

Kiderült, hogy ennek épp az ellenkezője az igaz, az idő előrehaladtával egyre több – meggyőző – erőt kell beletenni. A helyes, a polgárok számára kívánatos, a világban vagy Európában megszokott és megunt, becsődölt modellektől eltérő, hallatlanul sikeres politikák is képesek egy bizonyos idő után bemerevedni és megszokottá vagy egyenesen unalmassá válni, ha nem tartják folyamatosan karban őket. A rutin elszoktat a kihívásoktól. Aki azt gondolja, hogy az egykor sikeres megoldások a folyton változó helyzethez való igazítás nélkül is működnek, az téved. (Leglátványosabb figyelmeztető példának ott van a mára sokszorosan kudarcossá lett euró­pai politika. Az unió az egykori – addig szintén hallatlan és példátlanul hosszú ­ideig működő – sikerének áldozata lett, és ma már csupa olyan elavult politikát erőltet, amely képtelen meggyőző eredményt produkálni.)

A Fidesz és tábora kiemelkedő innovációs képességéről már a korábbi cikkben is szóltam. Ennek a közösségnek valóban az az egyik – vagy talán a – legfontosabb versenyelőnye. Most sem a Fidesz kormányzása által hozott új politikákkal volt igazán gond, hiszen a rezsicsökkentés, a családtámogatás, a háborúra, a bevándorlásra és a genderideológiára mondott határozott és józan „nem” töretlen támogatást élvez ma is minden társadalmi és választói csoportban. Itt is volt mód lehetőség és szükség újításra, továbbfejlesztésre.

Ami a közelmúltban leginkább elfáradt a polgári oldalon, az a kommunikáció volt. Maga a miniszterelnök mondta, amikor a digitális polgári köröket elindította, hogy a tábornak öröklött természete okán versenyhátrányt jelent az ódzkodás vagy éppen a kimaradás a kommunikáció radikálisan megváltozott új technikáiból. Az emlegetett legendás megújulási képességet, bármennyire is idegenkedtünk annak kíméletlenségétől, nevét – közösségi (!) média – meghazudtoló közösségellenességéről és gátlástalanságától, nekünk is használnunk kell. Persze úgy, hogy magunkhoz igazítjuk, úgy, hogy kivesszük belőle a ránk nem jellemző agresszivitást! Ha az ellenfél új fegyvernemet hoz a meccs­be, nekünk is lépnünk kell. Ha lovas hadsereggel megyünk tankok, vagy nyilakkal drónok ellen, nem lesz esélyünk győzelemre.

 Ha meg lehetett csinálni a 25 év alattiak adómentességét, akkor a többgyermekes anyákét miért is ne lehetne? Ha már egyszer visszaadtuk a tizenharmadik havi nyugdíjat, akkor elhihető, hogy a tizennegyedik bevezetésénél is meg lehet bízni a kormányzatban. A bizalom alapjai a hosszú évek alatt ugyanis már kiépültek. Mindig tartottuk a szavunkat. Ezekről az érdemi innovációkról az ellenfél is csak annyit tudott mondani, hogy ahhoz, ami jó, nem nyúl. Más kérdés, hogy a valódi terveit és igazi ellenséges viszonyát a „jó dolgokhoz” így sem bírta titokban tartani. Megráztuk magunkat, a politikák meghatározó és kedvelt tartalmai mellett kitartva szélsebesen átvettük a legújabb kommunikációs formákat is.

A megújulás leglátványosabb része a külső megjelenés megváltoztatása, frissítése volt. Ez sem történelmi előzmény nélküli, a Fidesz már az első szabad választáson is kitűnt az ötletes, trendi, a figyelmet felkeltő kommunikációjával. Az idősebbek is mind emlékeznek még a bombajó „csókos plakátra”. Az elmúlt évben ezen a terepen újra sok minden változott: megújultak a polgári oldal médiumai – ennek részeként jelen lap, a Magyar Nemzet is –, de véget vetettünk annak is, hogy Orbán Viktort, a győzelem és a siker legfontosabb zálogát elszigetelve tartsuk az emberektől. Az egyenes, spontán, kemény kommunikáció – és az életerőtől duzzadó miniszterelnök – visszatérése fényesen cáfolja, hogy a Fidesz elfáradt volna. Ennyire élénk, aktív és harcos még sosem volt!

Az is széltében kiderült – amit mi mindig tudtunk –, hogy az szövegelésük, a dumák mögött nincs semmi tartalom. Amikor mégis kell valami érdemit, valami programszerűt produkálniuk az agresszív kommunikáción, az utánzáson és a lebutított ellenszenvtápláló, „mindenrossz” propagandán túl, akkor meg a Magyarországon már többször kudarcot vallott baloldal katasztrófát hozó megoldásaihoz és levitézlett figuráihoz voltak csak képesek visszanyúlni, bármennyire próbálják titkolni.

A Fidesznek hosszú története során rendre magánál aránytalanul nagyobb ellenféllel kellett megküzdenie, ebből megtanult egy fontos dolgot. Ha te vagy a gyengébb, akkor a nálad nagyobb ellenfeled energiáit kell a saját javadra használni. Az attak, a pofon, amit kaptunk, váratlan és aránytalan volt, ott volt mögötte az európai liberális főáram minden ereje, befolyása és pénze (volt honnan áthúzni a saját oldalra az energiát!). A keleti harcművészet technikái már máskor is hoztak sikert a polgári tábor politikájában. Lásd az unióval való csatákat! Nem biztos, hogy az ellenfél támadásából merített erő és energia nélkül is képesek lettünk volna kilépni a megszokott, megfáradt rutinból. Mazochista nem vagyok, de visszatekintve talán ki lehet már mondani, hogy szükség volt – pont még időben – az ébresztő riadóra. Ez akkor is így van, ha sokunk kisebb mértékű püfölésünkkel és kevesebb izgalommal is beérte volna.

Úgy állunk most az év elején a startvonalhoz, hogy az eddigi sikeres politikák óriási tartalmi előnyét megtartva a kommunikációs formák tekintetében nem vagyunk már lemaradva a kihívótól.

Eddig csak olyat produkáltak, amit Magyarország saját pechjére már többször kénytelen volt kipróbálni, és amin már többször rajta vesztett.

Sem a semmibe, sem arra nem vezet út.

Arra nem megyünk!

Felébredtünk. Felálltunk. Előre!