A lényeges és a lényegtelen közötti különbségről 
A politika, a sajtó, a hatalom fő ágensei rendre minden stratégiai és taktikai képességüket bevetik annak érdekében, hogy ezt az életbevágóan fontos különbségtételt megakadályozzák, az erre való képességeinket gyengítsék.
Bizonyos vezetők vagy a főáramú média képviselői mindig szívesen szövegelnek a demokráciáról, de a dolgok fölötti ellenőrzést nem igazán akarják kiszolgáltatni a – szerintük folyton változó és kiszámíthatatlan – népakaratnak, semmiképp sem szeretnék a hatalmat kiengedni a saját kezükből.
Amíg nekik kevésbé fontos ügyekről volt szó, szabadon hagyták, hogy a nép is beleszólhasson. Az amerikai politikai rendszer nyomán a második világháború után Európában – mutatis mutandis – meghonosított alkotmányos rendszerekben hosszú évtizedeken át békésen váltogatták a vezetést és a befolyást a keresztény, szociáldemokrata és liberális irányok, pártok, politikusok között. Az a mostani, sokkal bizonytalanabb, zivatarosabb helyzet hátteréről visszatekintve már látszik, hogy a köztük levő különbségek – bár akkor kardinálisnak tűntek – nem voltak olyan nagyok.
Az igazi nagy döntések közelébe nem engedték akkor sem a polgárokat. Ilyen kérdés volt a Brüsszelnek való nemzeti szuverenitás-átengedés. Az ügyben megtartott több népszavazás világosan jelezte, hogy az emberek nem vagy nem szívesen támogatják a központosító terveket. Az elitek az ilyen baleseteket kis megtorpanás után „kezelték”. Megrázták magukat és – a népszuverenitás nagy dicsőségére – tartottak egy-egy újabb referendumot, és akkor már nem bízták a véletlenre a végeredményt… Az olyan, már akkoriban is nagy érzelmeket kiváltó ügyeket, mint a tömeges bevándorlás, megvitathatatlanná tették, kiszorították a megengedett politikai vitakérdések közül. Aki pedig nem a főirányt támogatta, azt rasszistának, szélsőségesnek bélyegezték vagy belefojtották a szót.
Ma hasonló a helyzet az európai térfélen a háború kérdésében. A nyugati vezetők többsége kénytelen mindkét fülét viasszal betapasztani, hogy ne hallja, hogy a polgárai nem akarnak háborúba menni. Így már, zavaró, külső, népi zaj és demokratikus akadékoskodás nélkül folytathatják a kardcsörtetést Brüsszelben.
Az uralkodó elitpolitika annyira belejött saját demofób praktikáiba, hogy ma szinte már minden lényeges kérdésben az agymosást tekintik a legegyszerűbb és leghatékonyabb megoldásnak. A főáramú sajtó ehhez ellenállás nélkül asszisztál, sőt átvette az irányítást a politikusoktól. Szemben a politika terepével – ahol a dolgokat a szabad választások miatt nehezebben lehet a saját képükre alakítani – a sajtónál már kezdettől fogva nem létezett semmiféle arányosság vagy egyensúly, ott az összefonódott liberális és baloldal rögvest az elején monopolpozíciót szerzett. Meg is tettek mindent annak érdekében, hogy a „liberális demokráciát” erősítsék! A liberális szót fosztó, korlátozó jelzőnek kell itt tekinteni, hiszen az elitista, néphatalmat ellensúlyozni hivatott intézmények saját hatalmuk növelése érdekében alig titkolt módon rendre a többségi döntéshozatal aláásására törekednek.
Orbán Viktornak kellett jönnie ahhoz, hogy egy évtizede egy Tusványoson elmondott gondolatmenetével elindítsa a forradalmat az elituralommal szemben és kimondja, hogy a demokráciának nem csak a liberális verziója lehetséges, és hogy ez a szűkítés nem is kívánatos a mai világban, mert lefegyverez minket.
De milyen is ez a „liberális demokrácia”? Pont a demokrácia hiányzik belőle!
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!