A lényeges és a lényegtelen közötti különbségről

Nekünk még van lehetőségünk, hogy a fontos közös ügyekről demokratikusan döntsünk.

alkotmány Európa Orbán Viktor rendszer szabadság Magyarország hatalom demokrácia 2025. 11. 22. 6:32

„Nem attól félnek, amitől kellene,
hanem attól, amitől nem.”
Krasznahorkai László

Minden alkotmányok legjobbika, az amerikai, nagy és heves sajtó- és politikai vitában született két és fél évszázaddal ezelőtt.

Újratervezés! Már csak személyes érintettség okán sem szeretnék végső ítéletet hirdetni a legjobb alkotmány versenyben és főleg nem ilyen, Voltaire-t idéző, a világot kétdimenziósra redukált, nevetségessé tevő szellemben, ezért jobb, ha átfogalmazom az előző mondatot és kicsit pestiesen azt mondom, hogy az amerikai alkotmánynak immár több száz éve egészen „jó a sajtója”. Mentségül hozzáteszem, úgy gondolom, hogy ez „talán nem véletlenül” alakult így. Egy biztos, és ez akár már a római jogban is tilalmazott, fenti „szédelgő feldicsérő” jelzőim használatát is igazolhatja, hogy az emlegetett dokumentum máig jól kiállta az idők próbáját.

Annak, hogy heves közéleti vita volt róla, korabeli bizonyítékai is vannak: a Föderalista néven összefoglalt hírlapi vitacikkek, amelyeket a kor kiemelkedő politikusai és jogászai, Alexander Hamilton, James Madison és John Jay jegyeztek. Mindhárman Publius álnéven írták a cikkeket 1787–1788 között azzal a céllal, hogy támogassák az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának ratifikációját. Hamilton 51, Madison 29, Jay pedig öt vitairatot publikált.

A neves szerzők legfontosabb célja az volt, hogy országuknak működőképes alkotmánya legyen és ehhez az akkori publikum támogatását is szerették volna cikkeikkel megszerezni.

A működőképes politikai rendszer alapját adó, sikeres alkotmány olyan, amely mind elvben, mind a mindennapok ezer gondja, problémája viszonylatában biztos alapokon áll. Ez különösen fontos, ha azt egy politikai rendszer indításakor zöldmezős beruházásként hozzák létre. Az idő gyorsan kirostálja a selejt, valóságidegen eszméket, és ez a jog területén többszörösen is így van.

A politikai, alkotmányos rendszerek egyik legfontosabb erénye, és ezt a három szerző ismétlődően szóvá teszi, hogy ütésállók legyenek, hogy az adott ország népét és vezetőit segítsék a nemzet számára jelentős, akár a közösségként való túlélését jelentő, történelmi döntések meghozatalánál. Hogy a politika zajos, nehezen átlátható világában képesek legyenek világos különbséget tenni a lényeges és a lényegtelen között.

A politika, a sajtó, a hatalom fő ágensei rendre minden stratégiai és taktikai képességüket bevetik annak érdekében, hogy ezt az életbevágóan fontos különbségtételt megakadályozzák, az erre való képességeinket gyengítsék.

Bizonyos vezetők vagy a főáramú média képviselői mindig szívesen szövegelnek a demokráciáról, de a dolgok fölötti ellenőrzést nem igazán akarják kiszolgáltatni a – szerintük folyton változó és kiszámíthatatlan – népakaratnak, semmiképp sem szeretnék a hatalmat kiengedni a saját kezükből.

Amíg nekik kevésbé fontos ügyekről volt szó, szabadon hagyták, hogy a nép is beleszólhasson. Az amerikai politikai rendszer nyomán a második világháború után Európában – mutatis mutandis – meghonosított alkotmányos rendszerekben hosszú évtizedeken át békésen váltogatták a vezetést és a befolyást a keresztény, szociáldemokrata és liberális irányok, pártok, politikusok között. Az a mostani, sokkal bizonytalanabb, zivatarosabb helyzet hátteréről visszatekintve már látszik, hogy a köztük levő különbségek – bár akkor kardinálisnak tűntek – nem voltak olyan nagyok.

Az igazi nagy döntések közelébe nem engedték akkor sem a polgárokat. Ilyen kérdés volt a Brüsszelnek való nemzeti szuverenitás-átengedés. Az ügyben megtartott több népszavazás világosan jelezte, hogy az emberek nem vagy nem szívesen támogatják a központosító terveket. Az elitek az ilyen baleseteket kis megtorpanás után „kezelték”. Megrázták magukat és – a népszuverenitás nagy dicsőségére – tartottak egy-egy újabb referendumot, és akkor már nem bízták a véletlenre a végeredményt… Az olyan, már akkoriban is nagy érzelmeket kiváltó ügyeket, mint a tömeges bevándorlás, megvitathatatlanná tették, kiszorították a megengedett politikai vitakérdések közül. Aki pedig nem a főirányt támogatta, azt rasszistának, szélsőségesnek bélyegezték vagy belefojtották a szót.

Ma hasonló a helyzet az európai térfélen a háború kérdésében. A nyugati vezetők többsége kénytelen mindkét fülét viasszal betapasztani, hogy ne hallja, hogy a polgárai nem akarnak háborúba menni. Így már, zavaró, külső, népi zaj és demokratikus akadékoskodás nélkül folytathatják a kardcsörtetést Brüsszelben.

Az uralkodó elitpolitika annyira belejött saját demofób praktikáiba, hogy ma szinte már minden lényeges kérdésben az agymosást tekintik a legegyszerűbb és leghatékonyabb megoldásnak. A főáramú sajtó ehhez ellenállás nélkül asszisztál, sőt átvette az irányítást a politikusoktól. Szemben a politika terepével – ahol a dolgokat a szabad választások miatt nehezebben lehet a saját képükre alakítani – a sajtónál már kezdettől fogva nem létezett semmiféle arányosság vagy egyensúly, ott az összefonódott liberális és baloldal rögvest az elején monopolpozíciót szerzett. Meg is tettek mindent annak érdekében, hogy a „liberális demokráciát” erősítsék! A liberális szót fosztó, korlátozó jelzőnek kell itt tekinteni, hiszen az elitista, néphatalmat ellensúlyozni hivatott intézmények saját hatalmuk növelése érdekében alig titkolt módon rendre a többségi döntéshozatal aláásására törekednek.

Orbán Viktornak kellett jönnie ahhoz, hogy egy évtizede egy Tusványoson elmondott gondolatmenetével elindítsa a forradalmat az elituralommal szemben és kimondja, hogy a demokráciának nem csak a liberális verziója lehetséges, és hogy ez a szűkítés nem is kívánatos a mai világban, mert lefegyverez minket.

De milyen is ez a „liberális demokrácia”? Pont a demokrácia hiányzik belőle!

Miről dönthetnek még a mai nyugati politikai rendszerekben az emberek, ha minden fontos kérdést semlegesítettek, „szakértősítettek” már?! Nem sok mindenben.

Lehet-e egy-egy választás során még a népnek beleszólni abba, hogy a politikai elit mit képviseljen? Eléggé korlátozott módon.

Lehet-e még egy-egy fontos nemzeti döntés meghozatala során előnyben részesíteni azt, ami fontos, ami lényeges, azt, ami életbevágó azzal szemben, ami felületi, ami igénytelen és ami esetleges? Aligha!

Az elmúlt másfél évtizedben – szemben a Nyugat-Európában ma is uralkodó irányokkal – Magyarország helyes irányba indult el, egy pragmatikus, reális, két lábbal a földön álló rendszer felé, amely nem ragad bele a valóságtagadásba. Amelyben még lehet a hosszú távú érdekeket, a nemzeti, stratégiai szempontokat érvényesíteni. Amelyben lehet arról vitázni és arra alapozva dönteni, hogy egy ügy lényeges-e, fontos-e vagy sem.

Persze itthon is ádáz vita folyik arról, hogy az, hogy a kiszolgált kórházi légkondicionáló gépek időnként elromlanak, vagy a vonatok késnek, az aktuális politikai rendszer lényegét vagy eseti hibáját, alkalmi diszfunkcióját jelenti-e. A világ ugyanis minden igyekezet, jó szándék ellenére nem működik tökéletesen. Sosem fog úgy működni. Ezt a XX. század utópiákra építő valóságidegen, emberellenes diktatúrái sok áldozat árán megmutatták mindenkinek.

A dolgokra mindig ráfér a javítás és megújítás. Nekem is volna néhány ötletem, hogy hol és miben. Mert óriási és a világban párját ritkítja a magyar rezsicsökkentés, de sok polgártársammal együtt jó néven venném, ha a nekem havonta kipostázott közüzemi számlák számsoraiból egyetemi diplomával a zsebemben legalább egy kukkot megértenék. Így kiszolgáltatottnak érzem magam, és nem tudom a fogyasztásomat sem racionálisan alakítani. (Az alacsonyabb ár fölötti örömömet mindenképp csökkenti.) A számlázás persze evidens okokból bonyolult dolog, de biztos, hogy le lehet egyszerűsíteni. A mai kormány már beváltotta a Fidesznek – akkoriban sokak által képtelennek tartott – ígéretét, és mára (majdnem) söralátét-méretű lett a személyijövedelemadó-bevallás… Az is bonyolult volt, de erős elhatározással meg lehetett javítani.

Magyarországnak a mai zavaros világ közepette nagy kihívásokkal kell szembenéznie és életbevágó döntéseket kell meghoznia az elkövetkező években és évtizedekben is.

A lényeges kérdések, amelyek alapján a jövőt alakítjuk:

Sikerül-e továbbra is bevonni a gazdaság nagy és többnyire külföldi szereplőit a közös teherviselésbe?

Lesz-e erőnk kimaradni a szomszédban zajló, gyilkos, esztelen háborúból?

Továbbra is meg tudjuk-e állítani a határainknál a tömeges bevándorlást?

A magyar emberek kezében maradnak-e a fontos döntések, vagy újból idegen politikai és gazdasági erőknek szolgáltatjuk ki a másfél évtized alatt csődből sikerrel talpra állított országot?

Magyarország megmaradhat-e a másfél évtizede elkezdett úton, vagy minden eddigi eredményünk, erőfeszítésünk, áldozatunk egyik pillanatról a másikra értelmetlenné válik?

Bízzunk benne, hogy az alaptörvényünk is segít minket abban, hogy a lényeges és a lényegtelen kérdések között különbséget tudjunk tenni!

A döntés a miénk! Szemben nyugat-európai polgártársainkkal, nekünk még van tényleges lehetőségünk, hogy a fontos közös ügyekről demokratikusan döntsünk! Óriási a tét. Nem szabad elhibázni!

Ha pedig valaki soha el nem romló légkondicionáló masinákat vagy soha nem késő vonatokat ígér, azonnal kezdjünk el gyanakodni!