A történelmi tapasztalatok mai hasznáról

A múlt a mai cselekvés iránytűje, a mindennapi döntések segítője. A béke nem meghátrálás, hanem a túlélés bölcsessége.

béke háború bátorság Magyarország ellenállás túlélés tapasztalat történelem 2025. 10. 25. 6:40

„Ó béke! béke! / legyen béke már! / Legyen vége már!”
Babits Mihály

Egy ember életútja során leginkább a tapasztalat az, ami a fontos döntéseit alakítja. Fiatalon, tudatlan, előzmények nélküli életkorokban könnyen lelkesedünk, kockáztatunk és könnyebben átadjuk magunkat a sodrásnak, ám egy sokat látott ember már kisebb valószínűséggel követi el újra ugyanazt a hibát. Persze vannak visszatérő, önsorsrontó emberi mintázatok is, de ezek éppen akkor jönnek elő, ha valaki nemcsak a más példájából, de saját megélt tapasztalataiból sem képes okulni. Az emberi életút mindkettőben hasonlít az országok, nemzetek fejlődési vonalához, hiszen egy nemzetnek is van saját emlékezete, tisztában van a saját történelmével és képes levonni a tanulságokat – ellenkező esetben elpusztítja magát.

Vagyis

a múlt nem muzeális vitrinben porosodó tárgy, hanem a mai cselekvés iránytűje, a mindennapi döntések segítője. A felelősséget a mai döntéshozókról senki és semmi nem veszi le, de a múltból való okulás kategorikus imperatívusz a számukra.

A történelem ismerete – különösen egy olyan, Európában párját ritkítóan hosszú, folyamatos saját históriával bíró emlékezetben dúsgazdag nemzet számára, mint a magyar – a túlélés záloga.

Márpedig a magyarság eddigi legkiemelkedőbb teljesítménye az, hogy bár a velünk többnyire ellenséges világerők, a körülmények szinte mindent megtettek, hogy elpusztítsanak minket, nem hagytuk nekik. Vannak országok, amelyek történelme birodalmi terjeszkedésből, folytonos támadó hadjáratokból állt – ezek beidegződésből, ösztönösen ma is gyorsan a nekik rutinnak számító erőszak útjára tévednek, ha engedik a többiek. És

vannak nemzetek, amelyeket a történelem arra tanított, hogy a túlélés legfőbb eszköze a józanság, az önvédelem, az önmérséklet és a béke. A magyar ilyen nemzet.

A magyar történelem elmúlt száz éve újra és újra, szinte minden fontos mozzanatával arra tanít minket, hogy háborúba – különösen mások háborúiba – belekeveredni katasztrófát hoz ránk. Ezt őseink száz éve – a nagy háború előtt – is tudták, mert mögöttük is ott állt a viharos magyar história az összes tanulságával és óvatosságra intő figyelmeztetésével, a megélt tudással, hogy helytelen, önveszejtő dolog engedni, de nekik még nem volt elég erejük ahhoz, hogy a sodrásból kimaradjanak.

Sokszor érezzük manapság is, hogy már túl vagyunk a képességeink határain, amikor folytatjuk az ellenállást. A XX. században saját akaratunk ellenében kétszer keveredtünk háborúba. Az elsőbe vonakodva belementünk, a másodikból pedig ilyen előzmények után már szinte esélyünk sem volt kimaradni, utólag kilépni pedig megpróbáltunk, de nem tudtunk. A következmények: Trianon, területvesztés, német, majd szovjet megszállás, a szuverenitásunk elvesztése, embergyilkos náci és kommunista uralom – hallatlan emberveszteség, pusztulás, magyar kálvária. A tanulság egyszerű, mégis újra és újra vérrel fizettünk érte.

Most, történelmünk egy hosszú ideje nem tapasztalt kegyelmi pillanatában vagyunk, amikor Magyarország ismét szuverén, nem alárendelt, nem megszállt ország. Hosszú ideje először dönthetünk önmagunkról. Minden tapasztalatunk most is azt súgja – súgja? ordítja, kiabálja, harsogja! –, hogy nekünk ebből minden áron ki kell maradni, még akkor is, ha szinte minden, a földrajzi közelség, mások – a nagy, de már gyenge Európai Unió, köztük sok barátunk – szinte már kivédhetetlennek látszó nyomása, az erkölcsi zsarolás vagy az érzelmi impulzusok, az ideológiai őrületek svungja pontosan az ellenkező irányba taszítanának, tolnának minket most is, ha hagynánk, ha a „kényelmes” utat választanánk.

Az ellenálláshoz ma is kell az erő, a bátorság, ami képessé tesz rá. Ahhoz is a legtöbbet saját megszenvedett történelmünkből vehetjük munícióul, a teljes ezeregyszáz évből, minden itt élt magyar szenvedéséből és sikeréből levont tanulságokból. Babits Mihály a magyar jellemről szóló írásában így fogalmaz:

Ehhez szükségem van az egész történelemre. Régire és újabb korira egyformán.

Az erő az egész magyar hagyomány vállalásából jön!

A történelem ebben a felfogásban nem az évszámok sokaságát, fölöslegesnek látszó adatok tömkelegét jelenti. Még csak az sem szükséges, hogy a nemzet minden tagja ugyanazzal a tudatossággal és érzelmi felindultsággal élje át vagy legyen tisztában vele, hiszen a mindennapi életben való túléléshez, az élet rengeteg problémája, feladata közben a többségnek erre se ideje, se energiája nincs. De egy nemzet nemzet voltának alapvető kritériuma, hogy képes-e kitermelni azokat, akik ezt a tapasztalatot össze tudják foglalni és képesek élő, mai megoldások felé terelni az országot, akik átélik döntéseik teljes felelősségét. Erről írja – rólunk – Jan Patocka Mi a cseh? című írásában:

A magyaroknak a XIX. században voltak saját felsőbb rétegeikből származó, nagy feladatok elvégzésére hivatott politikus szakembereik és a tett ezen emberei, ha gyakran végzetes módon is, de cselekedtek, és nem viselkedtek tudósok és titkárok módján.

Patocka csalódottan hozzáteszi, hogy ebben az ő derék cseh honfitársai nem jeleskedtek.

Minden közegben megvan a tudásnak, a szellemi gondolkodásnak az a szintje, ami a kiválóságot jelképezi és ami aztán kisugárzik a közösségük felé. Nem kell tehát minden közkatonának minden egyes összefüggést látnia, de az, hogy a lépések, az összefüggések, az információk, a tudás összeálljanak legalább egyesek fejében, az elengedhetetlen.
G. Fodor Gábor múlt szombati cikkében, itt a közös rovatban szinte már Ady Endré-s indulattal fogalmazta meg a háború elleni tiltakozását. Kemény szavakkal írta le mindazt, amit a mi nemzedékünknek – szerencsénkre! –, abban a formában, ahogy most ukrán társainknak kell, nem volt módja saját bőrén megtapasztalni.

Egy háború soha nem azt hozza, amit az elindítói tőle remélnek. A háború nem kontrollálható, annak alaptermészete, hogy kicsúszik az emberi szándékok keretei közül, hogy nemzedékekre szétroncsolja térségek, országok kapcsolatait és gyilkos szellemmel, bosszúval. gyásszal tölti meg az emberek lelkét.

Elég ránéznünk a világ tartós konfliktuszónáira és az ott élők emberileg már alig elviselhető konstans mindennapos kondícióira. A háború logikája embertelen, romboló, kiszámíthatatlan. Hazardírozni vele, ideológiai kiskátékra – az orwelli „négy láb jó, két láb rossz”-ra –, csatakiáltásokra egyszerűsíteni életveszélyes, egyben a legnagyobb politikai bűn, amit egy politikai vezető elkövethet a saját nemzetével szemben. Ezen az ítéleten az sem enyhít, hogy ma több európai ország vezetője is valami hasonlót cselekszik. Attól, hogy sokan teszik, nem teszi őket kevésbé alávalóvá vagy rövidlátóvá… Egy felnőtt, felelős nemzetnek, ha van ereje hozzá, tartózkodnia kell tőle! A demokrácia követelménye itt találkozik a történelem felszólításával: minden ember élete érték, más életének elvétele a legsúlyosabb emberijog-megfosztás. A mindennapi életben is a tapasztalt ember, ha van ereje, ha józan tud maradni, nem kezdi el újra a romboló életmintát, amiről tudja, hogy korábban már bajba jutott miatta.

De miért is vagyunk mi mások?

A nemzeti karakter kérdésében Babits Mihály fogalmazta meg a magyar lét lényegét: a magyarság nem korlátozódik a területre, az szellemi konstrukció, kultúra, nyelv és hagyomány. Magyarország méretét nem a térképen kell mérni, a magyarság lényege a történelmi tapasztalat. A túlélés képessége. Kodolányi János egyenesen azt teszi az első helyre. Egy nemzet számára nincs fontosabb tudás annál, mint hogy megértse saját múltját, felismerje hibáit, és ne engedje, hogy mások diktálják neki a következő fejezetet.

Aki többet tapasztalt, aki hajlandó tanulni belőle, annak nagyobb esélye van a megmaradásra. Nagy, fiatal, erőtől duzzadó vagy a háborúkban megedzett, győztes nemzetek elboldogulnak a múlt nélkül is, nekünk viszont ebből és a megújulási képességből jön a mai erőnk is.

Orbán Balázs a magyar állam történelmi karakteréről írva minket a nem hódító, hanem a védekező népek közé sorol. Ezer éven át a magyarság sosem mások földjét akarta, mindig csak a sajátját védte. A történelem ezt igazolta: ha védekeztünk, megmaradtunk, de ha mások háborújába sodródtunk, veszítettünk.

Orbán Viktor gyakran felidézi beszédeiben, hogy bennünket hányszor eltemettek volna már az ellenfeleink, hogy viszont fölöttünk jöttek és mentek – végül mindig a süllyesztőbe – a nagy birodalmak. Tatárok, törökök, Habsburgok, szovjetek, mi túléltük őket.

A végén mi álltunk mindig az ő sírjuknál, sőt a mi kezünk is rajta volt a lapáton. 1956 halálos sebet ejtett a szovjet birodalmon, 1989-ben mi döntöttük le az első dominót, amely 1991-ben aztán végleg összedöntötte a Szovjetuniót is.

A történelem nemcsak a tanítónk, hanem igazolásunk is.

Igaz, a nemzetek története sokféle, nem mindenki ugyanazt tanulja belőle. A lengyeleket más tapasztalat formálta: őket háromszor felosztották, államiságukat többször elvesztették. Az ő egzisztenciális válaszaik ezért nem ugyanazok, mint a mieink, még ha a fenyegetettség természete közös is, vagy nagyon hasonlít. A magyar államiság ezer éven át – még a megszállások alatt is – intézményesen tovább létezett, sosem szűnt meg. A magyar reflex ezért is más ma: a béke felé terel, mert a háború tőlünk mindig túl nagy árat követelt.

A történelem itt is tanít: hasonló helyzetek mögött eltérő nemzeti mintázatok húzódnak, és aki ezt nem érti Európában, az szándékosan félremagyarázza Magyarországot, vagy nem is akarja megérteni. Mi szabad nemzet, szabad ország vagyunk, járhatjuk ma már a magunk útját, csak akarnunk kell. A külső, az idegen nyomást sosem szerettük, ha ütöttek, megkeményedtünk.

Ma mégis ott tartunk, hogy sok gondolkodási modellünkből, az oktatásunkból, jogászaink, művészeink gondolkodásából, tudósaink fejéből – tisztelet a számos kivételnek! –, de egyszerűen eltűnt, hogy legitim módon létezhetnek saját magyar szempontok, külön a magyar megfontolások, pedig ma egyre nagyobb szükségünk van arra, hogy nekitámasszuk a hátunkat magyarságunknak a világ egyre erősödő viharaiban.

Hogy a békére törekvés ma miért a legfőbb magyar nemzeti szempont, annak megvan a saját története, vannak jól azonosítható okai, meghatározói. Biztosan nem azért, mert valaki a hasára ütött és éppen azt gondolta! Mögötte ott vannak a nemzet immunrendszerét kiadó történelmi mintázatok, évtizedekre, évszázadokra visszamenő tapasztalatok, emberi gyakorlatok. Ezek talán majd megvédenek minket a rossz döntésektől. A legfényesebb közös és egyéni nemzeti teljesítményeink – épp van egy új Nobel-díjasunk! – nem maguktól teremnek a flaszteren. Amögött kultúra, tudás, sok ezer magyar kiválósága adja mindig az igazi erőt – mert belőlünk mindig a nemzeti összetartozás hozza ki a legjobbat.

A történelem nem béklyó, amely visszafog, hanem útjelző tábla, amely vezet. Ha van, amit a múlt megtanított nekünk, az az, hogy a béke nem gyávaság, hanem stratégia és nyugalom. Nem meghátrálás, hanem a túlélés bölcsessége.

Nem akarjuk, hogy fiaink egy értelmetlen háborúban, idegen célokért essenek el! Szükségünk van rájuk ahhoz a vállalkozáshoz, amelynek célját az alaptörvényünk úgy határozza meg, hogy velük ismét naggyá tegyük Magyarországot!