A nemzeti és az európai politikát alapjaiban kell megújítani!

Ahol a labda lesz

A nemzeti és az európai politikát alapjaiban kell megújítani!

Csak az maradhat életképes, aki a saját érdekeit pragmatikusan és harcosan képviseli.

Szájer József

Európa nemzet Nyugat válság szuverenitás unió megújulás Kelet 2025. 10. 11. 5:48

Fotó: MTI/Kovács Tamás

„A bürokrata önkény rendelkezik Brüsszelben…”
Faludy György: 252. szonett

Már ezeken a G. Fodor Gáborral felváltva telerótt hasábokon is többször írtam arról, hogy a Brüsszellel folytatott szuverenitási szabadságharcunk során rendre milyen kihívások érik a magyar nemzeti kormányt. A konfliktusok köztünk és az unió birodalmi felfogású hatalmi rendszere között leginkább a stratégiai gondolkodás különbségéből erednek. Másképp gondolkozunk a világról, a jövőről, a nemzetek szerepéről. Ez a felfogásbeli eltérés viszonylag újabb keletű, de még az is lehet, hogy csak az elmúlt két évtizedben vált ennyire feketén-fehéren egyértelművé. Adjunk ötven százalék esélyt annak, hogy a különbség felismeréséhez nekünk kellett a tapasztalat – az már ott lappangott régóta.

Oda jutottunk, hogy a két oldal a neki legfontosabb kérdésekben nehezen, kemény küzdelmek után tudja összeegyeztetni az álláspontját. De van, hogy erre kísérletet sem tesz, és inkább erőből oldja meg, amit meg kell oldani. (És persze vannak az integrációnak olyan óriási területei is, amelyeket nem érint a nagy csata, mert mindenkinek annyira természetesek, ahogy levegőt veszünk…) Az erőpolitika kirívó példája az az egyre gyakrabban felbukkanó brüsszeli szövegelés – eufemisztikusan „narratívának” hívják, de én szeretem nevén nevezni a gyereket –, hogy a vétót úgy kell kikerülni, hogy a magyarokat egyszerűen kihagyják a döntésekből – ha tiltja azt, ha nem az uniós jog vagy a szokás…

A magyarok persze nincsenek egyedül. A csehországi választásokkal a minap ledőlt egy újabb birodalmi bástya, reméljük, épül tovább ott is az új szuverenista véderő. A küzdelem már régen nem kizárólag Magyarország és Brüsszel között folyik, a nemzeti erők kontinensszerte gyarapodnak – a zászlót Orbán Viktor tartja a magasba. A szuverenitás mellett kiálló erők ellen mindent bevetnek.

A nyár folyamán a rovatba több cikket írtam a témában, hogy ebben milyen találékony a másik oldal. Lassan minden szellemi és taktikai tartalékát elhasználja. (Ezt csinálják az igazi, az orosz–ukrán háborúban is: azokat a fegyvereket is bevetik – azaz odaadják Ukrajnának –, amelyekkel magukat kellene megvédeni; magukat gyengítik, a gyengeség miatt félni kezdenek, elfogy az önbizalmuk, harci kiáltásokkal kompenzálnak…)

A nemzeti erők nemcsak és nem elsősorban az országok európai integrációs politikájában hoznak új szeleket, hanem a saját társadalmaik megújításában is – sőt ez a fontosabb. A nyugati társadalmak ma azért produkálnak a kül- és Európa-politikában is elképesztően zavarosnak tűnő krízisdöntéseket, mert a saját nemzeti politikai rendszerük elmeszesedett, megmerevedett, távlattalan. Mi az újra nyitott Budapestről azért látjuk az ő döntéseiket az önsorsrontás és az őrültség melanzsának, mert a kényszerpályás, rugalmatlan gondolkodásuk megragadt a több évtizeddel ezelőtt sikeres megoldásaik hiábavaló ismételgetésében.

Az elmúlt évtizedekben Európa politikai térképén egyre nagyobb különbség rajzolódik ki Nyugat és Kelet között. Míg Nyugat-Európa a politikai stagnálás és a döntésképtelenség jeleit mutatja, addig Közép- és Kelet-Európa számos országában – minden belső feszültség ellenére – élénkebb a kísérletezés, gyorsabb a válságkezelés, nagyobb a rugalmasság. A liberális főáramú nyugati politika elvesztette a kapcsolatát a valósággal: a világ átalakulását nem érzékeli, a régi receptekhez ragaszkodik, közben társadalmaik kormányozhatatlanná válnak.

A XX. század második felében a nyugat-európai jóléti állam, a társadalmi szolidaritás, a liberális demokrácia és a globális kereskedelmi nyitottság képezte a hátteret, a kontinens ezen az alapon épült újjá a háború után. Az új század realitásai között ez a modell már nem működik. Az új versenytársak – Kína, India, Délkelet-Ázsia, sőt immár Afrika feltörekvő részei – másképp gondolkodnak az állam szerepéről, a gazdaság szerkezetéről, a társadalmi felelősségről vagy a környezetvédelemről. Miközben a nyugati elitek még mindig a hidegháború utáni „liberális világrend” koordináta-rendszerében gondolkodnak, a világ átrendeződik. Európa már nem a gazdasági vagy kulturális középpont, hanem fontos, de rohamosan csökkenő súlyú régiója a világnak. A nyugati politikai elit vak vagy homokba dugja a fejét, nem hajlandó szembenézni ezzel. Továbbra is abban a tudatban működik, hogy a „nyugati modell” a fejlődés természetes iránya, és hogy a világ többi része előbb-utóbb követni fogja őket – és ezt várják el tőlünk is. A nagyságkomplexus bénít:

ahelyett, hogy újraértelmezné saját szerepét, a Nyugat a múlt dicsőségét próbálja konzerválni, miközben gazdaságilag, technológiailag és politikailag lemarad. A jóléti modell társadalmi békét biztosított, de már fenntarthatatlan. Az elöregedő társadalmak, a munkaerőpiac átalakulása és a migrációs nyomás együttesen olyan terheket ró az államokra, amelyek mellett a korábbi mechanizmusok nem működnek.

A liberális főáram a válság legnagyobb vesztese. Korábbi stabil választói bázisa szétesett, új társadalmi törésvonalak jelentek meg: az identitás, a migráció, a globalizáció és a szuverenitás kérdései mentén. A régi retorika ezekre nem ad választ, a valós problémák sokszor nem gazdasági, hanem kulturális természetűek.

A nyugat-európai politikából hiányzik a távlatos gondolkodás, a napi hírek túsza lett. A közösségi média, az állandó kommunikációs verseny nyomása alatt a politikusok nem gondolkoznak hosszú távú stratégiákban. Helyette itt van nekünk a „szép új politika”, az óránként változó, minél nagyobb pillanatnyi figyelmet felkelteni akaró agymenések moslékosbödöne.

Nincsenek vezetők, csak kommunikátorok vannak. A politikai elit a látszatkormányzás logikája szerint működik – gyors reakciók, látványos gesztusok, mélyreható stratégiai döntések nélkül. A politikai bátorság eltűnt, a felelősség elmosódott.

A migrációs hullám és az általa Európába visszatért terror tovább mélyítette a nyugati társadalmak törésvonalait. A lecsúszó középosztály úgy érzi, hogy a globalizáció és a migráció következményeit ők viselik, miközben a politikai elit a „nyitottságról” és az „inkluzivitásról” szövegel. A reformok elmaradnak, a politikai kockázatvállalás eltűnt – a döntéshozók félnek a választóktól, a rövid távú népszerűségi mutatók foglyai. A nyugati szociális állam önmaga karikatúrájává vált. Az állam paternalista szerepe megmaradt, de nem a felelősségvállalást, hanem a függőséget erősíti. A társadalmi mobilitás csökken, az állampolgár úgy érzi, hogy a politika nem képes irányt mutatni. A kormányozhatatlanság ma Nyugat-Európában strukturális eredetű. A pártrendszer széttöredezett, a koalíciók instabilak, a politikai közép eltűnt.

A nagy csatazajban kevéssé figyelünk a stabilizálódó Olaszország mélyreható társadalmi reformjaira, pedig érdemes szemünket Rómára vetni, mert Giorgia Meloni erősödő európai és világpolitikai szerepéhez az ott folyó – gyakran magyar ihletésű – család-, gazdaság- vagy éppen médiapolitikai változtatások, a woke-ideológiával szembeni határozott fellépés adja a hazai biztos talajt. Ez viszont az unió többi országában vagy Nagy-Britanniában látványosan hiányzik. Franciaországban Emmanuel Macron kormányzása alatt csúcsra jár a társadalmi elégedetlenség; Németországban a nagykoalíciók kiüresítették a politikai vitákat; Spanyolország kormánya válságról válságra bukdácsol.

A jövő politikája nem az állandóság, hanem a rugalmasság. Azok az országok maradnak versenyképesek, amelyek újraértelmezik a saját modelljüket és szakítanak a régi reflexekkel. Ma úgy tűnik, hogy Európa keleti fele ebben előrébb jár, mint a nyugati.

Ha Nyugat-Európa nem ismeri fel, hogy a XXI. század nem a múlt sikereinek továbbélése, hanem az új modellek korszaka, akkor nemcsak politikailag, de történelmileg is elveszíti vezető szerepét. Az új világ rendjében már nem az számít, ki volt valaha erős, hanem hogy ki tud a leggyorsabban megújulni.

Mi – mindezzel szemben – képesek voltunk időben változtatni:

2010-ben kihasználtuk a válságok által kimozdult sarokpontokat és a kivételesen erős politikai felhatalmazást arra, hogy új, innovatív, rugalmas, ellenálló rendszert alakítsunk ki. Ezt ugyan folyton újra tudatosítani kell itthon, mert Magyarországon hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy politikai stabilitásunk és nemzeti egységünk mennyire kivételes helyzetbe hozott minket másfél évtized óta,

de most nem fejtem ki, hiszen a rovatot fél évvel ezelőtt pont a 15 év 15 magyar csodájának a bemutatásával indítottam el. A legfontosabb, hogy Magyarországon megtörtént az átmenet a segélyalapú jóléti rendszerből a munkaalapú társadalomba – ezt a Nyugat azóta sem végezte el. Sőt! Berlin új nagykoalíciós kormánya épp most vonja vissza Schröder kancellár Hartz-reformjának az utolsó maradékát is – visszafelé araszolnak!

Ezzel szemben a mi térségünkben a történelmi tapasztalat – a rendszerváltások, gazdasági átalakulások, folyamatos válságok – hozzászoktatták a társadalmakat és a kormányokat a gyors alkalmazkodáshoz. A változtatási kényszer itt sosem volt szimplán ideológiai kérdés, mindig túlélési stratégia volt. A migráció ügye is egészen másként jelentkezik. Még a minden másban woke, lengyel Tusk-kormány sem a brüsszeli vonalat szajkózza ebben a kérdésben!

A régió politikusai – akár tetszik ez Nyugaton, akár nem – megtanulták, hogy csak az maradhat életképes, aki a saját érdekeit pragmatikusan és harcosan képviseli.

Ha az uniós szintet nézzük Európában, a konfliktus már nem csupán egy politikai vita, hanem rendszerszintű működési zavar. A döntéshozatal lassú, a kompromisszumok üresek, az uniós intézmények mind gyakrabban kerülnek a tagállamokkal nyílt szembeállásba. Az unió az eredeti alapfeladata, a béketeremtés helyett inkább generálja az ideológiai konfliktusokat. Ezzel elveszítette a szervezet legnagyobb erényét: a képességét a kompromisszumok létrehozatalára. A közösség, amelyet eredetileg a pluralizmus és a nemzeti sokszínűség tartott össze, most az egység uniformizáló eszményébe fojtja saját dinamizmusát. A következmény: döntésképtelenség, belső konfliktusok, elidegenedés a polgároktól – és egyre csökkenő befolyás a világ folyamataira.

Az unió már nem közvetítő tér a tagállamok között, hanem ütközőzóna, ahol az egykor közös szabályok politikai fegyverként szolgálnak egyik vagy másik blokk, de leginkább a birodalmi központ kezében.

A rideg bürokratikus cinizmussal „jogállamiságinak” keresztelt viták, a pénzügyi eszközökkel való politikai nyomásgyakorlás, a migrációs kvóták vagy az energiapolitikai döntések mind azt mutatják, hogy az EU-t belül is a háborús logika uralja. Ezért hozzák a rossz – abszurd, őrült, indulati – döntéseket a bevándorlás, a járványkezelés vagy a háború kérdéseiben is. Saját múltjuk foglyai.

Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ezen változtatni tudnak. Nem tud megváltozni az európai politika.

Meg tud változni az európai politika?

Bűzlik ma is – ezer kilométer távolságból is jól érezhetően – a brüsszeli „mocsár”.

Legutóbb az Ilaria Salisszal vállalt gyalázatos és gyáva bűnpártolás tömény szaga csapta meg az orrunkat. Szemünk előtt testesült meg Camus sokáig hitetlenkedve hallgatott, képtelenül pesszimista, disztópikus jóslata, hogy egykor a bűn szólítja föl majd az erényt, hogy igazolja magát. Ez történt a héten Strasbourgban, amikor azt a bűnt ünnepelték – csókokkal, örömkönnyekkel és virágcsokorral. Azt a bűnt, amit az európai civilizáció ezeréves szabályai szerint szégyellni (és amiért vezekelni) kell.

Előtte pedig szavazattal foglalták bele az európai jogba, hogy ártatlan embereket az utcán megverni dicsőséges tett… Vlagyimir Szorokin orosz író Szezonnyitó című híres, hátborzongató elbeszélése jut az eszembe: a közepén derül ki, hogy a vadászok vadak helyett emberekre vadásznak…

Vagy marad minden úgy, ahogy most van, és akkor a béke évtizedekig sikeres projektje, az Európai Unió önmagát emészti fel.

Vajon a patrióta erők képesek lesznek megváltoztatni ezeket a hitevesztett nemzeteket?

Egy biztos: Brüsszelt csak akkor tudják meghódítani a nemzeti erők, ha előbb a saját országaikat megmentik. A nemzeti és az európai politikát alapjaiban kell megújítani!