Bár hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a jelen politikai küzdelmei szőröstül-bőröstül modernek, a leghájtekebb eszközökkel vívják azokat, és a virtuális térben zajlanak, de mégis mintha a politikai gondolkodás sem tudta volna levetkőzni archaikus, mágikus jellegét. Vannak rítusaink és közös szertartásaink, vannak mágikus nevek, amelyeket nem mondunk ki, mindennaposak az ártótáblák és a ráolvasások, naponta olvassuk ezeket a napi hírekben, és mintha az utóbbi hetekben-hónapokban – itt is, ott is – kikristályosodni látszana egy többé-kevésbé konkrét mágikus idő, amit az egymással hadakozó felek megidéznének a hasonlóságok logikája révén a győzelmi energiák mozgósítása érdekében.

A Fidesz is, a Tisza is megidézi 2002-t. Megidézi személyekben (aki ott volt, most is itt van), külsőségekben (egyesítő nemzeti szimbólumokban), gondosan megválasztott ritualizált helyszínekben és a közösségépítés formáiban (polgári körök), és jelszavakban („a haza nem lehet ellenzékben” és „a jövő elkezdődött”.)

2002 ugyanis lehet a jó kormányzás szimbóluma, az 1998–2002 közötti polgári kormányzás erényeinek és eredményeinek megidézése, és akkor a hasonlóságok logikája alapján aki ezt olvassa rá a jelenre, azt akarja mondani, hogy itt van egy kontinuitás, amit a kormányzástudás képessége teremt meg. Nagy idők voltak akkor és nagy idők vannak most is, nagy dolgok történtek és nagy dolgok történnek, Magyarország felemelte fejét és ez a nemzet sokra hivatott.

De 2002 mágikus ideje lehet az akkori választásokat követő időszak megidézése, a vereség fájdalma, hogy visszajöttek a kommunisták, és a lélek háborog, hogyan is eshetett meg velünk ez az elképzelhetetlen igazságtalanság, mert ami történt, az nyilvánvalóan igazságtalan. És aztán szépen lassan megérkeznek a fájdalmas felismerések is: egyfelől, hogy a politikában nincs aranykor, soha sincs megérkezés, mindig úton vagyunk, másfelől, hogy a jó kormányzás önmagában nem elég a győzelemhez.

Ugyanakkor 2002 mágiája összesűrűsödhet mindössze két hétben is, a választások két fordulója közötti időszak elevenségének a megidézésében. Hogy vesztésre állunk és mindenki hozzon magával még egy embert, mert ha nem leszünk elegen, elveszünk, és egyébként is, a haza nem lehet ellenzékben. Egy csodálatos, intenzív, felemelő, a rejtett energiákat mozgósító két hét, amely azonban mégiscsak a választások elvesztésében végződött.

2002 szólhat a megújulás üzenetéről, hogy az elvesztett választások után végig kellett gondolni egy sor kérdést, meg kellett újítani a mozgalmat és a küldetést, létrejöttek a polgári körök, jöttek új emberek és megmozdultak új energiák.

De nemcsak a Fidesz, hanem az ellenfél is odafordul 2002-höz, nekik arra kell a mágikus idő, ők azért utaznak vissza az időben, mert azt akarják mondani, hogy ez a Fidesz már nem az a Fidesz, ez az Orbán már nem az az Orbán, mert a Fidesz otthagyta a polgári kormányzás nemes ideáját, elfordult tőle, elárulta, ezért nekik kell felvenni az elejtett zászlót és továbbvinni az elfelejtett küldetést. Ők tehát a régi Orbán, a régi Fidesz, az a mozgalom, amely nem korcsosult el.

Biztos van még számos 2002 is, de elég legyen ennyi, a bizonyításhoz ez is elég.

Szóval hol vannak a mágusaink, melyik 2002-t akarjuk?

Nem a vereséget akarjuk elkerülni, mert aki csak elkerülni akar valamit, az még veszíthet (lásd a magyar–ír meccset), győzni akarunk, és minden energiát meg kell mozgatnunk a győzelemhez. Mindenkinek mindent bele kell adnia. Ehhez meg kell újítani a küldetést. Meg kell újítani a mozgalmat. Fel kell ébreszteni a szunnyadó energiákat. 2002 megmágiázása tehát bár mindegyik olvasatból merít valamit, de az üzenete mégiscsak valami egészen más: azért kell 2002, hogy soha többé ne fordulhasson elő még egyszer 2002.

A Vissza a jövőbe ugyanis arról a félelemről is szól, hogy nehogy ott ragadjunk a múltban, és ne tudjunk visszajönni a jelenbe és a jövőbe. S azért, hogy ne rekedjünk a múltban, megint csak be kell indítani az időgépet.

Huszonegy század gigawatt – erre van most szükség.