Vissza a jövőbe: 2002

Azért, hogy ne rekedjünk a múltban, megint csak be kell indítani az időgépet.

2002 politika mágia 2025. 11. 29. 6:42

„Ha valamit akarsz,
akkor tegyél érte.”
(Marty McFly – Vissza a jövőbe)

Szőröstül-bőröstül benne vagyunk a XXI. században. Nem modernek, hanem egyenesen szuper- vagy hipermodernek vagyunk. Minden digitalizált, egyre nagyobbat harap az életünkbe a mesterséges intelligencia, aki pedig nem tud lépést tartani, az nem lemarad vagy kimarad, hanem egyenesen kizuhan az időből.

Akkora a fejlődés, hogy nem tudunk már kalkulálni a jövővel. Éppen ezért azt hisszük, hogy különlegesek vagyunk, mert a technológiai fejlődés különleges, korábban soha nem látott helyzetbe hozott minket. Csak halkan jegyzem meg, hogy hasonlót gondoltak a modern kor hajnalán is: komoly természettudósok és filozófusok éreztek így. Francis Bacon utópiája – az Új Atlantisz – talán azért is maradt befejezetlen, mert a szerző úgy gondolta, hogy előbb vagy utóbb legyőzhetővé válik a halál, és addig, míg ezt el nem értük, nem lehet végleges tanítást megfogalmazni a legjobb politikai berendezkedés öntőformájáról.

De ugorjunk egy nagyot: Hollywoodban a XX. század utolsó harmada a sci-fi bűvöletében telt, a kultikussá vált Vissza a jövőbe például a maga vicces módján azt feszegeti, hogy mi van akkor, ha elérhetővé válik az időutazás, és főhősünk, Marty McFly visszaugrik abba az időbe, amikor a szülei még nem ismerték egymást, és neki kell összehozni őket (a filmben egy egész huszonegy század gigawattra lenne szükség, hogy működjön az időgép).

Miközben szeretjük magunkról azt gondolni, hogy mennyire modernek vagyunk, gondolkodásunk számos eleme ősi, archaikus jellegű. A mágikus gondolkodás az emberi gondolkodás legősibb formája, amely mindmáig áthatja az életünket.

Lényege, hogy valamilyen ritualizált cselekvéssel akarunk elérni valamilyen hatást olyan események felett, amelyeket egyébként racionálisan nem gondolunk befolyásolhatónak. Erre szolgáltak a rítusok (a sikeres vadászat előzetes eljátszása az ősembernél), a mágikus nevek (Egyiptomban olyan hátrakötözött kezű szobrokat készítettek, amelyekre rávésték: Egyiptom ellenségei), az ártótáblák és ráolvasások (bár Rómában tiltották ezeket a gyakorlatokat, de a császár számára és érdekében megengedett volt a használatuk), és erre szolgált a mágikus idő is, valamilyen kor megidézése annak érdekében, hogy a jelen és a megidézett kor közötti hasonlóságok ráolvasásával befolyásolják a jövőt.

Bár hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a jelen politikai küzdelmei szőröstül-bőröstül modernek, a leghájtekebb eszközökkel vívják azokat, és a virtuális térben zajlanak, de mégis mintha a politikai gondolkodás sem tudta volna levetkőzni archaikus, mágikus jellegét. Vannak rítusaink és közös szertartásaink, vannak mágikus nevek, amelyeket nem mondunk ki, mindennaposak az ártótáblák és a ráolvasások, naponta olvassuk ezeket a napi hírekben, és mintha az utóbbi hetekben-hónapokban – itt is, ott is – kikristályosodni látszana egy többé-kevésbé konkrét mágikus idő, amit az egymással hadakozó felek megidéznének a hasonlóságok logikája révén a győzelmi energiák mozgósítása érdekében.

A Fidesz is, a Tisza is megidézi 2002-t. Megidézi személyekben (aki ott volt, most is itt van), külsőségekben (egyesítő nemzeti szimbólumokban), gondosan megválasztott ritualizált helyszínekben és a közösségépítés formáiban (polgári körök), és jelszavakban („a haza nem lehet ellenzékben” és „a jövő elkezdődött”.)

De mire jó 2002 és melyik 2002? Egyáltalán nem mindegy, hogy miről is van szó, ha a mágikus idő elérni kívánt hatásai felől nézünk erre a kérdésre. Mert nem egy 2002 van, hanem több, és nem mindegy, hogy melyik idéződik meg.

2002 ugyanis lehet a jó kormányzás szimbóluma, az 1998–2002 közötti polgári kormányzás erényeinek és eredményeinek megidézése, és akkor a hasonlóságok logikája alapján aki ezt olvassa rá a jelenre, azt akarja mondani, hogy itt van egy kontinuitás, amit a kormányzástudás képessége teremt meg. Nagy idők voltak akkor és nagy idők vannak most is, nagy dolgok történtek és nagy dolgok történnek, Magyarország felemelte fejét és ez a nemzet sokra hivatott.

De 2002 mágikus ideje lehet az akkori választásokat követő időszak megidézése, a vereség fájdalma, hogy visszajöttek a kommunisták, és a lélek háborog, hogyan is eshetett meg velünk ez az elképzelhetetlen igazságtalanság, mert ami történt, az nyilvánvalóan igazságtalan. És aztán szépen lassan megérkeznek a fájdalmas felismerések is: egyfelől, hogy a politikában nincs aranykor, soha sincs megérkezés, mindig úton vagyunk, másfelől, hogy a jó kormányzás önmagában nem elég a győzelemhez.

Ugyanakkor 2002 mágiája összesűrűsödhet mindössze két hétben is, a választások két fordulója közötti időszak elevenségének a megidézésében. Hogy vesztésre állunk és mindenki hozzon magával még egy embert, mert ha nem leszünk elegen, elveszünk, és egyébként is, a haza nem lehet ellenzékben. Egy csodálatos, intenzív, felemelő, a rejtett energiákat mozgósító két hét, amely azonban mégiscsak a választások elvesztésében végződött.

2002 szólhat a megújulás üzenetéről, hogy az elvesztett választások után végig kellett gondolni egy sor kérdést, meg kellett újítani a mozgalmat és a küldetést, létrejöttek a polgári körök, jöttek új emberek és megmozdultak új energiák.

De nemcsak a Fidesz, hanem az ellenfél is odafordul 2002-höz, nekik arra kell a mágikus idő, ők azért utaznak vissza az időben, mert azt akarják mondani, hogy ez a Fidesz már nem az a Fidesz, ez az Orbán már nem az az Orbán, mert a Fidesz otthagyta a polgári kormányzás nemes ideáját, elfordult tőle, elárulta, ezért nekik kell felvenni az elejtett zászlót és továbbvinni az elfelejtett küldetést. Ők tehát a régi Orbán, a régi Fidesz, az a mozgalom, amely nem korcsosult el.

Biztos van még számos 2002 is, de elég legyen ennyi, a bizonyításhoz ez is elég.

Szóval hol vannak a mágusaink, melyik 2002-t akarjuk?

Mert nem arról van szó, hogy 2002 megmágiázása valójában mindegyik olvasatból merít valamit? Nagy dolgok történtek itt az elmúlt tizenöt évben, de ez önmagában nem elég. Nincs meg még a győzelem. Magától nem is lesz meg. Akár veszthetünk is. Azt akarjuk tehát, hogy 2002 ne ismétlődjön meg, amikor jött egy hozzánk méltatlan kihívó és legyőzött minket.

Nem a vereséget akarjuk elkerülni, mert aki csak elkerülni akar valamit, az még veszíthet (lásd a magyar–ír meccset), győzni akarunk, és minden energiát meg kell mozgatnunk a győzelemhez. Mindenkinek mindent bele kell adnia. Ehhez meg kell újítani a küldetést. Meg kell újítani a mozgalmat. Fel kell ébreszteni a szunnyadó energiákat. 2002 megmágiázása tehát bár mindegyik olvasatból merít valamit, de az üzenete mégiscsak valami egészen más: azért kell 2002, hogy soha többé ne fordulhasson elő még egyszer 2002.

A Vissza a jövőbe ugyanis arról a félelemről is szól, hogy nehogy ott ragadjunk a múltban, és ne tudjunk visszajönni a jelenbe és a jövőbe. S azért, hogy ne rekedjünk a múltban, megint csak be kell indítani az időgépet.

Huszonegy század gigawatt – erre van most szükség.