A valóság mindig kétszer csenget

Az elejétől fogva mondjuk, hogy Magyar Péter és a Tisza egy hazugság.

Magyar Péter Tisza Párt hazugság 2025. 12. 13. 6:20

„Hány pszichológus kell ahhoz, hogy kicseréljenek egy villanykörtét? Egy is elég, csak a villanykörtének is akarnia kell változást.”
(Vicc)

Van egy kultikus film Jack Nicholson és Jessica Lange parádés főszereplésével: A postás mindig kétszer csenget. James M. Cain alig százoldalas könyvéből készült filmben a főhős, Frank Chambers egy út menti fogadóban kap munkát, ahol szemet vet a görög tulajdonos, Papadakis feleségére, Corára, aki első pillantásra szintén szenvedélyesen beleszeret a férfiba. Ettől kezdve egyetlen vágy hajtja őket: egymásért élni – akár gyilkosság árán is.

Ennyi a sztori, viszont sehol sincs benne postás, pláne olyan, aki kétszer csengetne. Így a történet megszületése óta találgatások tárgya, hogy miért is ez a könyv címe.

Na mármost, könnyen érhet az a vád, hogy olyan vagyok, mint Móricka, akinek mindenről ugyanaz jut az eszébe.

Pedig tényleg van itt valami. Mielőtt azonban még ugyanaz jutna eszembe, hagy mondjak néhány példát, hogy jobban érthető legyen, hogy mire is gondolok.

Vegyük mondjuk a viccbeli Pistikét. Ideig-óráig tud csak a rossz tanuló hadoválni, hogy most beteg voltam, most meghalt a nagypapa, a többiek nem adták oda a leckét, előbb vagy utóbb eljön a tisztánlátás ideje, és kiderül, hogy Pistike nem tanult semmit, nem tud semmit és kijár neki az elégtelen.

Vegyük aztán Palit, aki csapja a szelet Pirinek, a csillagokat is lehazudja az égről, hogy így szereti-úgy szereti, és istenbizony csak őt, miközben otthon várja a felesége. Előbb vagy utóbb persze összeomlik a kártyavár, de Pali még ekkor is kitart: amikor a felesége rajtakapja Pirivel, csak ennyit mond, most a szemednek hiszel vagy nekem, és még a palira vett Pirinek kellene szarul éreznie magát.

A hétköznapi élet csilliárdnyi példát kínál fel arra, hogy valaki maszatol, blöfföl, hazudik, megtéveszt, imitál, félrevezet, de aztán úgyis kiderül, hogy mi a stájsz. Hinni akarunk neki, vagy egyszerűen csak hiszünk neki, és aztán jön a nagy pofára esés – nekünk is és neki is –, mert kiderül, hogy az, amit eddig előadott nekünk, színtiszta hazugság – csak eddig hiába vártuk a postást.

Most jön akkor Móricka: hát az a stájsz, hogy ugyanez van a Tiszával. A Tisza egész krédója ezen alapul. „Nem fogok mindent elmondani, mert akkor megbukunk.” „Választást kell nyerni, utána mindent lehet.” Vagy ahogy egy Tisza-közeli politikai tanácsadó fogalmazott a Partizán egyik adásában, ha kimondjuk, amit gondolunk, az a politikai hiba.

Szóval az a stájsz, hogy nem szabad kimondani, amit gondolunk, nem szabad kimondani a valóságot. Miközben nekünk, választópolgároknak meg előadják a nagy mutatványt, hogy amit mondanak, az a valóság.

Erről szól Magyar Péter és Tisza egész története a legelejétől fogva. Amikor Magyar Péter még csak Petike volt, és a Partizán stúdiójában szepegve-szipogva mondta el, hogy esze ágában sincs bemenni a politikába. Aztán itt voltak nekünk a nagy lamúrok, a viharos hetek Evelinnel, majd Ilikével. A nagy színjátékok, hogy megszavaztatja, hogy kimenjen-e Brüsszelbe. A nagy bejelentések, hogy a Tisza előre hozott választást követel. A nagy kamuk a jelöltjelöltekről, mintha bárkinek számítana a szava abban, hogy kik is lesznek végül majd a választókerületi jelöltek. A nagy megtagadások, a saját programok letagadása és a saját szakértőik meghazudtolása, csak azért, hogy időt nyerjenek és mentsék a bőrüket (vesd össze: most nekem hiszel vagy a szemednek?).

Szóval blöff az egész. Az a helyzet, hogy Magyar Péter elérte, hogy új rendszertani kategória született a kortárs politikatudományban, megjelent a blöffpárt, és a Tisza lett ennek a klasszikus példája.

Mert ők tényleg mindenben blöffölnek, és abban bíznak, hogy ezt a négy hónapot már fél lábon is… Hogy nem kell számot adni arról, hogy ki áll mögöttük, ki fizeti őket, most akkor mit is gondolnak a háború és béke kérdéséről. Mert most már csak alig négy hónapot kell végigalibizni, fog ez menni. És tényleg bepaliztak mindenkit, aki korábban ellenzéki szavazó volt, tényleg hülyére vettek jószándékú, a kormánnyal kritikus embereket, hogy majd ők. És jó sokáig ki is tartott a taps, most azonban egyre több helyről hallani a nézőtérről: eleget hallottuk beszélni a kötéltáncost, lássuk is már. Közeleg az ítélet ideje, már a lépcsőházban a valóság.

Nemsokára mindenkinek le fog esni a tantusz, már nem kell sokat várni. Persze, majd jön a sok káromlás és szidalmazás, hogy ezt eddig miért nem mondtátok? Most szólok, mi mondtuk. Az elejétől fogva mondjuk, hogy Magyar Péter és a Tisza egy hazugság.

Sőt, ennél többet is mondok.

Nemcsak arról van szó, hogy Magyar Péter és a Tisza blöfföl, hanem arról is, hogy Magyar Péter és a Tisza maga a blöff, és csak játszanak velünk, tesztelnek minket, próbálkoznak, kísérleteznek.

Ha bejön, az is jó, de ha nem jön be, ha fogyatkozik a taps, akkor a szereplők ki- és lecserélhetők. Mert a feladatot már elvégezték, az összefogósdi ellenzéket lemészárolták, a struktúrát szétverték, az új pedig szép lassan feláll, megvan és körvonalazódik, hogy mivel akarják majd kihívni a Fideszt, ha majd minden klappol, de korántsem biztos, hogy éppen velük és éppen most. Nem biztos ugyanis, hogy ’26-ra készülnek, hogy a szereplők alkalmasak és az idő elérkezett.

És hogy ki blöfföli Magyar Pétert és a Tiszát? A postás nemcsak James M. Cain regényéből hiányzik, hanem Móricka cikkéből is. A valóság azonban már ott áll az ajtónk előtt, halljuk a szuszogását, ahogy feltrappolt a lépcsőn, abban maradtunk, hogy kettőt csenget.