Miért várjuk, hogy a bürokraták stratégiai döntéseket hozzanak?

Ahol a labda lesz

Miért várjuk, hogy a bürokraták stratégiai döntéseket hozzanak?

A szöveg és a tett már nagyon elvált egymástól az európai politikai elit gyakorlatában.

Szájer József

politikus Brüsszel szöveg bürokrata háború stratégia unió média 2025. 12. 06. 6:53

Fotó: NICOLAS TUCAT

„A bürokrata önkény rendelkezik Brüsszelben…”
Faludy György, 252. szonett

Egyik ámulatunkból a másikba esünk, amikor Európa jobb sorsra – de képességeiknek a mostaninál mindenképpen jobban megfelelő állásra – érdemes vezetői elkezdik a nyilvánosság előtt őszintén elmondani a gondolataikat. Azon döbbenünk meg leginkább, hogy az úgynevezett „őszinte gondolataik” és az amúgy már magukból automatikusan, gombnyomás nélkül is folyton ontott, már eleve hamisan csengő propagandaszólamaik mennyire hasonlítanak egymásra. Ezt akár a transzparencia vagy a politikusi tisztesség javára is írhatnánk, ha… Ha azok jelentős többsége nem lenne teljesen megalapozatlan, végiggondolatlan, vagy éppen illuzórikus.

A politikacsinálás, a vezetés normál tankönyvi modellje szerint mielőtt cselekszünk, felmérjük a helyzetet, azonosítjuk a problémát, megvizsgáljuk az okait, majd ezután megkeressük a megoldási lehetőségeket. Ekkor következhet a cselekvés, ezzel együtt pedig tetteink, céljaink elmagyarázása, hogy mindenki tudja, hogy mit, miért teszünk. Ebben nincs semmi ördöngösség, a hétköznapi döntéseknél is ez kell hogy legyen az irányadó, vagyis ez a képesség vagy cselekvésmód nem szűken politikaspecifikus – még akkor sem, ha tudjuk, hogy a politikai döntéshozatal a sokkal több ember életére, sorsára van (lehet) kihatással.

Nos, a mai európai döntéshozók más modellt követnek. Végzetesen összekeverik az egyes stációkat. Hétköznapi nyelven ezt úgy fogalmaznánk meg, hogy előbb beszélnek, mintsem gondolkodnának. Sőt, ez utóbbi – a gondolkodás – akár teljesen elhagyható a képletből, nem sine qua non feltétel.

A Bill Clinton elnök által a politikába bevezetett kommunikációs forradalom óta ugyanis a politikai szféra egyes számú ökölszabálya – és ezzel egyezően a vezetők jó részének vak meggyőződése – lett, hogy a tettek nem számítanak, csak a szövegelés fontos. A tények helyét a politikai hatáskeltésben eszerint teljesen átvették a szavak – az előbbiekkel nem kell többé törődni, a jelentkező problémákkal nem kell foglalkozni, azokat nem kell minden releváns oldalról megvizsgálni.

Ha a mágikus ráolvasáson túl valaki mégis meg szeretne érteni vagy oldani egy problémát, annak akkor sem kell a tapasztalattal összhangban lennie, hiszen a valósághoz kötöttség feloldása a patetikus, a magasba szárnyaló szövegek elmondhatóságának egyik legfőbb alapfeltétele, a valóságba való „beleragadás” viszont a legnagyobb ellenlábasa annak.

A beszéd – legyen az akár őszintének címkézett, akár eleve propagandajellegű – funkciója ebben az esetben már nem egy ügy kezeléséhez, a rossz dolgok megváltoztatásához, a jó élet biztosításához vezető politikusi cselekvés segítése, hanem az, hogy eltakarja, hogy ilyen szándékaik nincsenek is.

Nem véletlen, hogy egyre sűrűbben érezzük, amikor ilyet hallgatunk, az kizárólag arról szól, hogy elmondóját úgy tüntesse fel, mint aki mindent megtesz a szövegek címzettjei érdekében, közben a dumán kívül semmit nem csinál, és halvány fogalma sincs, hogy ezen a médiapózoláson túl mit kellene tenni.

Békeidőben a tét kisebb – a politika akár még ezt a különleges, téveszmés luxust is megengedheti magának, hiszen egy ideig nélküle is elműködik a világ, a bürokraták meghozzák a döntéseket, ahhoz kreativitás nem kell. Válságban azonban a látszattevékenység, az erényfitogtató kommunikáció, a rutin, a felelősség és következmények nélküli retorika egyre zavaróbb, egyre látványosabban hibás és disszonáns lesz. És egyre veszélyesebb. Baj idején ki kell lépni a komfortzónából, akkor igazi tétje van a politikusi döntéseknek vagy elmaradásuknak. A begyakorlott eljárásokat előnyben részesítő, konfliktus- és valóságkerülő bürokratikus módszer akkor már lebénítja a rendszert, lefegyverezi, kiszolgáltatottá teszi a társadalmat is, amelyet elvben a választott politikusok hivatottak képviselni.

Itt van, friss állatorvosi lóként

az Európai Bizottság elnökének, Ursula von der Leyennek a múlt héten az Európai Parlamentben elmondott beszéde, amelyet John Leake amerikai közíró úgy foglalt össze – én nem vagyok elég bátor, hogy magamtól ilyet írjak! –, hogy azt a „makacs ostobaság” ihlette, ugyanaz – teszi hozzá –, ami 1812-ben Napóleont, 1941-ben pedig Hitlert arra késztette, hogy betörjenek Oroszországba.

Tekintsünk most el attól, hogy a derék amerikai által emlegetett történelmi párhuzam emlegetése erős súlycsoportbeli aránytévesztés a kedves, középszerű, német hölgy viszonylatában, de koncentráljunk a tartalomra. (Akkor is, ha Ursula von der Leyennek lenne elég oka arra, hogy az említett helyszínen óvatos legyen, mert nem volt még olyan régen, hogy az Európai Parlament strasbourgi üléstermének plafonja leszakadt – igaz, azt akkor nem beszéd okozta, és szerencsére nem volt a teremben senki…)

A makacs ostobaságot viszont, így felbátorodva, aláírom én is. A háború kezdete óta az európai politikusoktól – és ebben Brüsszel az élen járt – csak zsigeri reakciókat és szövegeket hallhattunk, vagyis olyanokat, amelyekről elmondóik úgy gondolták, hogy jól hangzik majd a főáramú médiában, olyanokat, amelyek őket jónak, helyesen cselekvőnek, erkölcsileg megalapozottnak és erényesnek tüntetik föl. Ezek tele voltak haraggal, indulattal, gyűlölettel, megvetéssel az agresszor irányában (ez az indulat indokolható), viszont a szövegekből patologikusan hiányzott minden olyan elem, amely egy politikusnál a kiinduló pont kellene, hogy legyen: a választóik véleményének, Európa érdekeinek a képviselete, vagy épp a helyzet higgadt elemzése, ami pedig minden konfliktus megoldásának a fundamentuma.

A 2022 februárja óta a szakadék az európai országok polgárai és vezetői között e tekintetben tovább nőtt. Ami meglepő, mert

Nyugaton – az általuk oly sokat emlegetett, de a valójában már jó ideje nem gyakorolt sajtószabadság nagyobb dicsőségére – kevés, a főiránnyal ellentétes gondolat juthatott ott át eddig a média szigorú (ön)cenzúrázó kapuőrein. A harcias nyilatkozatok minden reális mérlegelést, higgadt elemzést nélkülöztek, azok megragadtak az éter rezgetésének a szférájában.

Nem készült stratégia, a nyilatkozatok tónusát vizsgálat, elemzés helyett a zsigeri, primitív russzofóbia határozta meg. (Ennek legalacsonyabb fokán az európai kultúra eszméjének hazug elárulásaként az oroszgyűlölet felkorbácsolása, a médiahisztéria még a nagy orosz – európai – művészeket, Dosztojevszkijt, Csajkovszkijt, Csehovot is elérte… Magukat műveltnek gondoló európaiak művelték ezt!) Szavaik Ukrajna oldalán harcoltak, azok győzelméről, Oroszország legyőzéséről szóltak, de nem jutott az eszükbe, hogy felmérjék, e célok megvalósítása mennyire reális, és ha igen, akkor ahhoz mire volna szükség. Így el sem jutottak a következő pontra, hogy ahhoz a szükséges demokratikus támogatást megpróbálják maguk mögé megszerezni. Azokat pedig, akik a realitásokra figyelmeztettek, oroszbarátnak, a gonosz szövetségeseinek kiáltották ki és minden erővel igyekeztek elhallgattatni. Ebből a körből sosem felejtették el Donald Trump amerikai elnököt, miközben ő hónapok óta őszintén, időt, energiát nem kímélve szinte egyedül küzdött a békéért. Mi viszont Orbán Viktort ne felejtsük el, aki már Trump előtt is ezt tette!

Mindezen előzmények után

Von der Leyen elnök asszony „őszinte” beszéde arról, hogy a háború folytatását mindenáron, megtorpanás és minden feltétel nélkül támogatja az unió, már csak a szomorú következmény, ami az utóbbi hetekben új erőre kapott amerikai békekötési törekvések hátterén vált különösen látványosan abszurddá.

A talajt veszített, szűk, stratégia nélküli, valóságtagadó bürokratikus politikai elit etalonbeszéde hangzott el a visszhangszobát jótékonyan kipárnázó, egyívású európai parlamenti saját közönség előtt.

Wolfgang Munchau foglalta össze a legpontosabban, hogy hol tart ma az unió a háború ügyében:

Amikor a stratégia eltűnik, az akcióból előbb reagálás lesz, majd alkalomadtán téveszme… Amikor az embereknek nincs stratégiájuk, gyakran az eljárásokba menekülnek, amíg az eljárások saját életre nem kelnek… [Az európaiaknak] nincs stratégiájuk a háború befejezésére sem győzelemmel, sem béke útján. Egyszerű céljuk, hogy a show mindenáron folytatódjon. Idevezet a stratégia nélküli, bürokrata természetű gondolkodás.

A helyzet tehát eléggé reménytelen.

Két vigaszunk azért maradt – és a kevésnek is örülni kell.

Egy: most derül ki, milyen óriási szerencse, hogy nemzeti szuverenitásunk leginkább meghatározó eszközeit nem adtuk ki teljesen a kezünkből a csatlakozáskor az akkor még tapasztalatlansággal szegélyezett eurofória idején sem. Ezért most alappal remélhetjük, hogy Brüsszel nem tud minket, magyarokat akaratunk ellenére egy újabb idegen háborúba belevinni. Ehhez persze kell a mai magyar kormány félelmet nem ismerő, tapasztalatra épített ellenállása is!

Kettő: most látjuk az igazi előnyét annak is, hogy a szöveg és a tett már ilyen nagy mértékben elvált egymástól az európai politikai elit gyakorlatában. Mondhatnak amit akarnak, nem kell, hogy bármit is komolyan vegyünk belőle, nem kell attól féljünk, hogy netán tesznek is majd valamit érte. Nem tudnak és nem is akarnak. Csak szövegelnek.

Ennyi vigasz elég nekünk ahhoz, hogy mi se adjuk föl!