Békeidőben a tét kisebb – a politika akár még ezt a különleges, téveszmés luxust is megengedheti magának, hiszen egy ideig nélküle is elműködik a világ, a bürokraták meghozzák a döntéseket, ahhoz kreativitás nem kell. Válságban azonban a látszattevékenység, az erényfitogtató kommunikáció, a rutin, a felelősség és következmények nélküli retorika egyre zavaróbb, egyre látványosabban hibás és disszonáns lesz. És egyre veszélyesebb. Baj idején ki kell lépni a komfortzónából, akkor igazi tétje van a politikusi döntéseknek vagy elmaradásuknak. A begyakorlott eljárásokat előnyben részesítő, konfliktus- és valóságkerülő bürokratikus módszer akkor már lebénítja a rendszert, lefegyverezi, kiszolgáltatottá teszi a társadalmat is, amelyet elvben a választott politikusok hivatottak képviselni.

Itt van, friss állatorvosi lóként 

Tekintsünk most el attól, hogy a derék amerikai által emlegetett történelmi párhuzam emlegetése erős súlycsoportbeli aránytévesztés a kedves, középszerű, német hölgy viszonylatában, de koncentráljunk a tartalomra. (Akkor is, ha Ursula von der Leyennek lenne elég oka arra, hogy az említett helyszínen óvatos legyen, mert nem volt még olyan régen, hogy az Európai Parlament strasbourgi üléstermének plafonja leszakadt – igaz, azt akkor nem beszéd okozta, és szerencsére nem volt a teremben senki…)

A makacs ostobaságot viszont, így felbátorodva, aláírom én is. A háború kezdete óta az európai politikusoktól – és ebben Brüsszel az élen járt – csak zsigeri reakciókat és szövegeket hallhattunk, vagyis olyanokat, amelyekről elmondóik úgy gondolták, hogy jól hangzik majd a főáramú médiában, olyanokat, amelyek őket jónak, helyesen cselekvőnek, erkölcsileg megalapozottnak és erényesnek tüntetik föl. Ezek tele voltak haraggal, indulattal, gyűlölettel, megvetéssel az agresszor irányában (ez az indulat indokolható), viszont a szövegekből patologikusan hiányzott minden olyan elem, amely egy politikusnál a kiinduló pont kellene, hogy legyen: a választóik véleményének, Európa érdekeinek a képviselete, vagy épp a helyzet higgadt elemzése, ami pedig minden konfliktus megoldásának a fundamentuma.

A 2022 februárja óta a szakadék az európai országok polgárai és vezetői között e tekintetben tovább nőtt. Ami meglepő, mert 

Nem készült stratégia, a nyilatkozatok tónusát vizsgálat, elemzés helyett a zsigeri, primitív russzofóbia határozta meg. (Ennek legalacsonyabb fokán az európai kultúra eszméjének hazug elárulásaként az oroszgyűlölet felkorbácsolása, a médiahisztéria még a nagy orosz – európai – művészeket, Dosztojevszkijt, Csajkovszkijt, Csehovot is elérte… Magukat műveltnek gondoló európaiak művelték ezt!) Szavaik Ukrajna oldalán harcoltak, azok győzelméről, Oroszország legyőzéséről szóltak, de nem jutott az eszükbe, hogy felmérjék, e célok megvalósítása mennyire reális, és ha igen, akkor ahhoz mire volna szükség. Így el sem jutottak a következő pontra, hogy ahhoz a szükséges demokratikus támogatást megpróbálják maguk mögé megszerezni. Azokat pedig, akik a realitásokra figyelmeztettek, oroszbarátnak, a gonosz szövetségeseinek kiáltották ki és minden erővel igyekeztek elhallgattatni. Ebből a körből sosem felejtették el Donald Trump amerikai elnököt, miközben ő hónapok óta őszintén, időt, energiát nem kímélve szinte egyedül küzdött a békéért. Mi viszont Orbán Viktort ne felejtsük el, aki már Trump előtt is ezt tette!

Mindezen előzmények után 

 A talajt veszített, szűk, stratégia nélküli, valóságtagadó bürokratikus politikai elit etalonbeszéde hangzott el a visszhangszobát jótékonyan kipárnázó, egyívású európai parlamenti saját közönség előtt.

Wolfgang Munchau foglalta össze a legpontosabban, hogy hol tart ma az unió a háború ügyében: 

A helyzet tehát eléggé reménytelen.

Két vigaszunk azért maradt – és a kevésnek is örülni kell.

Egy: most derül ki, milyen óriási szerencse, hogy nemzeti szuverenitásunk leginkább meghatározó eszközeit nem adtuk ki teljesen a kezünkből a csatlakozáskor az akkor még tapasztalatlansággal szegélyezett eurofória idején sem. Ezért most alappal remélhetjük, hogy Brüsszel nem tud minket, magyarokat akaratunk ellenére egy újabb idegen háborúba belevinni. Ehhez persze kell a mai magyar kormány félelmet nem ismerő, tapasztalatra épített ellenállása is!

Kettő: most látjuk az igazi előnyét annak is, hogy a szöveg és a tett már ilyen nagy mértékben elvált egymástól az európai politikai elit gyakorlatában. Mondhatnak amit akarnak, nem kell, hogy bármit is komolyan vegyünk belőle, nem kell attól féljünk, hogy netán tesznek is majd valamit érte. Nem tudnak és nem is akarnak. Csak szövegelnek.

Ennyi vigasz elég nekünk ahhoz, hogy mi se adjuk föl!