A nemzetközi jog szabályai hasonlítanak a divatos, jogállaminak mondott gumiformulákhoz: sejtjük, hogy mik azok, definíciójuk bizonytalan, betartásukra nincsenek szank­ciók – közvetlen szankciók legalábbis alig –, és gyakran legfeljebb elvi érvelési alapként használhatók. Abban is közös a két fogalom, hogy egyik sem leíró jellegű, hanem mindkettő ideologikus, nem a valóságos viszonyokból indulnak ki, hanem vágyat, célt fogalmaznak meg. A magyar szleng erre mondja, hogy a „hajunkra kenhetjük”. Onnantól már fabatkát sem ér, hogy a – Cseh Tamás által megtestesített, Bereményi Géza által megfogalmazott – Valóság nevű nagybácsi beköszön. Például amikor a glóbusz legerősebb hatalma elfogja és elrabolja egy neki kellemetlenkedő állam első emberét és feleségét, a többiek közben erő híján a körmüket bámulják, mert a szövegelésen túl semmit nem tudnak tenni.

De más, közeli, közelmúltat idéző példa is hozható, bár a kívülállók szempontjából a következmény (a körömnézés) majdnem ugyanaz: egy az előzőekben említettnél gyengébb, de a szomszédjánál erősebb állam megpróbálja lendületből lerohanni annak fővárosát, hogy oda neki kedvező vezetést ültessen. Ez esetben van különbség is: az érintett ellenáll – erő, szuverenitás! –, és ha a területvesztést nem is, de a támadó eredeti célját egy időre meg tudja akadályozni. A tényleges mozgásokat az erő – és az ellenerő – határozza meg.

A közkeletű – globalisták által előszeretettel sugallt – felfogással szöges ellentétben a hie­rarchia a nemzeti és a nemzetközi szint között fordított: a nemzetközi szint nem a nemzeti fölött, hanem épphogy annak alatta van, annál sokkal gyengébb, hiszen a nemzetközi közösség jogát a nemzeti szuverenitás válogatott nyalábjai adják össze. Az olyan különleges alakulatoknál, mint például az Euró­pai Unió, az azt alapító nemzetközi szerződés a közös intézményeknek olyan képességeket kölcsönöz csak, hogy a közös célokat szolgálni lehessen. A tanács, a bizottság, a bíróság, a parlament – bármennyire mindenhatónak tünteti föl magát – feladata a tagországok szolgálata, azoknak van alárendelve, jogilag behatárolt cselekvési tere szűk. Brüsszel nem „fönt”, hanem „lent”, alattuk van, a tagállami szint alatt, bármennyire is próbál ezzel ellentétes látszatot kelteni.

Erőt gyakorol, vagy legalábbis próbál gyakorolni a jog ellenében, ha beleütközik. Tehát a brüsszeli példa is a realista nemzetközi iskola példája – és semmiképpen nem jogállami… Ráférne egy alapos jogállamisági kötelezettségi eljárás!

Az unió mai válsága abból ered, hogy a megegyezés eredeti – és sikeres – gyakorlatának folytatása helyett folyton értelmetlen, nemzeti érdekekbe ütköző, betarthatatlan szabályok bürokratikus erőltetésével és kikényszerítésével próbálkozik. Ezért vált a döntésképtelenség szinonimájává. A tagországok elleni jogtalan törekvések ugyanis gyakran megakadnak az nemzeti ellenálláson. Az uniónak helyi szinten nincsenek végrehajtó intézményei, a közös jog kikényszerítését kezdettől fogva a nemzeti hatóságok látták el. Budapesten nincs hivatalos uniós helytartó tanács (még ha egyes „hazai” pártok kísértetiesen próbálnak úgy viselkedni, mintha ők lennének, rendre önként jelentkeznek a nemzeti érdekek elárulására).

Az elmúlt másfél évtizedben, az uniós és a tagországi konfliktusok számának növekedése miatt megerősödött az uniós szint vágya – nem is ragadt meg a vágyak szintjén! –, hogy mindezt megváltoztassa és helyi párhuzamos intézmények kiépítésével kiszervezze a tagországok alól a végrehajtást. A közös uniós ügyészség azzal az átlátszó, jogilag kusza ürüggyel kíván elvenni és magához szívni fontos nemzeti büntetőjogi jogosítványokat a tagországoktól, hogy egyes vizsgálatok ­„uniós pénzekre vonatkoznak”. Egyértelmű, hogy a jog és az erő itt is egymásnak feszül. Csak nem úgy, ahogy Brüsszel ezt láttatni kívánja.

A jelenleg létező rendszer együttműködési készség nélkül nem tartható fenn, arra csak egy ténylegesen birodalmi rendszer volna képes. Ezért akarják felszámolni az uniós döntéshozatal fontos előfeltételét, működésének garanciáját, a konszenzusos döntéshozatalt is. Sorra halljuk a „vétójog” megszüntetésére irányuló javaslatokat. A számos tagország számára vitális jelentőségű migrá­ciós ügy tekintetében például az unió elmulasztotta a mindenki beleegyezését megszerző, aprólékos konszenzuskialakítást, többségi döntéssel fogadta el a bevándorlási paktumot. Azonban ha Magyarországot napi egymillió eurós bírsággal sem lehetett rákényszeríteni, hogy a migránsokat beengedje, azt ezzel sem fogja elérni.

Ideje visszatérni a tagok közti egyenjogúság, a megegyezések európai politikájához. Szembe kellene végre nézni azzal, hogy az újraegyesített Európában sok egymástól eltérő felfogású és érdekű állam van. Az unió sokszínűségének jelszavából erőforrást, stratégiát és módszert kellene létrehozni. 

Azt is újra kellene gondolni, hogy ahol nagyon eltérnek egymástól a tagállami érdekek és felfogások, ott ne erőltessük tovább a közös fellépést – a megoldhatatlan és fölösleges viták rontják az együttműködést azokon a területeken is, ahol arra tényleg szükség van. Az ideológiai, politikai kérdésekből szálljon ki az unió, mert azok eldöntése csak az adott nemzetekre tartozik.

Ha ezeket mind megtesszük, akkor az eddig rendre kisebbségbe szoruló nemzetek együttműködési készsége egy csapásra meg fog nőni. Az Európai Unió eredeti, közös céljait akkor tudjuk elérni, ha az erőt és a jogot harmóniába hozzuk, és nem erőltetünk ideologizáló, moralizáló, valóságidegen gyakorlatokat.

Egy dolog biztos: egy állam, egy nemzet jólétét, békéjét és mindennapos működését – felelős, érdek alapú kormányzás helyett – 

Mi magyarok erre a naivitásra és országvezetői alkalmatlanságra a múlt században többször ráfaragtunk.

A Valóság nagybácsi az úr – előbb-utóbb beköszön!