Tanító a sarokban

A sorsdöntőnek látszó napon, szeptember 11-én este többen kérdeztek (akkor éppen Pesten voltam), véleményem szerint változni fog-e Washington politikája és általában az amerikai magatartás. Azt válaszoltam, igen is és nem is. Könnyű felelet volt. A történelmi tapasztalat azt tanítja, hogy a népek aligha változnak, csak időnként kilendülnek valamely irányba, majd visszatérnek az eredeti vonalhoz. Másrészt tanúi vagyunk egy szuperhatalom születésének, amely szuperhatalom azt állítja, hogy ő nem az, hogy ő jóindulatú és nem agresszív, ezért új korszakot diktál a történelemnek. A globális jóakarat korszakát.
A tragédia abban áll szeptember 11. óta, hogy ezt alig hiszi el valaki, mintha a kiábrándult glóbusz felismerte volna a farkas szőrös mancsát a nagymama fejkötője alatt. Azt mondják az utcai tüntetéseken és a minisztériumi tárgyalótermekben, hogy az Egyesült Államok belépett a történelembe, mintha két évszázad folyamán ezen kívül élveztek volna bizonyos „extraterritoriális” előnyöket, elsősorban morális értelemben.
Szeptember 11-től kezdve Amerika nagyszabású ígéreteit nem veszik készpénznek, függetlenül attól, hogy a szuperhatalom ellen intézett támadást az iszlám ügy váltotta ki. Hirtelen a kis és gyenge népek egyetlen zászló alatt gyülekeznek, és hangoztatják sérelmeiket. Gullivert lekötözik, és vitatják további sorsát. Az amerikai történészek pedig új témát találtak, amelyet eddig ritkán taglaltak: mi lesz a civilizáció tömbjeivel? Háború vagy béke? Dél az Észak ellen? Ilyen kérdéseket ennek előtte Spengler és Toynbee vetett fel, az amerikai egyetemek és folyóiratok nincsenek hozzászokva a témához.
A legérdekesebb reakció nem is a történészek oldaláról érkezett, hanem Bush elnök részéről, aki kimondta a kimondhatatlant, mikor meghívott tízmillió illegálisan ott tartózkodó idegen munkást: vegyék át hivatalos okmányaikat! Sejtheti pedig, hogy a számok döntik el, mikor lesz egy kisebbségből többség. A harminc évvel ezelőtti jezsuita filozófus, John Courtney Murray írta le: nem zárhatjuk ki, hogy a jövőben Amerika új telepesei nem ismerik fel a régi rendszert (alkotmány, törvényhozás), és gyökerestől átépítik az országot. Különös szavak egy születőben lévő szuperhatalom polgárának tollából.
Szeptember 11. tehát összezavarta a népek kártyáit, mivel a „vezető hatalmat” döntőbírói szerepéből kibillentette. Bár nem mondja ki, de Washington jól tudja, hogy ezt a szerepet Európa nem képes átvenni és gyakorolni, mert az „öreg kontinens” esetében az „egység” valójában szétziláltságot jelent: Európát az államiság és a nemzeti öntudat építette fel, nem egy absztrakt idea. Azt is látjuk, az egyesülés árául szabták többek között a katolikus egyház kiiktatását a folyamatból. Egy nemzetállam és vallás nélküli Európa azonban nyugodtan lemondhat hatalmi aspirációiról, és elfoglalhatja dicstelen helyét a történelem szemétdombján. Marad az illúzió: egy laikus és filozófiailag közömbös Európa mintát mutat egy humanista és buzgón kereskedő világnak. Ez lenne a lelkesítő elem Európa újraírott krónikájában?
Mi is valójában az amerikai reakció a történelmi vízválasztónak tekinthető eseményre, a szeptember 11-én történtekre? Bár az újságok első oldalukon közlik az iraki híreket, a hangsúly lassan elmozdul a belföldi és belpolitikai érdekek felé. Inkább, mint a Vietnammal foglalkozó hírek húsz-harminc évvel ezelőtt, sokakat vág mellbe Irak, mivel ez nem „magyarázható” a szokásos módon, a szokásos háborús képekkel. Nehéz elhinni, hogy az iszlám éppen olyan világesemény, mint a kommunizmus és a szovjet volt; de ha igen, akkor sokan úgy vélik, hogy Amerika is hibás ebben: hazugságok vegyülnek a tényekkel, az ellenség nem pontosítható, az áldozatok sokszor hiábavalók. Kiderült például, hogy a hivatásos katonákon kívül a Pentagon használ privát (biztonságügyi) cégeket, magyarán zsoldosokat, akiknek számáról és szerepéről nincs pontos kimutatás. A beígért dátumokat nem tartják be (visszavonulás június 30-án?), az „olajért folyó” hadjárathoz nehéz jogalapot teremteni, a nemzetközi szolidaritás hiányzik, az ENSZ szerepe kétséges, és mindennek tetejében itt vannak a megkínzott iraki hadifoglyokról készült kínos felvételek – mindez újdonság az amerikaiak számára, a dolgok kezdenek kavarogni, a fehér-fekete, szent-gonosz különválasztása nem olyan könnyű, mint a múltban.
Ennek ellenére a patrióta-morális késztetés erősödik, és mint annyiszor, az újságolvasók nem a háború végét várják, hanem a novemberi elnökválasztás eredményét. Az új elnök vagy az újraválasztott jelölt majd elhozza a politikai üdvözülést, a békét – és Amerika igazát.
Itt sem tiszta azonban a kép: a mindenkor mérvadó és az igazságot képviselő New York Times napról napra változik, a vezércikkek ítéletei változnak, rosszallják Bush kihívó modorát, ugyanakkor jóváhagyják a háborút, mert az „az emberiség és a demokrácia érdeke”. A demokrata meggyőződésű Times viszont hitvallásához híven védi Izraelt, mint mindenkor hű szövetségest, gúnyolja Franciaországot, akár egy bukott szépségkirálynőt, Európának pedig gratulál az egységhez vezető (ám szerintünk baljós) integrációhoz.
Igaz, Amerika elvárja, hogy polgárai előtt kiteregessék az államtitkokat (la démocratie oblige!), de ilyen leleplezésekre még nem volt példa a múltban: a Watergate és a Monika-gate eltörpül az Irak-gate mellett, hiszen a láthatatlan „zsűri” most a világ országaiból tevődik össze. Láthatatlan, de gondolkodik, és különös verdiktre készül: a világ tanítómesterét, íme, sarokba állítják. Még a hétköznapi történések dimenziójában is átlátszók az események: a Madridból távozó miniszterelnök, Aznar jövő szeptembertől a washingtoni Georgetown Universityn fog tanítani. Mint tanár vagy újfajta túsz? Jutalom a szolidaritásért az Irak-ügyben vagy menedék a spanyol nép dühe elől?