Terített háló

S z i g e t v i l á g

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Aki Bessenyei György munkáit elolvassa, mintha óriási, egymásra hajigált, ákombákom jelekkel sűrűn beírt kövek ábráit silabizálná. Mert ez a hatalmas szellem, aki franciásan könnyed szeretett volna lenni, minden volt, csak az nem. Bölcsen mondja méltatója, Halász Gábor: ő volt „a legfranciátlanabb franciaimádó, a zavaros értelemhívő, a kétségbeesett optimista”. Voltaire követőjének hitte magát, ám hiányzott belőle a sziporkázó, könnyed szellemesség. Tudta-e, amivel a francia filozófus mai imádói is ritkán büszkélkednek, hogy a demokrácia eme bajnoka amúgy sem csekély vagyonát rabszolga-kereskedelemmel gyarapította? Aligha. Értő társak nélkül, könyvek között, magányos töprengésekkel múlt az élete. Gyógyíthatatlan magányos volt, aki – ugyancsak Halász Gábor találó kifejezésével – mindenhová magával hurcolta „remetebarlangját”.
Reménytelen küzdelmek között telt az élete. Bécsben megalakította ugyan „Bessenyei György Társaságát”, melynek kitűnő szellemek voltak a tagjai, álmodott akadémiáról, színházról és folyóiratról, elsősorban pedig kiművelt emberfőkről, mindhiába. Amikor II. József megvonta könyvtárosi évjáradékát, hazatért. Ettől fogva egyre jobban magára maradt. Lassan azok is aggályosan nézték, akik korábban kötődtek hozzá. Orczy Lőrinc megrótta „véget nem érő töprengéseiért”, Kazinczy pedig műve „pajkosságáért”. Bessenyei és a pajkosság? Tragikus és a jó Kazinczy balfogásait jellemző félreértés.
Ez a darabos, nagy termetű, korán öregedő férfi volt a nagy és reménytelen kezdeményező, ahogy Weöres írta róla: „a modern magyar irodalom megalapítója”. Ám életében egyetlen álma sem vált valóra. Később, tudták-e vagy sem, amikor Arany és Bajza, Széchenyi, Kisfaludy és mások a nemzet színházáért, tudós társaságáért, népképviseletért, nívós folyóiratokért küzdöttek, mind Bessenyei titkos álmait váltották valóra.
Ötvenéves volt, amikor 1797-ben a Berettyó partján fekvő birtokán, Pusztakovácsiban (ma Bakonszeg) nekilátott élete fő művének. Öt évig írta, távol mindentől és mindenkitől A természet világa vagy a józan okosság című, több mint tízezer soros, hatalmas költeményét. A mű sorsa ugyanolyan tragikus volt, mint írójának élete. A cenzúra megtiltotta közreadását. Csak közel száz év tetszhalál után, 1898-ban jelenhetett meg. Sem Csokonai, sem Vörösmarty vagy Széchenyi, sem Petőfí és Arany, senki, akire pedig elemi erővel hathatott volna, nem ismerhette e különös, kéziratban kallódó remekművet…
Bessenyei nem lírikus a szó mai értelmében. Műve csak ritkán, egy-egy részletében ragyog fel. Általában komótosan baktat a célja felé. Pedig hatalmas újítással él: a korabeli nehézkes, „négysarkú” (négyes rímű) strófát megfelezi, és azt a páros rímű tizenkettest alkalmazza, melyet majd Arany fejleszt tökélyre Toldijában.
A „természet” szót költőnk nem a mai értelemben használja. Inkább természetességnek, bölcs harmóniának mondhatnánk, vagy ahogy ő: „józan okosságnak”, a boldogság, békesség és bölcseség tudományának. A mű a történelem, az egyéni és közösségi sors, a tudás és boldogulás képességének foglalata kíván lenni. Bessenyei igazi bölcselő, akiből hiányzik az általa gyakorta elítélt fanatizmus: a dolgokat színük és fonákuk felől egyaránt megvizsgálja – mindennek látja és megmutatja a fényét, de árnyoldalát is. Műve az ember életét, sorsát születésétől haláláig nyomon követi, tengernyi történelmi, társadalmi, históriai és tudományos, hangulati és morális kitekintéssel. „A világ egy olyan elterített háló, / Melyet mindég húznak, vonnak s helyben álló” – írja, és jelzi: az emberi lélek ebben a hatalmas hálóban vergődik. Kimunkálatlanul, „vadul” születik e világra, mint „Metamán lakosi, a baglyos Jaggások, / Az Inkó vagy Mumbósz”, aztán „Bikát, Ichneumont választ Istenének”. És hadakozik, oroz, bujálkodik – de „édességei közt terem meg a féreg”. Ám ahogy fejlődik, halad, leszáll a tenger „hideg rejtekére / s felmegy Mongolfirrel túl a fellegeken…”, feltalálja az ekét, a malmot, a könyvnyomtatást, a „pápaszemet”, a lőfegyvert, „Newtonnal a világ állását, / És Copernicussal a földnek forgását”, bányákat váj a „hegyek érckeblébe”, ám gyarapodása veszedelmes is: a lélekből kibújik hatására „a sikoltó ördög”, s ahogy egyre tágabb lesz a látóköre, „égre, földre terjed ki a vágyódása / Az embernek s vele a nyomorúsága.” A tudás, a civilizáció tehát szükséges, ám vannak kockázatai is. „Aranyér, kólyika, bú, vízibetegség, / Köszvény, hideglelés, esztelen részegség / Ritkán tesznek dúlást a barmok fajában!” Mindent a maga helyén kell alkalmazni, különben „az okosság úgy látszik, mint bolondság”. Kerülni kell szélsőséget, hóbortos divatot, akarnokságot. Vigyázni kell a „természetre, a józan okosságra”, mert „hijába zöldellik a fának teteje, / Ha meg kezd tágulni gyökerében helye.” Kifejti továbbá, hogy a magyarok „hoztak a Keresztyén világnak győzedelmet”, a harcaik tehát bölcsek voltak, szemben például a világhódító Nagy Sándoréval, akié olyan volt, „mint gyermekek, akik csirkéket halmoznak / Porbul az utakon, és embert majmoznak…” A hatalom tehát megrontja az értelmet. A bölcseség segíti a tisztánlátást, ám egyedüllétre kárhoztat, hiszen „szelédeket találsz külön, magánosan, / De a világ mindég bolond csoportosan.”
A paraszti és kézműves életnek éppúgy megvan a helye, szépsége és méltósága, mint a király, a nemes, a katona, a bíró életének. Ami fontos, a lélek, az erkölcs harmóniája. Bizonyos kérdések a bölcsnek és a bolondnak egyaránt túl nehezek: „Kezdet vagy nem kezdet, rajtad mind túl megyen. / Sok ez a tudomány egy ember bogárnak, / Mint elefántkapás a sólyommadárnak.” A bölcsnek mondja: „Kerüld az ostoba kevélyt és a durvát, / Mint a serházakban pestissé lett kurvát”, és gondolj a holnapra is, mert ha nem tervezel: „Mint kaukler, úgy tesz a szerencse veled, / Citromot adott volt, s lóganéjnak leled.” Aki a hitben mértéktelen és fanatikus, az „térítő sereget ördögökbül állít”. Ugyanolyan veszedelmes ez, mint a gonoszban való megátalkodás, a korhelység, a bolond indulat, a prédálás és vesztegetés, valamint a fösvénység. Ámde – veti közbe szellemesen, a magamaga örökös bölcselkedő hajlamát is kifigurázva – „lélekrül, erkölcsrül igen szép a beszéd, / Hadd járjon, de lássuk, miből lesz az ebéd?”
Az ember legyen hű a maga nemzetéhez, mert „a Bagolynak Sólyom fia, ládd, nem lehet”, épp ezért „az eredetedről gyalázó szót ne tégy”, és vedd tudomásul, hogy a kollektív tudás, a hagyomány több, mint a te magányos bölcselkedésed, hiszen „bajos egy Nemzetnél okosabbnak lenni”. Ugyanakkor azt se téveszd szem elől, hogy „a törvény kútfeje Isten és természet”, mert ha nem, mind „ördöggel, pokollal, hóhérral irtóztat, / De a gonoszságtul mégsem tartóztathat.” És akkor bizony „sok okos lopásra egérút a forma, / Egy résznek édesség, a másiknak torma.”
A nemesség érdemeit és becsét nem illik túlhangsúlyozni, hiszen „a megnemesítő érdem mindég parasztságban terem”, és „a halandóságban egyenlőség van”. Szükséges pallérozni az anyanyelvet, a tudományt, fontos a nevelés, a „gazdálkodó okosság”, melyet sok balga kortársunk nem vesz tudomásul. Itt művében Bessenyei remek – és antológiákban gyakran idézett – torzképeket kanyarít kora jellegzetes figuráiról: „Kunkoródi mindég vadász, kutyát keres…, / Hasadi, ha láttad, éjjel, nappal eszik…, / Venedoszi csak a leányok közt bujkál…, / Tengenyédi egy nagy szuszékot megrakott / Füstös levelekkel s kulcsokkal bezárlott…”, míg „Kornyadi, élete módjában felbukott, / Járomhoz kötötték adósi, mint tulkot.” Jellemző, hogy amikor a könyvmoly karikatúráját akarja megrajzolni, nem talál rá hazai példát, ezt írja: „Ama régi, híres nagy Pico Mirandol / Szünhetetlen tanul, ír, olvas és gondol…” Ide esetleg a maga portréját rajzolhatta volna bele a versbe, ahogy – másutt néha – meg is tette: „Nincsen társaságom, úgy-e, s magánosan / Számlálom napomat, sokszor bánatosan…” Majd így: „Csikorgó ágyadon jobbra, balra fordulsz, / Papucsba hágsz, felkelsz, pennát, papirost dúlsz. / Az ablakba nézel, virradtát ott lesed, / S filén fogva tartod fejedben a versed.”
Aztán, mielőtt rátérne az öregség, a maga gyötrő öregsége ecsetelésére, vet egy tüneményes pillantást maga köré, ezúttal valóban a szó mai értelmében vett „természet világára”. Úgy nevezi ezt a feledhetetlen képet: „néma gyönyörködés”: „A szép folyóvizet csavargó útjában / Nézed, s pohárt merítsz a híves kútjában… / Hol itt-ott vagy gödény, vagy karakatna ül. / A csűrék zuhogva a vízre csapkodnak, / És az apró halak közé lekapkodnak. / Dankák kavarognak úszással a vizen, / Barázdákat húzván a szép kristály színen… / Gémeket látsz köztök alá s fel nyújtózni, / Orrokkal vagdalva a vizen habozni. / Melyek aztán estve magasan repülnek, / Kiáltással jönnek, a sásasba ülnek. / Közöttök a rucák süvöltő szárnyakkal / Repülnek s zuhognak recsegő szavakkal. / Böfögés hallatik távol a rétekrül, / Hol a vízibika tavasszal megbődül. / Békák is kuncognak a tófenekekben, / S nagyobbak recsegnek a mélyebb vizekben. / A balin a tónak szinén nagyot zubban, / Reménytelen esik, a szíved megdobban. / Ragadozó hal ez, keszeg a prédája, / Melyet a szélekben kapkod maró szája. / A ludak a vízre alá bocsátkoznak, / Vadak, s fent repülve mindég kiáltoznak, / A kákás nád közé béúsznak csendesen, / Hol min széjjel néznek elébb félelmesen, / Végre susogás közt felegyenesednek, / S szárnyokkal rázkódva meg leülepednek… / A szárcsa úszkálva a nádszáron fityeg, / Kétfelé kopácsol az orra, s úgy pityeg. / Rájok a fellegbül sasok ereszkednek, / Lebuknak s több levél alá elrejteznek…” Aztán a mozgalmas, pasztellszínű tájképet a gulya és a ménes érkezése, a boglyas kuvaszok csaholása teszi teljessé.
Szinte hihetetlen, hogy Petőfi nem ismerte ezt a születése előtt negyedszázaddal született verset, pedig – sajnos – nem olvashatta. Ahogy korai halála miatt nem ismerhette meg az öregséget sem, amikor „az ember csendes egek alatt” búcsúzik a világtól, ahogy Bessenyei teszi.
Milyen is az aggkor, a „megért értelem ideje”? Türelmes és elnéző. Messziről legyint az esztelenre, a kegyetlen bolondra, a fösvényre, a vad erkölcsűre, a pompálkodóra és a „magát tudósnak fecsegő tudatlanra”. „Mind bolond, mind okos, világra tartozik / Az ember, ahogy hisz, aszerint áldozik. / Ember, angyal, barom, balha, tetű legyen, / Mind megáll a sorján. A világ így megyen…”
Így nézi a meglassult öreg, kétségünk sem lehet felőle, hogy maga a poéta, a világot. „Nyöszörögve áll fel szegény a székérül… / Megkérd, kinek hívnak, ha látott százszor is… / Leül a napfényen magára görbedve, / Mellyében elfúlva…” És közben tűnődik a „lélek halhatatlanságán” (újabb kérdés: olvashatta-e költőnk Csokonait?): „Nem vagy test, nem lehetsz tehát múlandóság. / Hogy terjedne úgy ki a testi valóság? / Egy-két gondolattal ahol akarsz lenni, / elmében, lélekben oda lehet menni…”
Bessenyei Györgyről, a bihari remetéről egyetlen arckép maradt fenn, ám hitelessége ennek is kétséges. Nemrég egy kitűnő irodalomtörténész kimutatta: a portré nagy valószínűséggel nem A természet világa költőjét, hanem egy jelentéktelen kortársát ábrázolja. Mindez a műhöz csak apró, ám jellemző adalék, hiszen Bessenyeit olvasva bárki maga elé képzelheti a nagy álmú írót, amint bihari magányában „nevet a világon, s számlálja napjait”.