A leghosszabb nap

Hatvan éve ezen a napon, kevéssel éjfél előtt dél-angliai támaszpontjukról felszálltak az amerikai 101. légi hadosztály gépei, és nem sokkal később földet értek az első ejtőernyősök Normandiában. Másnap, június 6-án hajnalban megkezdődött a partraszállás. A szövetségesek 133 ezer emberrel támadtak, akiket több mint ötezer hajó szállított át a csatornán.
A volt szövetséges országok mai vezetői az eseményről Franciaországban emlékeznek meg. Az igazi meglepetés az, hogy ezúttal ott lesz a hajdani ellenség, Németország kancellárja, Helmut Schröder is.
A normandiai megemlékezés lehetőséget ad
George Bushnak, hogy javítsa az amerikai–európai viszonyt, különösen Franciaországgal. Az országról ma már nem mint az öreg Európa képviselőjéről beszélnek Amerikában, hanem mint barátról. A franciák ugyanis az amerikaiak barátai voltak – nemcsak a második világháborúban, amikor amerikai segítséggel a franciák szabadultak meg a hitleri rendszertől, hanem akkor is, amikor Amerika francia segítséggel vívta ki függetlenségét, történetesen a jelenlegi egyetlen igazi barát Angliával szemben.
Az amerikaiaknak jó okuk van arra, hogy a franciákkal ismét a barátságot keressék, hiszen a vártnál sokkal erősebb iraki ellenállás miatt számukra már világos, hogy a helyzetet az Egyesült Államok egyedül nem tudja megoldani. A „kivonulási stratégiához” szüksége van az ENSZ, ezen belül a franciák és a németek segítségére is. Nyilván így gondolkodik a jelenlegi francia elnök, Chirac is, aki kijelentette, hogy sohasem volt dühös Bushra, annak ellenére, hogy nézeteik Irak ügyében eltérők voltak.
Gerhard Schröder meghívásának ötlete azonban nem mindenkinél talált egyértelmű támogatásra. Eddie Hannath, a Normandiai Veteránok Egyesületének főtitkára „szentségtörésnek” nevezte azt a lehetőséget, hogy Schröder koszorút helyezzen a brit katonák sírjára. Mint mondta, ez francia, és nem brit meghívás volt, de hát „ha jön, hadd jöjjön, amíg nem hozza magával a katonáit is”. A nagy többség azonban a meghívás és a megbékélés híve. A Brit Királyi Légió szóvivője, Jeremy Lillies kijelentette: „Bizonyára lesznek olyanok, akik képtelenek a megbékélésre, de ezek csak kevesen vannak. Hatvan év telt el, és e hatvan év nagy részében mi tényelegesen a németek szövetségesei voltunk.” A most 87 éves Ronald Paterson, aki a partraszállás idején az egyik partszakasz parancsnoka volt: „Mi most már mindannyian európaiak vagyunk. Alapvető, hogy mindenkit meghívjunk, aki a múlt században harcolt azért, hogy ez soha ne ismétlődhessen meg.”
Tíz évvel ezelőtt az ötvenedik évfordulóra a németeket nem hívták meg, mindenekelőtt azért, mert az akkori kancellár, Helmuth Kohl, akinek a bátyja épp a Normandiában szerzett sebesülésébe halt bele, nem fogadta volna el a meghívást. Gerhard Schröder, akinek apja esett el a második világháborúban, másképp gondolkodik: „Ez a nap több mint győzelem vagy vereség. Ez a nap a szabadságért, a demokráciáért és az emberi jogokért vívott küzdelem szimbólumává vált. Jó dolog, hogy mi, németek ezen részt veszünk.”
Az ifjabb német generáció érzelmeit azonban valószínűleg pontosabban fejezi ki az, amit Klaus Heeger, az Európai Parlament egyik fiatal német munkatársa mondott: „Senki sem szereti igazán, ha legyőzik annak érdekében, hogy felszabadítsák. Továbbá, mi mindannyian tudjuk, hogy a német vérveszteség nemcsak értelmetlen volt (mivel a németek elvesztették a háborút), hanem rossz célok érdekében is történt. Személyesen természetesen nagyon örülök, hogy a náci Németország vereséget szenvedett. Néha azonban nehéz arra gondolni, hogy azok az események, amelyek az én életemet jobbá tették, mindkét nagyapám életébe kerültek.”
Írásunk a partraszállásról lapunk 21. oldalán