Nemrégiben a Hamvas-intézet konferenciáján egy sokakat meggondolkodtató állítást fogalmazott meg, amikor többek közt arról beszélt: a magát baloldalinak tituláló elit az EU-csatlakozás után törvényszerűen végleg zsákutcába jut, mivel csak egy részlegesen zárt országban tud saját belterjes logikájának megfelelni. Arra is utalt, hogy médiaelitjük éppúgy egyre inkább képtelenné válik a megújulásra.
– Hadd kezdjem azzal, hogy 1989 óta különösképpen figyelem az itthoni társadalmi folyamatokat, s azt látom, hogy rendkívül sokat változott nemcsak az ország, de a lakosság is. Tudjuk, hogy nagyrészt a régi pártállami elitből kialakult egy dúsgazdag réteg, ám mellette ott van a társadalom mintegy kilencven százaléka, amelynek egyre nagyobb részének megvan az EU-ban konvertálható tudása, felkészültsége és legfőképpen egyénisége. A lényeg: már koránt sincs meg annyi emberben az államtól való függőség reflexe, amit a kommunista diktatúra az évtizedek agymosásával kitermelt. Az a réteg viszont (nevezzük jobb híján elitnek), amely magát liberálisnak, baloldalinak definiálja, továbbra is abból a társadalomból indul ki, amely 1989 környékén volt található az országban. Az a meddő reményük, hogy ezt a tizenöt évvel ezelőtti populációt egyszerűen átemelhetik a mostani érába, amikor ők uralkodnak. A társadalomnak ez a szűk szegmense maximálisan érdekelt abban, hogy ne történjenek meg azok a változások, amelyek nyomán kiteljesedhet az európai magyar demokrácia. A politikai siker szemszögéből nézve kétségtelen, hogy kétszer is beváltak a számításaik, hiszen harmadszor is bekerültek a hatalomba. Ezt a lényegében abszurd állapotot azonban nem lehet sokáig fenntartani. Főként nem akkor, amikor az uniós csatlakozás után végleg kinyíltak a határok, így mindenkinek van lehetősége az összehasonlításra, a valódi információk beszerzésére. Ami pedig különösen furcsa egy nyugati demokráciákban nevelkedett ember számára: miként lehet egy magát baloldalinak nevező elit ennyire konzervatív?
– Sokan felkapják majd a fejüket az iménti paradoxon hallatán.
– Pedig a világ tele van hasonló paradoxonokkal. Számomra mégis érdekes politológiai problémának tűnik az, hogy egy baloldali párt kritikátlanul kiáll a kapitalizmus mellett, egy jobboldali párt pedig a szegények, elesettek felkarolását tekinti egyik elsődleges feladatának.
– Arra utal, hogy a kommunista rezsim is konzervatív volt abban az értelemben, hogy egy vezető funkcionáriusai számára kedvezményezett állapotot akartak konzerválni? Azok, akik egyáltalán nem tolerálták, hanem üldözték a másként gondolkodást, s úgy vélték, hogy ők az egyedüli tudás birtokosai.
– Természetesen erről is van szó, ám a kommunizmus valóban kitermelt olyan rétegeket – s ne csak a mai nyugdíjasokra gondoljunk –, amelyek úgy érzik, a pártállamnak köszönhetik mindazt, amit elérhettek. Ezek a csoportok nagyon félnek a változásoktól, ezért még mindig számíthat rájuk a posztkommunista elit. A pártállami rendszer ugyanis sok emberből sikeresen lúgozta ki a demokrácia alapértékeit s a demokratikus alapjogok iránti igényt, számukra a politizálás, a népképviselet ismeretlen, tiltott fogalmak voltak. Számukra az, hogy önállóan kell gondolkodniuk és cselekedniük, félelmetes valami. A posztkommunista elit végeredményében ezekre a rétegekre, illetve alacsony műveltségi, szocializációs szinten való tartásukon keresztüli „újratermelésükre” alapozza hatalmát. Nagy kérdés, meddig? Úgy gondolom, hamarosan e tekintetben is kimerülnek a tartalékaik.
– A pesszimisták azt mondják, hogy a magyar társadalom nem változik előnyére, inkább a nyugati klisék, reklámok, videoklipek jelentik számára a mérvadó iránytűt.
– Ez egyáltalán nincsen így. Tessék megnézni a stílusokat, akár a divatban, akár az emberek egymás közti kommunikációjában. Létrejött a saját pop- vagy sportkultúránk, s még az angol nyelv elsajátítása terén is nagyot léptünk előre. Ma már egy külföldi könnyen elboldogul nálunk, mindig akad pár ember, akitől legalább alapszinten meg tudja kapni a szükséges információkat, utcán, vendéglőben, bárhol. A mai fiatalok sem majmolják szolgaian a Nyugatot, mondani szoktam Angliában is: európaiak magyar kiadásban. Elmondhatjuk: az európai identitásnak van már egy magyar változata is.
– Ha már az identitásnál tartunk: a baloldal prominenseinek mintha csípné a szemét a túlzottan erős magyar identitástudat. Aki hangsúlyozza a nemzeti értékeket, menetrendszerűen megkapja a szélsőjobboldali stigmát. Aztán csak kapkodhatjuk a fejünket, amikor tapasztaljuk, hogy más EU-tagállamokban milyen erős a nemzeti öntudat.
– A magyar identitás tagadása nemcsak etikátlan, de ostobaság. Nem akarnak szembenézni a realitással, hogy az országot magyarok lakják. Hát kérdem én, mik legyenek? Nem vagyunk ukránok, beloruszok vagy más náció. Természetes, hogy van egy magyar diskurzusrendszer, tele olyan utalásokkal, amelyeket csak mi érthetünk. Néha tesznek ugyan engedményt egy-egy nemzeti közhely üres pufogtatásával, ám a baloldal üzenete egyértelmű: abba kell hagyni a magyarkodást, mert idegengyűlölő, nacionalista, szélsőjobboldali. Szerintem jobban tennék, ha nyugodtan színt vallanának, és azt mondanák: kérem, mi ezt nem szeretjük, mert bár van magyar öntudat s identitás, nekünk más a hozzáállásunk, egészen mást akarunk.
– De vajon mit akarhatnak? Ha a választópolgár jól érti, modern európai köztársaságot. Az általuk egykoron még oly igen utált Nyugat tehát etalonként jelenik meg.
– Szerintem ők egy képzeletbeli Nyugatot akarnak, mert az a Nyugat, amiről az SZDSZ-esek, baloldaliak álmodoznak, egyszerűen nem létezik. Ötvennégy évet éltem Nagy-Britanniában, elég jól ismerem Franciaországot, Németországot, Olaszországot, Hollandiát és az Amerikai Egyesült Államokat is, így talán elfogadható tőlem az értékítélet: merő kitaláció az egész. Nem tudom, hogy amikor ezek a baloldaliak nyugaton járnak, mit szólnak az ott tapasztaltakhoz, de a valósággal szembeni erős immunrendszerüket ismerve egyszerűen kitörlik a tudatukból a látottakat, s tovább élnek abban az elképzelt regényben, amit a maguk számára írtak.
– Kétségtelen, hogy van valami naivitás ebben az élharcos hevületben, ám mégiscsak az a napi politikai tapasztalat, hogy ők szeretnék megmondani, mit kell értenünk nyugati civilizáció alatt itt Magyarországon.
– A magyar baloldal számára rendkívül fontos, hogy mindig ők legyenek a Nyugat szószólói, megtestesítői. Fontos, mert ezzel próbálják legitimálni mindenfajta erőszakos beavatkozásukat a magyar társadalom életébe. A szociológiában van egy fogalom, az erkölcsi törvényhozás. S ennek a szakkifejezésnek tökéletesen megfelel a baloldal szerepjátszása. Ha a „mi tudjuk egyedül, ti csak kussoljatok” vezérelv logikáját megértjük, világos választ kapunk, miért képzeli el úgy az árokbetemetést a jelenlegi miniszterelnök, hogy mindenki legyen az ő feltétlen hívük. Ez a kommunista egypártrendszerből is örökölt, monolitikus logika viszont éles ellentétben áll a plurális európai gondolkodással. Az Európai Unió sikere ugyanis az önállóan cselekedni képes citoyen, civic, vagyis közpolgár tevékenységén alapszik, a magyar baloldal számára azonban ez a nálunk is erősödő réteg fenyegetést jelent. Foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz, hogy ők legyenek monopolhelyzetben az erkölcsi törvényhozás terén, s megfelelő médiatámogatással elismerje tekintélyüket a társadalom.
– Ez viszont nyilvánvalóan kirekesztő, az ő szavajárásukkal élve diszkriminatív magatartásforma.
– A gond valóban ebben nyilvánul meg, hiszen éppen a baloldal az, amelyik állandóan kirekesztéssel vádolja politikai ellenfeleit. Ha saját vádjaikat a fejükre olvassák, legfeljebb azt mondják: oké, na és? Ti csak ne beszéljetek! Szerintem egyébként nem magával a diszkriminációval van a legfőbb probléma, hanem azzal, hogy retorziók érik a társadalom széles rétegeit, vagyis jogi, egzisztenciális következményei is vannak, ha a hatalom birtokosa kirekesztő. Márpedig a mostani politikai történések folyamatos példákkal szolgálnak arra, hogy komoly retorziók érnek a nekik nem parírozó intézményi vezetőktől az egyszerű vállalkozókig, közpolgárokig bezárólag mindenkit.
– Úgy tűnik, mégis van társadalmi bázisa ennek a pszeudoliberális hatalomgyakorlásnak.
– Ennek az az oka, hogy az ilyen típusú ideológia nagyon kényelmes, mert nem kell újra átgondolnia annak, aki követi. Mindenki, aki elfogadja ezeket a liberális frázisokat, különösebb munka és műveltség nélkül része lehet egy szubkultúrának, amely a nyugati demokrácia egyedüli letéteményesének tünteti fel magát. Nagy baj, hogy – mivel nem racionális érvek mentén szerveződik ez a magát elitnek kikiáltó klikk – nem lehet velük vitatkozni. Kitör belőlük az, amit Bibó István politikai hisztériának nevez, amikor megszűnik az ésszerű eszmecsere lehetősége, s csak a szlogenek skandálása és a másik elhallgattatása válik uralkodóvá. Mondjuk ki: a magát baloldalinak, liberálisnak nevező elit nem nagyon baloldali, nem is igen liberális és nem is igazán elit.
– És ha feltűnik egy új generáció a baloldalon? Igaz, amelyik most „bontogatja a körmeit” a honi politikában, inkább a rákosista idők agresszív kulturális forradalmáraira emlékeztet.
– Való igaz, szó sincs fejlődésről. El tudok ugyan képzelni egy olyan forgatókönyvet, amelyben egy új, valóban modern gondolkodású baloldali nemzedék lép a színre, de ez a közeljövőben nem várható. Nem sikerülhetne nekik, mert a hagyományos posztkommunista pártérdek sosem lesz hajlandó befogadni a változtatásra irányuló törekvéseket. Az a véleményem, hogy az iméntieken túl az egyik legkomolyabb gátja a baloldal európaivá, demokratikussá válásának, hogy nem igazán szeretik a magyar társadalmat. Furcsa módon hallatlanul lenézik, mivel az a gőg, amivel felé fordulnak (a „mi jobban tudjuk, ti csak amolyan bugris parasztok vagytok”), legtöbbször ki nem mondottan ott bujkál minden megnyilvánulásukban. A társadalom jelentős része ezt az üzenetet viszont dekódolja, ezért is önleleplező politika az, amit folytat a posztkommunista hatalom. Egyszerűen nem veszik tudomásul, hogy kialakult egy olyan modern, nemzeti konzervatív, nemzeti urbánus elit, amelyet nem lehet a bejáratott módon hőzöngő magyarkodónak becsmérelni. Ez az egyre szélesedő réteg a rendszerváltás óta éppúgy járhat külföldre, mint a pártállami időszakban a politikailag megbízható kivételezettek, nyelveket beszél, s az Európai Unióban nem kell bizonygatnia európaiságát, hiszen a baloldallal ellentétben a pártállami időkben is elkötelezett volt a Nyugat iránt. Ezzel a polgári jobboldallal a baloldal egyszerűen nem tud mit kezdeni.
– Az észérvek helyett viszont sokszor sikerrel jár a jobboldal démonizálása. Sokak szerint ez a diktatúrából örökölt baloldali médiahátszél következménye.
– Igen izgalmas szociológiai és pszichológiai kérdés, hogy normális, egyébként higgadt emberek a baloldalon miért képtelenek bármit is mondani a Fideszről vagy elnökéről, Orbán Viktorról anélkül, hogy ne biggyesztenének oda valamilyen becsmérlő jelzőt. Vajon mit mondhat ez a politikai diskurzus érettségéről és a baloldali elit intellektuális felkészültségéről?
– Talán az emberek nagy részének nincs ideje bíbelődni idő híján a hírek elemzésével, így szinte kanalas orvosságként kapja meg egyes médiumoktól, a megszólaltatott pártelkötelezett, úgynevezett elemzőktől az előre gyártott kliséket, prekoncepciózus előítéleteket. Sokan nagy zavarban lennének, ha a negatív panelek valóságtartalmáról faggatnák őket.
– Egyetértek ezzel, de hozzáfűzöm: egyes dolgokat az értelmiségnek kellene érthetővé tennie a közvélemény számára, hiszen ez a hivatása. Magyarországon azonban az a furcsa helyzet, hogy két közvélemény létezik, nemigen figyelnek oda egymásra, s ha igen, csak ócsárló módon nyilvánulnak meg. Meg kell mondanom, ez inkább a baloldali liberális oldalra jellemző, bár kétségtelenül létezik jobboldali megfelelője is. Azért szomorú ez, mert e nélkül a dialógus nélkül nem lehet igazi demokráciáról beszélni. Annak a lényegéhez tartozik ugyanis, hogy a hatalomnak szüksége van az állandó bírálatra, nemcsak pártpolitikai szinten, hanem a civil társadalom részéről is. Ha egyik fél sem figyel oda a másik bírálataira, valami menthetetlenül elvész.
– Magyarországon is van baloldali médiakontroll, csak változtatja a hatalommal szembeni kritikai hang erősségét. Amikor baloldali kormány van, mint most, elnéző periódusukat élik…
– A médiaértelmiség, amely Magyarországon kimagaslóan baloldali kötődésű, valóban sokat tett azért, hogy ne születhessen meg a mindenkori hatalom bírálata, mert monopolhelyzetet akartak teremteni maguk számára. Tevékenységükön – egyáltalán nem EU-konform módon– látványosan átüt a baloldali liberális politikai szimpátia. Legfőbb vétkük mégis az, hogy bizonyos dolgokat, alapinformációkat agyonhallgatnak, s ezzel szándékosan idéznek elő társadalmi feszültségeket.
Schöpflin György politológusprofesszor 1950 óta él Londonban. A glasgow-i egyetemen szerzett jogi diplomát, majd a bruges-i Európa-kollégiumban folytatott posztgraduális tanulmányokat. A londoni királyi nemzetközi kapcsolatok kutatóintézetében tevékenykedett, a BBC munkatársa volt, 1976-tól pedig a London School of Economicson és a Londoni Egyetem kelet-európai intézetében tanított a legutóbbi időkig. 1998-tól a Jean Monnet-központ profeszszora. Számos tanulmánykötete jelent meg angol nyelvterületen, Magyarországon a napokban adták ki Az identitás dilemmái című könyvét.
