A szüle pénze

Mifelénk a nagymamát szülének becézték. Édes szülike! De a családban csak én neveztem így, mert nagyapa gyermekei mostohának tartották. Az első felesége halála után hozta nagyapa a házhoz, új asszonynak. Én csak ezután születtem, ő ajnározott kiskoromban, kedveskedett és szeretgetett, a szövetségese voltam. Drága jó szülike!
A megözvegyült nagyapa felrakatta a kocsira a féderes ülést, és úgy vágtatott érte Moholra. Onnan ajánlották neki Tóth Tecát, a napszámosasszonyt. Akinek csak úgy égett a munka a keze alatt. Értett ő mindenhez: libákat, kacsákat tömött, teheneket fejt, kiment az aratókhoz marokszedőnek, ha kellett, kapált reggeltől napestig, közben rendben tartotta a nagyapát, az egész házat, gyomlálgatott a kertben, és velem is törődött, amikor a mamának munkába kellett állnia. Ez volt a kívánalom egy parasztasszonytól.
Emlékszem még, hisz gyakran hallottam, hogy „a mostoha üres kézzel érkezett a szekéren, csak egy kis batyu volt a hóna alatt és egy alacsony, kopott szék. Ez volt a hozománya. Kis házacskája a Tisza partján s néhány baromfija Moholon maradt az öccsének.” Ruhája se volt az új nagymamának, de hát a tisztaszobában állt a nagy tölgyfa szekrény, abban pedig az előző asszony ruhatára. Válogathatott akár napestig.
Nyomban magához is vette a szülike ennek a szekrénynek a kulcsát, s utána a pincekulcsot, majd a kamrakulcsot is. A nagyapa gyermekei közben mind kiröppentek a szülői házból, csak mi maradtunk az öregekkel. Ők laktak az úgynevezett „nagy ház”-ban, mi a kis lakásban az udvar végében. De én mindig a nagymamánál voltam, a szüle vigyázott rám.
Többször is láttam, amint utána lopakodtam a tisztaszobába, hogy hozott magával titokban egy régi bonbonosdobozt is. Azt dugdosta a fehérnemű között, mintha kincs lenne benne, olyan féltő gonddal. Lopva bele-belenézett, mosolygott ilyenkor, és motyogott is valamit. Csak akkor tudtam meg, mi van abban a kopott dobozban, amikor beírattak az iskolába. Az első világháború után. Egy délután a szüle megsimogatta a fejem, aztán elővette a dobozt, és egy papírpénzt nyomott a markomba. A dobozban tartogatta megtakarított pénzét. Voltak közöttük nagyobb értékű tízesek is, láttam.
„Vegyél magadnak cukrot!” – mondta. S én szaladtam nyomban a sarki boltba, lobogtatva kezemben a pénzt. A boltos azonban nem adott érte cukrot, nevetve azt mondta: „Ez már nem ér semmit, mert régi osztrák–magyar korona, most meg dinár a fizetőeszköz, mert Szerbiában élünk. Ki adta neked ezt a pénzt?”
Futottam haza, és sírva újságoltam, hogy a korona már nem ér semmit. A szüle elsápadt, egy ideig nem kapott levegőt. Szeme olyanná változott, mint a meghagyott sör a pohárban. Aztán a szívéhez kapott, majd leroskadt a díványra. Ő csak ekkor értette meg, hogy hiába kuporgatta össze koronánként a pénzt még özvegy korában abban a reményben, hogy egy kocát vesz majd magának, most már más világban élünk. Én akkor még fel sem fogtam az egészet, csak most érzem át keservét, amikor visszagondolok a drámai pillanatra.
Szegény szüle, a szemem láttára ment tönkre. Értékét vesztette szorgalmának bére. A reggeltől napestig tartó munkával szerzett verejtékes korona. Amit olyan keservesen kuporgatott össze. A nagyapa mellett ugyan nem volt rá szüksége, volt hízó az ólban három is, búzával töltött zsákok sorakoztak a kamrában, de mindez nem enyhítette a megrendülést. Más világban élünk. A szüle aranyszíve pillanatok alatt megfeketedett. Figyeltem: olykor-olykor feltekintett az égre, mondott is valamit.
Amikor meghalt, megkértem a nagyapát, hogy tegyük be a koporsójába a kopott bonbonosdobozt is az összekuporgatott, megtakarított koronákkal, vigye magával a másvilágra, hátha egyszer még szüksége lesz rá.
Mostanában gyakran eszembe jut ez a doboz meg a nagymama is. Vigasztalni már nem tudnám, de megcsókolnám a kezét. A simogatót. Amikor gondolatban otthon járok a falumban, őt is látom a temerini akácok alatt, egy kocát terelget, lehet, hogy egy túlvilági vásáron még elfogadták a koronát.