Ha komoly szakmai körökben az utóbbi időben a mai magyar agrár- és vidékpolitika szóba kerül, akkor abban szinte teljes az egyetértés, hogy az egyszerűen minősíthetetlen. A vita e körökben inkább már csak arról folyik, hogy ez vajon a döntési helyzetben lévő szakmai, szakmapolitikai elit teljes tájékozatlanságának, hogy ne mondjam ostobaságának, a „funkcionális analfabetizmusnak” a terméke, vagy pedig – ami ennél is rosszabb – az eredeti tőkefelhalmozás szennyét felszínre hozó, egy szűk csoport profitérdekei mentén tudatosan kialakított, átgondolt stratégia eredménye – fogalmazza meg sommás helyzetértékelését Ángyán József. Az azonban teljesen világos – folytatja a professzor – hogy az, ami ma Magyarországon ez ügyben történik, gyökeresen eltér az európai közös agrárpolitika 1992 óta zajló reformfolyamatának alapirányától. Ez ugyanis azon a felismerésen nyugszik, hogy a mezőgazdaság lényegesen több, mint egyszerű árutermelő ágazat. Nemcsak búzát, kukoricát, tejet, tojást előállító és ezek piaci értékesítésével profitot hozó gazdasági termelőágazat, hanem egyúttal környezeti és társadalmi szolgáltatásokat is nyújt a vidéki térségekben, helyben keletkező, „nem importálható közjavakat” is előállít az egész társadalom számára. Ráadásul e társadalmi szolgáltató teljesítményei gyorsuló ütemben felértékelődnek, csökkentve ezzel termelési feladatainak relatív súlyát – szögezte le.
Mint rámutatott, a probléma pusztán az, hogy míg a termelőtevékenység révén olyan áruk keletkeznek, amelyeket a piacon értékesítve a gazda a megélhetését megalapozó jövedelemre tehet szert, addig ilyen közvetlenül értékesíthető árut e társadalmi szolgáltató teljesítmények nem eredményeznek. Éppen ezért a gazda e környezeti és foglalkoztatási, szociális szempontokat csak akkor veheti gazdálkodásában figyelembe, ha e teljesítményeiért, társadalmi szolgáltatásaiért közpénzekből kifizetést kap.
A gazda mint közalkalmazott
Ez az európai agrár- és vidéktámogatási rendszerben úgy jelenik meg, hogy csökkennek a termeléshez, a mennyiséghez, a kvótákhoz, a tonnához kötött korábbi direkt – úgynevezett elsőpilléres – támogatások. Az így felszabaduló források fokozatosan átkerülnek olyan gazdálkodási rendszerek (például ökológiai gazdálkodás, gyepre alapozott legeltetéses állattartás, integrált növénytermesztés, extenzív tó- és nádgazdálkodás, őshonos állatfajták tartása stb.) támogatására, amelyeknek jók e környezeti és munkahelyteremtő, foglalkoztatási, szociális társadalmi teljesítményei is. Európa tehát fokozatosan olyan gazdálkodási rendszerek földalapú támogatására tér át, amelyek úgy állítanak elő értékes szermaradványmentes, egészséges és biztonságos élelmiszereket, hogy közben megőrzik a talajokat, a vízbázisokat, az élővilágot, a tájat és benne az embert, közösségeit és kultúráját. Egyúttal munkát, megélhetést biztosítanak a vidéki népesség lehető legnagyobb hányada számára. Ezt nevezi Európa az ökoszociális piacgazdasági modellnek megfelelő többfunkciós agrárrendszernek.
A gazdák e támogatott rendszerekhez területükkel, gazdaságukkal önkéntesen csatlakozhatnak. Ha vállalják e jó társadalmi összhatású gazdálkodási rendszerek szabályainak, technológiai és egyéb előírásainak betartását, akkor ezért ötéves állami szerződés alapján, minden bevitt hektár után normatív, évenkénti kifizetésben részesülnek. Ennek összege az elvállalt gazdálkodási rendszertől függően a hatályos európai vidékfejlesztési rendelet alapján évente és hektáronként 450–900 euró (110–220 ezer forint/hektár/év!).
– Ez a bizonyos többfunkciós európai agrármodell – magyarázza tovább Ángyán – a kis- (5–30 hektár) és középüzemi (30–300 hektár) méretű családi gazdaságok dominanciájára épül, megőrizve ezzel a sokszínűségből, a tulajdonosi helyzetből, a jó gazda gondosságából és az egymást követő generációk kapcsolatára épülő folytonosságból eredő előnyöket. Annak érdekében pedig, hogy ez a kisebb egységekből épülő, mozaikos gazdaságszerkezet a hatékonyság vonalán, a piacon is fel tudja venni a versenyt a nagy latifundiumokkal, a globális tőkebefektető társaságokkal, azért közösségi forrásokból minden erővel támogatja e kisebb egységek társulását. Támogatja tehát a gazdák olyan termékfelvásárlási, -feldolgozási, -piacra jutási, -értékesítési szövetkezését, ahol a teljes vertikumban keletkező profit centruma nem a szövetkezet, hanem maguk az azt létrehozó gazdák (ez tehát nem „kolhozosítást”, de nem is nagy integrátorokra való, egyoldalú kiszolgáltatottságukat erősítő „felfűzésüket” jelenti).
Nos Európa az e többfunkciós agrármodellnek megfelelő gazdálkodási rendszerek földalapú támogatását, e rendszerek elterjesztését szolgáló intézkedéseket, a családi gazdaságokra épülő gazdaságszerkezet és a vidék társadalmának megerősítését szolgáló intézkedéseket hívja második pilléres vidékfejlesztési eszközöknek.
Tájékoztatás helyett félretájékoztatás
Elképesztő, hogy a magyar gazdák még most, EU-csatlakozásunk után sem tudnak minderről az égvilágon semmit! Sőt azt hallják például az Országgyűlés mezőgazdasági és vidékfejlesztési bizottságának elnökétől, hogy az unióban ötszáz hektár alatt nincs is élet, ennél kisebb birtokoknak nincs semmi esélyük a piaci versenyben – vélekedik a professzor. (Ma alig több, mint kétezer ilyen méretű gazdaság van Magyarországon, amelyek a 766 ezer birtok 0,5 százalékát teszik ki.) Honnan tudnák persze, hogy az átlagos üzemméret az EU-ban 19 hektár, és a birtokok közel 92 százaléka ötven hektár alatti méretű! Hallják továbbá az államtitkártól, hogy itt legfeljebb nyolcvan-százezer embernek lesz munkája, megélhetése a mezőgazdaságban. Értesülnek arról is, hogy az agrárgazdaság helyzetével foglalkozó márciusi kormányülésre készült előterjesztés több tízezer család tönkremeneteléről ír, majd az ezzel összefüggésben várhatóan növekvő feszültségek oldására „hangulatjavító” intézkedések meghozatalát tartja célszerűnek és szükségesnek. A dokumentum ugyanakkor negyedik mellékletében öt sorban elintézi azt a Nemzeti vidékfejlesztési tervet, amely éppen az új típusú, második pilléres európai támogatási eszközöket foglalja egységes rendszerbe. Sőt, úgy tűnik, mintha a vidékfejlesztés a magyar szaktárcánál egyenesen szitokszónak számítana.
Nem csoda hát, ha a gazdatársadalom a tényleges európai folyamatokról és lehetőségekről mit sem tud. Nem tud arról, hogy a Nemzeti vidékfejlesztési terv 13. változata a végső egyeztetés fázisában van Brüsz-szelben. Nem tudja, hogy a szaktárca kitartóan immáron többedszer próbálja a még el sem fogadott terv forrásait drasztikusan csökkenteni, egy szűk csoport érdekei mentén elterelni, mit sem törődve azzal, hogy ezeket a létfontosságú vidékfejlesztési intézkedéseket az EU nyolcvan százalékban finanszírozza, mindössze húsz százalék nemzeti kiegészítő forrást kell hozzárendelni, és gazdaönrészt az ezekben való részvétel nem igényel.
Legutóbb például e forrás elterelési szándék jegyében június 7-én olyan hírzárlattal kísért döntést hozott a tárca vezetése, hogy húszmilliárd forinttal csökkenti e Nemzeti vidékfejlesztési terv forráskeretét. Annak ellenére döntött így a tárca, hogy a miniszter március 10-én még e szándékok hírét határozottan cáfolta, és félrevezető feltételezésnek minősítette. Most mégis húszmilliárd forinttal csökkenti azt a keretet, amely az új típusú európai támogatások révén valamennyi birtokkategória, minden ágazat és a kedvezőtlenebb termőhelyi adottságú területek gazdálkodóinak az életben maradást jelentheti. Azt a forrást csökkenti, amely az európai agrármodell hazai elterjesztésére, a magyar agrárium és vidék strukturális megújulására egyaránt esélyt, lehetőséget teremt.
És hova teszi a tárca ezt a húszmilliárd forintot is? – teszi fel Ángyán József a kérdést. Abba a SAPARD-beruházási keretbe, ahol a nagy agrárvállalkozások, befektető társaságok pályázatai gyülekeznek, amelyek közpénzekből igyekeznek forrásokat szerezni saját vagyonuk gyarapításához, a tőkés nagybirtokrendszer kialakításához, agráripari modernizálásához, feltőkésítéséhez, megerősítéséhez. Vagyis ugyanoda, ahol a korábbi hitelek, konszolidációs kifizetések és egyéb „agrártámogatási keretek” is landoltak.
Ezzel az információ-visszatartással, félretájékoztatással és a források elterelésével legyengített, elkeserített gazdatársadalomban, a „felpuhított” földpiacon azután már jó eséllyel jelenik meg a spekulációs földvásárló tőke, vagy akár maga a Nemzeti Földalap is például „földet életjáradékért” programjával, amely közpénzekkel veszi rá a gazdákat földjeik átadására. Ezek az átadott területek azután majd a tőkés nagybirtok földkészletét gyarapítják. Pedig vége annak a közösségnek, amely alól kihúzzák a földjét, amelyet ezzel földönfutóvá tesznek!
Mindebből egy vészjósló jövőkép rajzolódik ki. Egy kizárólag profitérdekek szerint berendezkedő, néhány ezer – bérmunkára alapuló, iparszerű, monokultúrás tömegtermelést folytató – nagy latifundium által uralt, iparcsarnokszerű vidék képe. Ez maga a dél-amerikai modell szerint megvalósuló tőkés nagybirtokrendszer, katasztrofális környezeti és társadalmi hatásaival, a mindent elsöprő profitérdekeivel, a munkanélkülivé váló agrárnépesség, több százezer család tömeges elvándorlásával, a városok körül kialakuló nyomornegyedeivel, azok gazdasági, szociális, bűnözési, egészségügyi gettósodásával, kriminalizálódásával. Ennek súlyos terheit az egész társadalom hosszú időszakon keresztül viselni kényszerül, előnyeit ugyanakkor egy szűk érdekcsoport, tőkebefektetői érdekkör élvezi.
Ezt a folyamatot meg kell állítanunk! Magyarország nem lehet Európa tömegtermelő, dél-amerikai típusú „hátsó udvara”! El kell juttatnunk a hiteles európai információkat a gazdákhoz, de az egész magyar társadalomhoz is! Meg kell értetnünk, hogy – a vidéki térségek európai chartájának szavaival élve – „város és vidék közös sorson osztoznak”! Ki kell dolgoznunk azokat a nemzeti intézkedéseket, és végre el kell indítanunk azokat a programokat, amelyek a vidék gazdaságának és társadalmának megerősítését, a köz érdekeit szolgálják. Ehhez mindenekelőtt nekünk magunknak kell úrrá lennünk saját belső viszonyainkon. Európa ezt nem fogja helyettünk megoldani, ám közösségi forrásait ehhez jó feltételekkel meg tudjuk szerezni, ha ahhoz a reformirányhoz csatlakozunk, amely az ökoszociális piacgazdaság irányába akarja az agrár- és vidékpolitikát Európában tovább vinni. Ha saját agrárszakmai, szakmapolitikai „elitünk” ezt nem érti meg, akkor azért, ha pedig nem akarja, akkor azért kell megválnunk tőle – szögezte le Ángyán József.
Hol az össznemzeti érdek?
Az értelmiség, a civil szféra és a történelmi egyházak erőinek összefogásával már komoly remény lenne arra, hogy meg tudjuk állítani a jelenlegi folyamatokat. A legfontosabb mégis az, hogy magukkal a gazdákkal értessük meg, hogy miről is van szó – hogy tartsanak ki, ne adják el földjeiket.
Ausztriában a csatlakozást megelőző nyolc évben mondhatni személy szerint minden gazdát megkerestek, és megtárgyalták velük a jövőt. Hogy miként tudják eredményesen folytatni a gazdálkodást az új feltételek között. Magyarországon mi történt a felvilágosítás terén? Bátran kimondhatjuk: semmi. Az osztrákok területeik kilencven százalékát bevitték az agrár-környezetgazdálkodási rendszerekbe, és évente ötszázmillió eurót tudnak lehívni a közös költségvetésből a finanszírozásra. Így öt év alatt megduplázták a parasztság jövedelmét. És csak még ezután jön a vidékfejlesztés.
Koppenhágában a magyar tárgyalódelegáció – a háttéranyagok tanulsága szerint is – tudatosan az elsőpilléres, régi típusú, azaz a tonna alapú támogatások maximalizálásával foglalkozott, arra tette a fő hangsúlyt. Így aztán a tíz csatlakozó ország közül mi vagyunk az utolsók a második pillérre vonatkozó keret tekintetében. Az ország jövője szempontjából létfontosságú, hogy a következő, 2007-ben induló hétéves uniós költségvetési ciklus tárgyalásakor olyan delegáció üljön a tárgyalóasztalhoz, amely az összenemzeti érdeket tartja szem előtt, s a vidékfejlesztési források megszerzésére helyezi a hangsúlyt. Hogy ne ismétlődhessen meg Koppenhága, mert az végzetes lenne. Az egyeztetések már folynak… – figyelmeztetett a professzor.
Peszkov: Kijev és a Nyugat elutasítja a diplomáciai megoldást
