Festőkéssel hordja fel farostlemezre fehér „kőfestményeinek”, reliefjeinek márványporból, homokból és műgyantából kevert anyagát. Papírra, gouache-technikával készült művein eleinte a fekete szín az uralkodó, később feltűnnek a földszínek: az okker, a vörös, a barna. Kezdetben figurális olajképeket festett, majd absztraktra váltott. A hetvenes évektől metszeteket, reliefeket és művészkönyveket is készít. Ez utóbbi műfajban az elsőt, a Concerto címűt Bartók 3. zongoraversenye ihlette. Festőművésznek készült, és a régészet is érdekelte. Irodalmi körökben mozgott, rövid ideig Pilinszky János felesége volt. Felvették a képzőművészeti főiskolára, így a régészeti tanulmányok elmaradtak.
– A régészet iránti érdeklődésem megmaradt, csak áttevődött régi korok építészetére – emlékezik Márkus Anna. – Mindig vonzódtam a régi épületek és városok iránt. Az utóbbi húsz évben utazhattunk, eljutottunk a görög szigetekre, ciprusi temetővárosokba, csodálatos máltai templomokat láttunk.
– Milyen emlékei maradtak a főiskoláról?
– Berény Róbert volt a mesterem, de mások is hatottak rám. Egyik rokonomnak, Mándy Stefániának köszönhetem, hogy fiatalon megismerhettem az akkori kortárs művészetet. Stefánia nemcsak előadásokat tartott nekünk otthon, hanem tényleges kapcsolatot is teremtett a művészekkel, akikről beszélt. Így ismertem meg Bálint Endrét, Barcsay Jenőt, Korniss Dezsőt, Anna Margitot, Rozsda Endrét.
– A főiskola után 1950-től öt évig díszletfestő volt a Fővárosi Bábszínházban. Hogy került oda?
– Ott dolgozott Ország Lili is, aki nagyon jó barátom volt. Úgy gondoltam, ez az egyetlen munkahely, ahol az akkori körülmények között békében dolgozhatok. Elmentem Jakovits Józsefhez, aki segített bejutni a színházba. Később ő lett ott a főnököm. A színházban nagyon jó hangulat volt. Szívesen jött be hozzánk többek között Mészöly Miklós, aki dramaturgként dolgozott, Bálint Endre, aki plakátokat festett a bábszínháznak. Kora reggel kezdtünk, délután még lehetett festeni.
– Mikor ment el Magyarországról?
– Kétszer vágtunk neki az útnak. Először 1956 novemberében, de akkor elfogtak bennünket. Decemberben újra elindultunk, akkor már átjutottunk a határon.
– Hova készültek?
– Párizsba. Mindig arról álmodtam, hogy a francia fővárosba mehessek. Egy ideig Saarbrückenben éltünk, de 1959-ben már Párizsban voltunk. Rokonok, ismerősök segítettek. Viszonylag hamar találtunk lakást, magam fogtam neki, hogy rendbe hozzam. Különös állapot volt, addigi életünket mintha letörölték volna, de az új még nem alakult ki. Festeni eleinte nem tudtam. Rajzoltam, kiállításokra jártam. Szinte hihetetlen volt, hogy eredetiben láthattam képeket. Az is újdonságot jelentett számomra, hogy nem egy uralkodó stílus volt, hanem sokfajta festészet, mindenki úgy festett, ahogy akart. Az első ott készült olajképem egészen más lett, mint a korábbiak. Álomszerű volt, de nem szürrealista, mert a szürrealizmus nem érdekelt már igazán. Kiment alóla az otthoni kafkai világ.
– Mi vagy kik érdekelték Párizsban?
– Braque, a kubisták, Miró. Chillida volt egyik nagy felfedezésem. Párizs valamikor a világ képzőművészeti központja volt. A háború előtt a francia fővárosban letelepedett külföldi festők azonban lassan visszaszállingóztak hazájukba, és fokozatosan megszűnt ez a művészeti centrum jelleg.
– Hogyan jutott műteremhez?
– A Cité des Arts segítette a művészeket. Lehetett pályázni műteremre, én is kaptam, de nem a Citében, hanem a Montmartre-on, egy gyönyörű, elhagyatott kert közepén álló XIX. századi villában. Csodálatos kilátással a kertre. Szakmai életem legboldogabb időszaka volt az ott töltött első év. A második már nem volt olyan felhőtlen, mert háromhavonta hosszabbították az ösztöndíjat. Közben láttam a kollégákat, akik sírva mentek el. Később újsághirdetéssel találtam egy sarokszobát a Saint Jacques-torony közelében. A helyiség padlója lejtett, az élükre állított képek megcsúsztak, de volt benne egy álomszép XVIII. századi mosogató. Azután mélygarázst kezdtek építeni épp az ablakom alatt. Küldözgettem a városnak a műteremkérő leveleket és az ablakomból készült fényképeket a darukkal. Ajánlottak néhány lehetetlen helyet, majd behívtak a minisztériumba, és közölték: épül műterem, nézzem meg, jó-e. Ha igen, pályázzak. Végül megkaptam a műtermet, ma is ott dolgozom egy XIV. kerületi kis házban. Az átjáró végén nagy kapu, mögötte park. Madárszót hallok, mintha vidéken élnék.
– Régészeti, építészeti érdeklődésével függ össze az a törekvés, hogy reliefeket, domborműveket készítsen?
– Úgy gondoltam, csak az létezik igazán, aminek árnyéka van. Keresni kezdtem a reliefek készítéséhez alkalmas anyagot. Egy évbe telt, amíg kikísérleteztem azt a keveréket, amellyel ma is dolgozom.
– Milyennek látja a párizsi galériák mai helyzetét?
– Veszélybe került az egész rendszer, de jobbat még nem találtak ki. Az öbölháború óta kevesebbet vásárolnak a gyűjtők, már nem számít olyan jó befektetésnek a kortárs művészet. A látogatók is elmaradnak, valahányszor gazdasági-politikai válság van. Galériába bejutni így még nehezebb.
– Van kapcsolata itthoni művészekkel?
– Keveset ismerek közülük. Eléggé elszigetelten élek Párizsban. Dolgozom a műteremben, este hazamegyek. Vannak ottani, párizsi festő barátaim. Tavaly szeptemberben hazajöttem, hogy megnézzem ezt a csodálatos templombelsőt, de előtte hét évig nem jártam itthon.
– Foglalkoztatja az idő?
– Igen, néha meghat az idő múlása, amelyet még a képeimen is látok. Amikor a műtermemben dolgozom, az ablakon oldalról árad be a fény. Megvilágítja a reliefeket, ilyenkor az anyag szemcséinek is árnyékuk van, állandóan módosul a kép. Régóta foglalkoztat, hogy ezt valahogy művészkönyvben jelenítsem meg.
– A katalógusban azt mondja, „munkáim helyek”. Mit jelent a „hely”?
– Nem tudom szavakkal jól megfogalmazni. Minden, amit csinálok, hely. De nem egy bizonyos hely, csak hely, a tér bizonyosfajta megfogalmazása. A görög szigetek falvaiban, városkáiban figyeltem fel arra, hogy a fehérre meszelt házak, falak, udvarok, átjárók, lépcsők, árkádok öszszefonódnak. A „kint” és a „bent” fogalma nem érvényes többé.
Magyar Tavak Fesztiválja
Miklósa Erika gálakoncertjével indul a Magyar Tavak Fesztiválja a Tisza-tónál
