Az eltűnt idő nyomában

Hétfőn a Városlakó még nyugodt. A vasárnap csendje még benne van a reggeli kávéban, és egy órája van rá, hogy beérjen. Természetesen eszébe sem jut, hogy autóval menjen, persze csakis a környezetvédelem miatt – meg azért, mert a sarokig jutna el fél óra alatt, ugyanis az összes környező utcában áll a kocsisor és a benzinbűz.
Marad a villamos. Jegyet kellene venni, de egy világvárosban ez nem olyan egyszerű – a végállomáson nincs pénztár, ezért a Városlakó vidáman lesétál abból az öt megállóból, amit megtenni szándékozott, kettőt, ahol legalább automata van. Nem működik. A pénzt elnyeli. Még maradt fél óra. Az ellenőr azt állítja, hogy a Városlakó hazudik, csak lógni akart. Nem vitatkozik. A maradék egy megálló belefér gyalog. A Városlakó elkésik.
Kedden technikásabb. Előre vett jeggyel indul. A megállóban tömeg. Húsz perc. Huszonöt perc. Megint legyalogolja a fél maratont. A metróállomáson szól a metrórádió. Műanyag zene. Hogy az utazók napja vidáman induljon. Az érkező metró utasokat nem szállít. Talán a következő. A Városlakó elkésik.
Szerdán valamiért már nem vesz jegyet. Gyűjti magában az ellenőröknek szánt mondatokat. Megpróbál busszal kijutni Óbudáról. Az elsőre nem fér fel. Csendben nézi, ahogy a vezető rácsukja az ajtót egy babakocsis nőre. A tömeg mozdulatlanul bámulja a másik oldalon az Európa-terv óriásplakátját. A Városlakó nekivág, gyalog. Bár egyre jobb kondiban van, és egyre gyorsabb, elkésik.
Csütörtökön úgy dönt, mindegy, melyik irányból próbálkozik, a biztonság kedvéért viszont magával viszi Az eltűnt idő nyomában című Proust-remek első két kötetét. A megállóban túljut a Swann háromnegyedén, míg elszív nyolc-kilenc cigit. A csikkeket elszórja maga körül, a szemetesről a hamutartót ugyanis fémhulladékként begyűjtötték a megalopolis élelmesebb lakói. A villamos a Szentlélek téren műszaki okok miatt fél órát áll. Nekikezd a második kötetnek, és azon gondolkozik, hogyha kávét is lehetne kapni, egész jól érezné magát.
Nem tűnik fel senkinek, hogy elkésik, a kollégák a város más részein közlekedő villamosokon és buszokon élik át éppen ugyanezt.
Pénteken már egészen nyugodt. Úgy dönt, megpróbálja biciklivel. A bicikliútig hamar megteszi azt a három-négy kilométert az autók között, és nincs is komolyabb veszélyben, amíg átcikázik az álló sorok között, elütni valakit ugyanis csak mozgó járművel lehet. A bicikliút már rázósabb, egyszerre kell figyelni a kátyúkra és az enyhén skizoid robogósokra, akik azt hiszik, hogy az a visító hangú izé, amin ülnek, motor, viszont csak a biciklisek között merik csutkáig húzni a gázt, amíg az országutakról álmodnak és egy hatalmas sportgépről, amihez viszont nincs merszük. Négy-öt életveszélyes helyzet után a Városlakó sárosan, csatakosan és boldogan beér: csak tíz percet késett. Hazafelé már nem kell tekernie; nincs mivel. A rendőrök bizonyára egy bliccelőt igazoltattak a szomszéd metróállomáson, azért lehetett negyven nyugodt perce a tolvajnak arra, hogy elreszelje azt a nyolc acéldrótot, amivel odalakatolta a bringát.
A Városlakó mosolyog. Ha minden jól megy, holnap ilyenkor már Zágrábban lesz, feltéve, hogy talál egy járművet, amivel eléri a vonatot. Úgy emlékszik, a horvát fővárosban kívül színes, belül tiszta villamosok járnak, a menetrend szerint. És a buszok megvárják az utasokat. Metró mondjuk nincs, de nincs is rá szükség.
Vannak ugyanis működő városok, meg működő országok, ahol egyáltalán nem beszélnek a közlekedésről meg az autópályákról, egyszerűen csak építik.
Igaz, ők nem tagjai az uniónak. Csak úgy simán európaiak.