Az „SZDSZ” mutatványa

Negyvennyolc órának sem kellett eltelnie az urnák lezárása után, hogy kiderüljön: számtalan korábbi nyilatkozattal ellentétben nagyon is vannak belpolitikai következményei az európai parlamenti választásnak. Az MSZP a súlyos vereség hatására jövő tavaszról októberre előre hozta tisztújító kongresszusát. Ekkor, ha minden igaz, lelép a belpolitika nagyszínpadáról Kovács László.

Elnökváltás a vezető kormánypártban – mi ez, ha nem belpolitikai következmény? Miközben az MSZP a saját levében fő, elemez és értékel, a miniszterelnök találkozóra hív, tárgyal és kezdeményez – a kormány sikerrel hárította el a kudarcból rá eső felelősség vállalását. Holott az aktív választók június 13-án nem Werber–Tóbiás kampányáról, hanem a Medgyessy-kabinet kétéves tevékenységéről mondtak ítéletet. A belpolitikai következmények közé sorolhatjuk az MDF elmérgesedő belháborúját is. A kitűzött célt tekintve sikeres, ám az adatok mögé nézve már óvatosabban értékelendő választási szerepléssel a háta mögött a szocialistákhoz hasonlóan a korai tisztújítás eszközéhez nyúló Dávid Ibolya nem pártja konszolidálását, hanem az ellenfelekkel való totális leszámolást választotta. A siker kétséges: a frakció masszív többsége ellene fordult, az elnök asszony mintha a Giczy György-féle önmegsemmisítő programot próbálná beindítani.
Van aztán egy párt, amely június 13. után némiképp módosított a Van-e belpolitikai következménye az EP-választásnak? kérdésre adott válaszán. Két strasbourgi mandátum birtokában az úgynevezett SZDSZ nap mint nap érzékelteti partnerével, hogy nagyobb súlyt követel magának a koalícióban. Tehát amit a kormányoldal–ellenzék viszony esetében mereven elutasít, azt a koalíción belül üdvözölné: az erőviszonyok választói akaratot tükröző módosítását. Ez nem feltétlenül új posztokat jelent (de a korábban bizonytalannak látszók megtartását mindenképpen), a párt inkább az MSZP megingását is kihasználva még nagyobb erővel szorítja a gazdasági kormányzatot a neoliberális megoldások irányába. Ezek helyességéről persze nem a kormányfőt vagy a pénzügyminisztert kell meggyőznie. A következő hónapokban, a jövő évi költségvetés tervezésekor kiderül, hogy a lendületet vett pártnak sikerül-e teljesen a maga képére formálnia az egyébként MSZP vezette kormányt. Ha igen, ez lesz a választás legkellemetlenebb belpolitikai következménye.
Az úgynevezett SZDSZ-nek annyira kell a koalíciós konfliktus, mint egy falat kenyér. Nem pusztán az önálló arculat fenntartása okán, hanem mert potenciális támogatói közül sokan viszolyogva tekintenek a szocialistákra. (Mellesleg így a szövetségesükével mohóságban, gátlástalanságban rokon, azzal olykor kibogozhatatlanul összefonódó, közpénzektől sem irtózó gazdasági-kulturális holdudvaruk tevékenységéről is könnyebb elterelni a figyelmet.) A nagy mutatvány az, hogy a közösen hozott döntések felelősségét magáról lerázó, a belső ellenzék szerepében tetszelgő párt az MSZP-t is gúnyoló retorikával besöpört voksokkal mégis a szocialistákat és Medgyessy Pétert támogatja. Ahogy történt az 2002-ben, amikor az ötszázalékos küszöbön áteső szabad demokraták királycsináló szerepbe kerültek.
Döntésük egy pillanatig nem volt kétséges. Bármennyire szidalmazzák az MSZP-t, ha a helyzet úgy hozza, nem lesz az 2006-ban sem. A Fidesznek a következő két év stratégiájának meghatározásakor ezzel is számolnia kell.