Csak semmi kampány

Az embereket nem érdekli a politika – hajtogatják mániákusan egyes felkent szakértők, majd a következő mondatban azon siránkoznak, hogy minden mennyire át van politizálva az életünkben. Pedig az életüket nem bódult félálomban töltő embereket értelemszerűen mindennél jobban érdekli a politika – legfeljebb nem az a fajta, amit ezen a címen életidegen kreatívok előszeretettel elébük tálalnak. Akik az általános politikai érdektelenségről papolnak, valamit összekevernek – talán abból indulnak ki, hogy bizonyos politikusokat mennyire nem érdekelnek az emberek. Különös színt kapnak ezek az eszmefuttatások választási kampányok idején: ha elegendően sokat hangoztatják a politika utálatos, síkos, kártékony voltát, akkor talán olyan alacsony lesz a választásokon a részvétel, hogy például az SZDSZ-nek három, sőt négy mandátum is összejöhet – mert az ő rendíthetetlen törzstáboruk minden bölcs eszmefuttatástól függetlenül garantáltan ott tolong majd az urnáknál, deformálva a valós társadalmi arányokat.
A demokráciával nem túlságosan sokat bíbelődő Kádár-rendszer összeomlása óta a legfurcsább választási kampánynak lehetünk tanúi ezekben a hetekben. Ez a politikai csörte bevet minden olyan propagandaeszközt, amely a gagyi tévés villalakók manipulatívan spontán életét szappanopera gyanánt fogyasztó ingadozó szavazótábor nem túl kusza agytekervényein belülre tud kerülni. Összegezni látszik minden ravasz vagy ravasznak gondolt, törvényes és törvényen kívüli kommunikációs fogást, amit az eddigi vokshadjáratokban a magyar agy és a külhoni fizetett fifika kiizzadt magából (s mi tagadás, e téren olykor váratlan csemegékhez is juthatunk). A túlnyomó média unott érdektelensége e pénzigényes tobzódás ellenére mégis eluralta, fásulttá tette a közhangulatot. A jelek szerint a jelenlegi, remélhetően átmenetileg kormányzó pártoknak sikerült annyira rátenyerelniük az írott és elektronikus sajtóra, oly mértékben gyarmatosítani a nyilvánosság fórumait, hogy hasztalan erőlködik az ellenzék, nem képes valódi érdeklődést csiholni a média felkent munkásaiban a tényleges társadalmi problémák iránt. Végződjék bármily eredménnyel az uniós versenyfutás, ki kell mondani: a szakmai és morális tekintélyében alaposan megcsappant hazai (balra hajló) sajtó elszakadt az éltető valóságtól, elfeledte alapvető feladatát: a polgárok nevében kérdezni.
Hány európai kormányfő fia lehet lobbista Brüsszelben? Miért volna etikus, hogy az édesapa kormánya milliárdos adókedvezményben részesít egy nagyvállalatot, az meg százmilliós megbízást ad az édesfiú cégének? Előfordulhatna-e egy etikus jogállamban, hogy az édesfiú a véletlen egybeesést firtatók ellen pert helyez kilátásba üzletrontás címén? Meddig maradhatna székében ekkora pimaszság láttán a felelős kormányfő? Elképzelhető-e a művelt Európában olyan liberális párt, amely behúzza fülét-farkát, s készségesen asszisztál egy ilyen sikamlós családi bizniszhez, csak hogy ne veszélyeztesse szívósan kialkudott, jól tejelő kormányzati pozícióit? Lehetne-e kiforrott demokráciákban kampányfogásnak bélyegezni azt a kezdeményezést, hogy a köztársaság erkölcsét alapjaiban veszélyeztető dinasztikus összefonódás dolgában haladéktalanul vizsgálódhassék egy országgyűlési bizottság?
Ki a felelős abban, hogy a rendszerváltozást követő időszak jószerivel legnagyobb banki bűnténye gyakorlatilag lekerült a más vonatkozásokban oly szemfüles média napirendjéről? Meddig terjedhet egy titokügyi államtitkár alkotmány- és törvényértelmezési szabadsága? Miért nem felelt senki azért, hogy a főcsalót fegyveres kísérettel lökték át az országhatáron? Miért nem lehet olyan gyorsan kihallgatni az álbróker-koronatanút, mint a buszkerekeket leengedő hivatásos sofőröket? Miért nem ismerheti meg egy demokráciában a kormánytagokon kívül más is, hogy mi szerepelt ama szupertitkos lehallgatási jegyzőkönyvekben? Milyen úton bizonyosodhatnánk meg mégis arról, hogy kormánypárti politikus nem érintettje vagy kedvezményezettje az állami és magánmilliárdok törvénytelen vándorlásának?
Mindez csak ízelítő két, valóban országra szóló ügyből, ahol a jól fizetett médiasztároknak valahogy nem ugrik be, mit is kellene firtatniuk. Igaz, nem is erre vannak szerződtetve. Van fontosabb dolguk is: például kimagyarázni az exállamtitkár őszinteségi rohamát a nyolcszáz kilométeres autópályablöffről. Odahazudni elé az „új” jelzőt, s ha kell, akár az Antall-kormány szakértőjeként felkonferálni a Horn-kormány kiemelt káderét, aki – jó tett helyébe jót várj – szakmai tisztességét sutba vágva hajlandó igazságtartalmat tulajdonítani az ordító kampányhazugságnak. (Majd rezzenéstelenül tartani a dolgos kezet a Pulitzer-emlékdíjért.)
Nem az a baj igazán, hogy a rendszerváltozás idején önmagát főszereplőnek kikiáltó (s a dolgok alakulásában tényleg nem vétlen) sajtószakma bagóért feladja, készségesen feláldozza maradék önbecsülését egy, a szokottnál is tehetségtelenebb posztkommunista kormányzás oltárán. (Bár nekem azért ez is fáj.) Az igazi gond az, hogy a mostanában töményen áradó gazsulálás, cinikus szolgalelkűség olyan általános hitelvesztést okoz, amely a választások után, a kontinentális focilázba és globális olimpiázásba fulladó közéleti uborkaszezonban, de főként utána, általános csömörhöz vezet. Csak semmi kampány – mondják most; csak semmi politika – tér vissza a makacs szlogen a békés kormányzás hosszú hónapjaiban. (Hacsak az istenadta nép nem hisz a tükörnek, s mégis másképp dönt.) A depolitizáltság pedig a sajtót maga alá gyűrő hatalom kezére játszik. Ha az emberekben nem tudatosul, hogy miért boldogtalanok; s ha esetleg tudatosul is, azt hiszik, hogy ez elszigetelt jelenség – még úgy is lehet vélni, hogy központilag felszámoltatott a közboldogtalanság.
Lehet persze ellenvetni: ilyesmi mindig volt a média világában – miért épp most kiáltanánk ki utcai prostituáltnak? Erre én azt mondanám, hogy azért mégsem általános, hogy egy erkölcsi hullát koronázzanak meg egy újságíró-szervezetben; a közmédiumok apanázsát a kormányzathoz való lojalitás arányában adagolják; a médiahatóság pénzesládikájára pedig a kormányzó liberálisok pályázat nélkül ültethessék rá kedvenc pénztárosnőjüket. Vagy miért volna törvényszerű, hogy médiaelnök csak a kormányszóvivő asztaltársaságából kerülhet ki? A várható bukást követően pedig a nemzeti hírügynökség következő vezetőjét is gyűlöletbeszéd-antológiák nagyérdemű szerkesztői között kell keresnünk? Miért egyértelmű, hogy a köztévében nyáron minden sorozatműsor szüneteljen, csak azé a médiamunkásé nem, akinek az üzenetrögzítőjén kormánypárti frakcióvezetők szoktak hűségnyilatkozatot hagyni? S vajon miért nem téma egy hiperérzékeny médiaközegben, hogy összeférhető-e, ha valaki nyugdíj-kiegészítésként a köztévé sportrészlegét meg a nemzeti sporttanácsot is vezeti?
Itt persze visszajutottunk a miniszterelnök eurovállalkozó csemetéjéhez, meg ahhoz a kiköphetetlen rágógumihoz, hogy vajon van-e helye erkölcsnek a közéletben. S ha minden relativizáló szándék ellenére mégiscsak van, vajon milyen feladat hárul ebben az országmentő erkölcsszolgáltatásban a bulvár bűzhödt mocsarából még valamelyest kilátszó médiára? Nem volna itt az ideje kampányt indítanunk a kimondott és leírt szó hiteléért, fellázadni a kollektív agymosás ellen? Vagy erre a felbuzdulásra is az általános irányelv vonatkozik: csak semmi kampány?