A szovjet zavaróállomások jellegzetes huhogása mögött felsejlik a szabad európás szignál, majd a hírmagyarázó hangja, amint Reagan gyakorlatias antikommunizmusát ecseteli – máig élénken él ez az élmény a magyarországi hallgatóság emlékezetében, akinek a nyolcvanas évek derekán már egyre inkább elege volt abból, hogy balatoni útját rendszeresen a „hazánkban ideiglenesen állomásozó” szovjet harckocsik átvonulása szakította meg. Aki Közép-Európában tudatában volt saját rabságának, és normalitásra vágyva szabadságot akart, annak Ronald Reagan a távoli reményt jelentette, egy olyan amerikai elnököt, aki úgy a tettek mezején, mint szavakban új offenzívát hirdetett a Szovjetunió megrendítése érdekében.
A második világháborút követően kialakult világrendet, amit fokozott katonai szembenállás, fegyverkezési verseny és az atomháború fenyegetése jellemzett, mai szemmel sokan irigylésre méltóan stabilnak tartják. Ennek a rendnek azonban voltak súlyos áldozatai is, amelyeket – többek között – a szovjet megszállás alá került Közép-Európa országainak és azok lakosainak kellett meghoznia. A nemzeti szuverenitás, az egyén szabadságának hiánya, valamint a kényszerű tervgazdálkodás jelentette gettó lehetetlenné tette, hogy a térség a nyugatival összemérhető fejlődési pályára álljon. A szombaton elhunyt egykori amerikai elnök kormánya – vállalva a hidegháborús status quo felbomlásából eredő súlyos biztonsági kockázatokat – vállalta, hogy kihívást intéz a fennálló renddel szemben. Bár történészek szerint tévedés lenne azt hinni, hogy fellépésének eredményességét pontosan meg tudták volna jósolni kabinetjének tagjai, tény, hogy beiktatását követően egy évtizeddel az általa „a gonosz birodalmának” nevezett Szovjetunió felbomlott. A „ruszkik” kivonultak Közép-Európából, ahol megkezdődhetett a demokratikus átmenet, a piacgazdaság kiépítése.
A kaliforniai kormányzóként politikai tapasztalatot szerzett republikánus Ronald Reagan már választási kampánya során felvázolta, hogy konzervatív értékei mentén politizálva fel kíván lépni a kommunizmus fenyegetésével szemben, majd hatalomra kerülve tartotta is a szavát. A 69 évesen, 1981-ben felesküdött elnök sokkal inkább híve volt a konfrontációnak, mint demokrata elődje, Jimmy Carter. Noha a történészek által második hidegháborúnak nevezett időszak már Carter elnöksége alatt megkezdődött az afganisztáni szovjet bevonulással, a moszkvai olimpia nyugati bojkottjával, valamint új nukleáris fegyverrendszerek európai telepítésével, igazi lendületet a Reagan-adminisztráció adott neki. A lépés szakítást jelentett a Richard Nixon és Leonyid Brezsnyev által megkezdett olvadás politikájával, amely amellett, hogy az első fegyverzetkorlátozási egyezményeket is szülte, voltaképpen elodázta a két rendszer gazdasági-társadalmi erejének összemérését. Bár hosszasan lehetne sorolni az 1981 után beindított, vagy revitalizált amerikai fegyverkezési programokat, összességében ezek kényszerítették Moszkvát és a „szovjet szatelliteket” olyan versenyre, melyet rugalmatlan gazdaságuk és korlátozott bevételeik miatt hosszú távon nem finanszírozhattak. A Reagan-adminisztráció kezdte meg a hidegháború másik ikonjának, a tavaly elhunyt Teller Ede űrhadviselésre vonatkozó elképzeléseinek gyakorlatba ültetését. Bár a köznyelven csillagháborús terveknek aposztrofált stratégiai védelmi kezdeményezés (SDI) végül tényleg csak kezdeményezés maradt, hozzájárult a szovjet védelmi erőfeszítések növeléséhez, közvetve pedig az életszínvonal csökkenéséhez és az „erjedés” beindításához. Mértékadó történészi értékelések szerint a Reagan-kabinet nyolc éve tulajdonképpen próbára tette, hogy mire is képes a tervgazdaság és diktatúra által jellemzett berendezkedés – végül pedig igazolta, hogy a polgári demokrácia és a piacgazdaság rendszere összehasonlíthatatlanul nagyobb teljesítményre képes és nagyobb tartalékokat tud mozgósítani.
Reagant a párbeszéd elnökeként is emlegetik, mivel emlékezetesek Mihail Gorbacsov reform-pártfőtitkárral, szovjet elnökkel történt, őszinte hangú találkozói. A kibékülést sugárzó képek, „Rony” és „Gorbi” ünnepélyes aláírásai azonban csak úgy jöhettek létre, hogy Moszkva kényszerhelyzetbe került. Bár a mai posztszovjet térségben közkeletű Gorbacsov árulásáról beszélni, ezt történelmi tények nem támasztják alá, másrészt hiba lenne azt feltételezni, hogy a kommunista hatalom birtokosai „csak úgy” feladták volna művüket.
Közép-európai perspektívából nem könnyű tehát eldönteni, hogy mi szolgált az egykori elnök, vagy éppenséggel a világpolitikában követett reagani kurzus motivációjául. Csak az antikommunista idealizmus, vagy a hazai sikeresség igénye? Némileg kiábrándító ugyan, de egyes vélekedések szerint ez a folyamat a nyolcvanas évek amerikai belpolitikájának követelményeire adott válasz egyfajta melléktermékeként is értékelhető. Reagan megítélése odahaza ugyanis nemcsak azért pozitív, mert sikert ért el a Szovjetunióval szemben. Azért is, mert „konzervatív forradalmat” hozott, fergeteges kommunikációs képességeivel és humorával kézzelfogható közelségbe hozta az átlag amerikaihoz ezt az addig túl arisztokratikusnak és merevnek tűnő ideológiát. Rekordmértékű adócsökkentéseket vezetett be, ami a védelmi iparnak adott megrendelésekkel párhuzamosan a gazdaság felpörgetésének alapjául szolgált. Az amerikaiak többségének emlékezetében a Reagan-éra máig egyfajta „aranykorként” szerepel, amikor aki akarta, megcsinálhatta a szerencséjét, mert lehetősége akadt rá. Talán furcsán hangzik, de a külföldre ritkán utazó átlag amerikai számára Reagan kapcsán csak másodlagos, hogy elbukott a Szovjetunió és uralma alól nemzetek szabadultak fel.
origo.hu
Havas Henrik a pápaválasztásról: Majdnem azt írattam Ágival, hogy Antikrisztus
