Fotóháború

Több mint egy évszázada szinte minden történelmi eseményről készülnek fényképek. Ezek közül a kiemelkedőbbek egy egész korszakot, egy háború borzalmait, az emberi szenvedést jelképezik. Az iraki Abu Graib börtönben készült, világot bejárt leleplező fotók kapcsán a fotográfia történelemformáló, esetlegesen átalakító szerepéről közölt nemzetközi cikkszemlét a francia Courrier International hetilap.

A képek rendkívül erős érzelmeket váltanak ki. Szerepük hatalmasabb a leírt szónál. A vietnami háborúról, számos ellenkező előjelű amerikai film megtekintése ellenére, a napalmtól megégett, pucér vietnami kislány képe jut eszembe, amint társaival menekül szétbombázott falujából. Vagy a dél-vietnami tiszt, ahogy pisztolyával kivégez egy fiatal foglyot. A kép rögzül az agyban. Az iraki háború pedig sokak szemében eggyé vált a Krisztus módjára álló, kifeszítést imitáló iraki fogollyal, aki fején szemeteszsákot viselt, kezeire pedig áramvezetésre alkalmas drótokat csatlakoztattak. Esetleg eszünkbe juthat még az idei World Press díjas kép, amely a nadzsafi fogolytáborban készült: egy iraki bebörtönzött, szintén fekete zsákkal a fején, a homokban ülve magához vonja az épp látogatáson lévő kisfiát. Az emberi szenvedésről szólnak ezek a fotók, nem pedig az amerikai demokrácia dicsőségét ábrázolják.
Szívfacsaró képek. Ám a miértekre, a világ e nyomorult állapotának okaira nem kapunk választ – állapította meg Susie Linfield a Boston Review-ban írott cikkében. A Washington Post volt művészeti vezetője, jelenleg egyetemi tanár szerint „a fotó megmutat, de nem magyaráz meg semmit sem”. Életünk ma már telis-tele van képekkel, a fotókhoz való viszonyunk olyan, mint egy elkerülhetetlen, rossz házasság, benne kell élnünk, amíg lélegzünk. A nemzetközi eseményekről, különböző válságokról, összetűzésekről készített fényképfelvételek azért is ilyen népszerűek, mert az aktualitások helyes megmagyarázása rendkívül összetett feladat, a hagyományos politikai szóhasználattal szinte lehetetlen – fejtette ki Linfield.
A berlini fal jó tizenöt éve történt ledöntésekor nem köszöntött béke a világra. A történelemnek sem lett vége. Helyette jöttek olyan események (Jugoszlávia, Ruanda, Sierra Leone, Szudán, Szomália, Csecsenföld, Afganisztán és most Irak), amelyek hallatlan lehetőséget nyújtottak és még nagyobb igényt teremtettek a riportfotózásra. Csak néhány fotót emeljünk ki e végeláthatatlan tárházból. Jugoszlávia: a szerbek által koncentrációs táborba zárt, a csontig lesoványodott boszniai muzulmán foglyok tekintete, amely mégiscsak cselekvésre késztette a nyugati vezetőket. Ruanda: egy tizenéves fiú profilja, amelyet öt machetevágás szabdalt föl. Sierra Leone: a kenyeret evő, hároméves Memuna fotója, akinek jobb karját levágta az „Egyesült Forradalmi Front”. Szomália: a nem is oly éhes helyi lakosok Mogadishu utcáján egy amerikai katona holttestét vonszolják. A szudáni éhínségről ezekben a napokban is tucatjával érkeznek fotósorozatok. Az ilyen brutális, szélsőséges gyűlöletről tanúskodó, a könyörtelen durvaságról beszámoló képek elárasztják életünket. Ha tetszik, ha nem, ilyenek vagyunk, mi, az emberiség. Ám ha valaki ad magára, tudnia kell arról, hogy mi történik a világban. Különösen, ha jól tájékozottnak, tanultnak, műveltnek akar látszani, azaz civilizáltnak akarja tartani magát – állapította meg Linfield, aki mindemellett Michael Ignatieffet, a neves filozófust is idézi: „A világ már túl őrültté vált ahhoz, hogy meg se érdemeljen egy alapos vizsgálatot.”
Vajon a képek meg tudják-e változtatni a történelem menetét? – ezt a kérdést feszegeti a svéd Dagens Nyheter az Abu Graib-ügy kapcsán. „A fotók természetesen hatnak a közvéleményre – állapította meg Kari Andrén-Papadopulosz, aki doktorátusát a sajtófotó témakörében szerezte. – De az általunk vizsgált esetek többségében a fotó a már meglévő tendenciát erősítette fel.” Ez volt a helyzet 1972-ben, amikor megjelent a menekülő vietnami kislányról a kép. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az amerikai társadalom ekkor már tömegesen ellenezte a vietnami háborút. Vagy ott van a ’89-es Tienanmen téri fotó, amelyen egy fehér inges fiatal testével feltartóztatott egy tankoszlopot. Ám mint a fotóújságírás szakértője hozzáfűzte, ez az önmagában hősies cselekedetről készült kép, amely napok alatt bejárta a világsajtót, nem volt képes megakadályozni a kínai kommunisták leszámolását a diákmozgalommal. A kínai hatalom ugyanúgy a helyén van, mint annak előtte, és a demokratikusnak kikiáltott világ körüludvarolja, hogy bejuthasson a világ legnagyobb piacára.
Talán az 1992-ben az omarskai (vagy trnopoljei) szerb fogolytáborról, ahol bosnyák muzulmánokat őriztek, bemutatott képek voltak azok, amelyek hatására a nyugati világ nem tűrhette tovább azt, ami a balkáni háborúban folyik. Fél évszázad után Európa joggal érezhette, hogy délkeleti felén a vészkorszak idéződött fel. A NATO végül is tárgyalóasztalhoz kényszerítette a szemben álló feleket.
Érdekesség, hogy a bagdadi börtönben készült világrengető fotók nem hivatásosak „alkotásai” – állapította meg az ugyancsak svéd lap, a Svenska Dagbladet. Azért születtek, hogy megmutassák a „felsőbbrendűek hatalmát a névtelen elnyomottakon”. Ezt az „élményt” akarták megörökíteni az amerikai börtönőrök. Jól szórakoztak, miközben az emberi szenvedésről szolgáltattak bizonyítékot. Hogy kínozták a foglyokat és háborús bűntetteket követtek el, azt jól dokumentálják a közzétett fényképek és a kíváncsi szemek elől gondosan elrejtett videofelvételek.
A jelek szerint egyébként Amerikában Irak kapcsán megkezdődött a képek háborúja: a múlt héten a Pentagon által szolgáltatott anyagokból az American Enterprise Institute (AEI) egy négyperces videokazettát tett közzé, amelyen „a valós kínzási botrányról” kaphatnak képet az érdeklődők. A felvételek Szaddám börtöneiben készültek, amint vernek, megcsonkítanak, elektrosokkal vallatnak iraki foglyokat iraki kínzóik, akik szintén maguk készítették felvételeiket. Az amerikai külügyminisztérium jelentésében is olyan tettekről számolt be, mint bebörtönzötteken végrehajtott orvosi kísérletek, a nemi szervek levágása, felhevített vascsővel való verés, forró víz beinjekciózása különböző testnyílásokba, a fogoly szeme láttára asszonyának megerőszakolása, vagy ugyancsak bebörtönzött jelenlétében gyermekének válogatott kínzása – méhekkel, skorpiókkal csípették a meztelenre vetkőztetett kicsiket –, ezek a cselekmények még a kazettát összeállítók szerint is elképzelhetetlenül ocsmányak voltak ahhoz, hogy bemutassák őket. Csak az Abu Graib börtönben Szaddám uralkodása alatt 30 ezer foglyot öltek meg – állítja az AEI honlapja. Az intézmény egyébiránt az amerikai neokonzervatívok fellegvára, és érezhető a szándék, hogy az Abu Graibból kikerülő felvételek okozta sokkot Szaddám Huszein brutálisabb és kegyetlenebb kínzási módszereiről készült felvételekkel „semlegesítse”.
A korszakalkotó fotókkal kapcsolatban persze óhatatlanul felmerül a hamisítás kérdése. Nemcsak a képzőművészetben lehet találkozni hamisítványokkal, a fotótörténetben is kiderült nem egy „történelmi” fotóról, hogy ilyen vagy olyan módosítást hajtottak végre rajta. Közeli esemény, hogy a szövetséges angol hadsereg katonái iraki foglyokat kínoztak, amelyről a nagy példányszámú brit napilap, a Daily Mirror közölt fotósorozatot. Ám az alapos elemzés kiderítette, pedig Blair miniszterelnök már bocsánatot is kért a „megkínzottaktól”, hogy ügyes trükkről van szó.
Az ugyancsak brit The Independent on Sunday közelmúltbeli összeállításában arról írt, hogy a fenti esethez képest „jótékony” hamisítás volt az a kép, amelyet Abraham Lincolnról az összes amerikai közintézményben felakasztottak a falra, ugyanis csak Lincoln feje volt az igazi, a teste másé volt. A készítők védekezésképpen azt hozták fel, hogy nem volt az elnökről kellően „hősies” tartású fotó. A szovjet időkből jól emlékezhetünk a Sztálin mellől egyre fogyó politikai bizottsági tagokra: a Kreml díszemelvényéről fokozatosan kiretusálták azoknak a PB-tagoknak a képét, akik a diktátor kénye-kedve szerint eltávoztak az élők sorából. De ügyes hamisítvány az az ismert fotó is, amelyen a berlini Reichstagra a katonák kitűzik a szovjet zászlót. De a másik, az amerikai oldalról is megvolt a koreográfiája a nemzeti jelképpé vált „A tengerészgyalogosok kitűzik az amerikai lobogót Iwo Jimán” című képnek. A beállítás, hiszen nem spontán felvételről volt szó, olyan jól sikerült, hogy ez lett az alapja a virginiai Arlington temető tengerészgyalogos-emlékművének.
„A fényképezés az igazság” – mondotta egyszer Jean-Luc Godard, a híres francia filmrendező. Ernst Gombrich osztrák művészettörténész szerint viszont „a képek nem tudnak sem igazak, sem hamisak lenni”. „A fényképezésnek saját szelleme van” – vallotta Roland Barthes, a jelek és szimbólumok híres francia szakértője.
Csak abban lehetünk biztosak, hogy a képrögzítésre alkalmas géppel készült fényképfelvétel mindig is bizonytalan viszonyban állt a valósággal.