Hadijogalkotók

A hadtörténettel behatóbban foglalkozók számára az igazi meglepetést nem az iraki foglyok kínzásának ténye okozta, hanem a képek kiszivárogtatását követő felháborodás. Hiszen a civil lakosság és a védtelen hadifoglyok korábban is gyakran váltak áldozataivá azoknak a hadseregeknek, amelyek később a történelemkönyvekben felszabadítóként jelentek meg.

Nagyon kevesen tudják, hogy a modern hadtörténelem első totális háborújában, az amerikai polgárháborúban mindazokat a borzalmas módszereket alkalmazták – és a „modern” alaposságban leginkább az északiak jeleskedtek –, amelyeket Nyugat- és Közép-Európa a harmincéves háború után elfelejtett. A nagyon rossz katona hírében álló Sherman tábornok például gyakorlatilag felperzselte szinte egész Georgiát, vagy a gyakran példaként emlegetett Lincoln elnök 1863. április 24-i, 100. számú hírhedt rendeletében bizonyos körülmények közepette lehetővé tette a hadifoglyok kivégzését.
A hadifoglyokat érintő első konvenció egyébként épp az amerikai polgárháború idején született: az 1864-es egyezmény a sebesültek védelmét igyekezett szabályozni (a konvenciót az osztrák és a francia seregek között lezajlott 1859-es solferinói ütközet „ihlette”, ahol negyvenezer sebesült maradt a csatatéren, akiket többnyire sorsukra hagytak). Ekkorra azonban már Észak és Dél is számtalan hadifogolytábort működtetett, ahol az éhség és a járványok miatt elmondhatatlan szenvedés jutott osztályrészül a tízezrével bebörtönzött hadifoglyoknak. (Korabeli leírásokból tudjuk, hogy az északi katonai vezetés azzal utasította el a fogolycserére vonatkozó déli kérést, hogy ez csökkentené a nyomást ellenfelein, hiszen az erőforráshiánnyal küszködő déli államoknak nagyobb terhet jelentett a hadifoglyok élelmezése. Ráadásul a táborokban uralkodó elképesztő körülményeket propagandacélra is fel lehetett használni.)
A háború „humanizálása” érdekében összehívott hágai konferenciák (1899 és 1907) végül azt az alapelvet rögzítették, hogy szigorúan meg kell különböztetni a hadviselőket a civilektől. Ennek azonban a civilekre nézve is voltak következményei: a nem hadviselők védelme érdekében megtiltották számukra a harcokba történő aktív bekapcsolódást. Így védelmükért cserébe a megszálló csapatokkal való minimális együttműködést írtak elő az elfoglalt területek lakossága számára.
Az előírt keretek között harcoló alakulatokat szintén védelem illette meg. A hadviselői státussal járó védettséget az alábbiak kapták meg:
– akiknek az élén parancsnok áll, aki alárendeltjeiért felelősséggel tartozik;
– akik meghatározott, távolról is felismerhető jelzést viselnek;
– akik fegyvereiket nyilvánosan viselik;
– akik hadműveleteikben betartják a háború törvényeit és szokásait.
Ezt a szabályozást azonban nem a partizánok ellen találták ki, hanem az 1870–71-es porosz–francia háború tapasztalataiból merítettek. Ahol III. Napóleon kapitulációja után az új francia kormány a még meg nem szállt területeken újabb és újabb seregeket állított fel – gyakran szedett-vedett egyenruhákban –, és küldött bevetésre a német csapatok ellen. A hadijog hágai szabályozásából kimaradt annak a pontos megfogalmazása is, hogy mi számít megszállt területnek. Ezért például a Moszkva hivatalos álláspontját 1944-ben kifejtő nemzetközi jogász, Viktor Korovin azzal érvelt, hogy a Szovjetuniónak azért is joga volt a partizánháborúra, mert az elfoglalt hatalmas hátországban a Wehrmacht és szövetségesei képtelenek voltak minden területet eredményesen megszállni. S ha az ellenséges vonalak mögött megalakultak a kommunista pártszervek, akkor nem lehet megszállt területekről és jogellenes partizánháborúról beszélni.

A fenti szabályozás gyakorlati alkalmazásával kapcsolatos ellentmondások már az első világháború elején nyilvánvalóvá váltak, hiszen például a bizonytalan jogállású, gyakran csak egy karszalaggal és vadászpuskával felszerelt belga „polgárőrök” is aktívan bekapcsolódtak a harcokba. S ami a túloldalon a hadijog megsértését jelentette, és gyakran drákói válaszlépéseket váltott ki, addig az antant propagandájában igazi hősökké nemesültek az ellenállók. Ráadásul az is nyilvánvalóvá vált, hogy a harcok hevében, főként az átláthatatlan városi környezetben egy katonának, ha életben kíván maradni, aligha van ideje és lehetősége a hadijog pontról pontra történő követésére. (Erre a „háború ködének” nevezett jelenségre nyújtott akkor tragikus példát a belga Löwen város egy részének pusztulása. Ma a tévedésből, „baráti tűzben” lelőtt szövetséges katonák esetei tanúskodnak a harcok eme elkerülhetetlennek tűnő velejárójáról.)
Már az első világháborús partizán hadviselés tapasztalatai szerint is a megszállók csak abban az esetben értek el eredményt a fegyveres ellenállókkal szemben, ha sikerült a felkelők ellen mozgósítaniuk egy helyismerettel rendelkező csoportot vagy népet. Nem véletlen, hogy a központi hatalmak a szerb és montenegrói partizánok elleni harcra már 1915-ben az albánokat és a bosnyákokat vetették be, igen eredményesen. (E teljesítmény elismerését jelentette az 1916. évi XVII. törvény, amely bevett vallásfelekezetté nyilvánította az iszlámot.)

A második világégés számos területen új minőséget hozott a partizánháborúkban. Példátlan újdonságot jelentett a Szovjetunió bekapcsolódása az európai harcokba, hiszen Lenin már 1917-ben felmondta a cári Oroszország által megkötött összes nemzetközi szerződést, köztük a hadijogot szabályozó 1899-es és 1907-es hágai megállapodásokat is. (A megállapodás csak az aláírók közötti háborús cselekményeket szabályozta, harmadik féllel szemben a „szokásjog” maradt érvényben.) A hadifoglyok jogait és kötelezettségeit szabályozó 1929-es genfi konvenciót – amelynek kidolgozásában Moszkva nem vett részt – sem tekintette a Szovjetunió magára nézve kötelezőnek. Nem véletlenül, hiszen a modern európai hadtörténetben példátlan módon már a fogságba esést is árulásnak értékelte a szovjet politikai vezetés, amit ennek megfelelően gyakran a családtagok büntetésével is megtorolt. Számtalan feljegyzés tanúskodik arról, hogy a Vörös Hadsereg légierejével szándékosan bombáztatta saját, immár fogságba esett katonáit. Hasonlóan ördögi logika terméke volt az a gyakorlat, amely szerint a szovjet csapatok visszavonulási útvonalaikon megkínzott német katonák holttesteit hagyták hátra, ezzel kívánták a civil lakosság és a hadifoglyok elleni megtorlásokra ösztönözni a Wehrmachtot. A német támadást követő első hónapokban ugyanis a szovjet politikai és katonai vezetés legfőbb gondja volt a dezertőrök folyamatosan növekvő száma. Jellemző módon az 1941–42 fordulóján felállított 114. csecsen–ingus lovashadosztály hétezer katonájából mintegy kétezer-ötszáz már a frontra szállítás közben megszökött, a többiek pedig harc nélkül megadták magukat. Ezért a Vörös Hadsereg vezetése kénytelen volt 1942. április 14-én az összes csecsent és ingust felmenteni a fegyveres szolgálat alól. Megbízhatatlanságuk miatt már 1941. december 6-án elbocsátották a frontszolgálatból egyes kaukázusi népek fiait, többek között az adzsár és a szván katonákat.
Hasonlóan súlyos gondot okozott a vezetésnek – főként az 1939–40-ben a Szovjetunióba bekebelezett területeken, de Ukrajnában is –, hogy a legtöbb helyen a bevonuló német csapatokat és szövetségeseiket felszabadítókként üdvözölték, vagy legalábbis semleges kíváncsisággal fogadták, ami ellentmondott a szovjet patriotizmus legendájának. Már 1941 augusztusában ezerszámra jelentkeztek lettek és észtek, hogy a német csapatokkal közösen harcoljanak – akik nem Hitlerért, hanem a szenvedést hozó bolsevizmus ellen fogtak fegyvert.
(Mindez persze nem jelenti azt, hogy a megszálló német csapatok ne követtek volna el súlyos atrocitásokat, megtorló akciókat a polgári lakosság ellen. Egy kerek évforduló kapcsán elegendő talán itt a hatvan esztendeje történt és bőségesen tárgyalt oradour-sur-glane-i vérengzésre utalni.)
A Wehrmacht keleti fronton harcoló csapattisztjeinek többsége számára világossá vált, hogy csak abban az esetben van remény a Vörös Hadsereg hihetetlen túlerejének legyőzésére, ha együttműködésre tudják bírni az elfoglalt területetek lakosságát, valamint az addig fogságba ejtett mintegy hárommillió szovjet katonát. Ehhez pedig elengedhetetlen volt, hogy mindenki számára lehetőséget biztosítsanak a frontváltásra. Így előbb szabotálták, majd 1942 májusában sikeresen visszavonatták Hitlerrel a hírhedt komisszárparancsot, amely minden jogi formaság nélkül kivégezni rendelte a bolsevik ideológia hordozóinak tekintett politikai tiszteket. 1943 júliusában végre abban is sikerült megállapodnia a szárazföldi erők parancsnokságának a keleten bevetett rendőri és SS-egységeket irányító Heinrich Himmlerrel, hogy az elfogott partizánokat is megillesse a hadifogolystátus.
A vesztes hatalmak elszámoltatásakor természetesen a győztesek saját érdekeik szerint ítélték meg a partizánháborút, így Franciaország és a Szovjetunió egyértelműen pozitívan viszonyult hozzá, népi felszabadító háborúnak nyilvánította. Ez természetesen nem akadályozta meg Párizst, hogy Indokínában vagy Algériában az általa korábban elítélt módszerekkel harcoljon a felkelők ellen. Ezzel szemben az angolszász hatalmak „pragmatikusan” álltak a kérdéshez, ítélkezési gyakorlatukat döntően érdekeik befolyásolták. Így a balkáni megszálló erők vezénylő tábornokaival szemben 1948-ban lefolytatott perben – amelynek kimondott célja szimpátiapontok begyűjtése volt a titói Jugoszlávia vezetőinél – még kemény ítéleteket hoztak a Wehrmacht partizánvadász akciói miatt. Alig néhány esztendővel később – amikor a hidegháborúban immár nélkülözhetetlennek tűntek a német katonáknak a Vörös Hadsereggel szemben szerzett harci tapasztalatai – a büntetések felülvizsgálatakor immár rendkívül nagylelkűen jártak el. Ezt az engedékenységet maguk a büntetéseket felülvizsgáló tisztek is azzal magyarázták, hogy a koreai háborúban az amerikai csapatok először találkoztak kommunista partizánokkal és a modern partizánháború valóságával.

Mind az afganisztáni, mind pedig az iraki háborúban Amerika is követte a fentebb részletezett alapelvet: igyekezett minél több helyi erőt bevonni a siker elérése érdekében. Más kérdés, hogy ezek a támogatott fegyveres csoportok gyakran kicsúsztak az irányítása alól, és a pillanatnyi káoszt kihasználva régi számlákat rendeztek – olykor a polgári lakosság vagy a hadifoglyok ellen elkövetett vérengzésekkel. (Elég, ha az afganisztáni Északi Szövetség katonáinak az elfogott tálib harcosokkal szembeni kegyetlenkedéseire utalunk.) Kérdéses, mennyiben tekinthetők ezek az erők a hadijog értelmében hadviselő félnek, mint ahogy az is, mennyiben tekinthetők az ellenük küzdő ellenállók partizánnak, szabadságharcosnak vagy éppen terroristának, és így fogságba kerülésük esetén milyen jogi szabályozás az irányadó.
Az iraki háború azonban a segéderők szempontjából is tartalmazott egy új mozzanatot. A háború mindig is drága dolog volt – ismert Montecuccoli mondása, miszerint a hadjáratokhoz pénz, pénz és ismét csak pénz kell –, de még sohasem került annyiba, mint most, amikor az iparilag fejlett államok legtöbbje megszüntette a védkötelezettséget, és áttért a hivatásos haderőre. Az amerikai hadsereg különösen drága intézmény: egyetlen katonára csaknem 50 ezer dollárt költenek, még mielőtt bevethető lenne; ennyibe kerül a költségvetésnek a college ösztöndíja és a toborzási prémium. E költségek töredéke terheli viszont az adófizetőket, ha külföldi zsoldosokat alkalmaznak. Nem véletlen, hogy a hírek szerint több mint tízezer zsoldos teljesít most szolgálatot Irakban, ami minden eddigi számot meghalad. Az említetteken túl segítségül hívásuk két további politikai előnnyel kecsegtet. Egyrészt nem kell elszámolni a halálukkal a hazai közvélemény előtt. (Érdemes emlékezetünkbe idézni, milyen megdöbbenést váltott ki, amikor az interneten láthatóvá tették az elesett katonák hazaszállításáról készült fényképeket.) Másrészt a zsoldosokat nem kötik a hágai és a genfi konvenciók, így kínálkozik a lehetőség, hogy egyes piszkos munkák elvégzését – például hadifoglyok vallatását – nekik adják át. Igaz, a zsoldosok ennek éppúgy lehetnek kárvallottjai: az újabb genfi konvenció egy 1949-es passzusa szerint sem a hadifogoly-, sem pedig a hadviselői státus, következésképpen az ezekből eredő védettség sem illeti meg őket.