Hajtás

Egy nagyobb városkában történt, amilyen jó néhány van szlovák földön, mint Zsolna, Trencsén, Vágújhely, ahol a túlnyomó többség szlovák, mégis mindennek magyar jellege van. Egy ilyen helységben ültem a kocsmában néhány ismerősömmel, a légy zümmögését és a magyarul beszélő pincérek ásítását hallgattuk. A jelenlegi viszonyokról beszélgettünk, és az egyik úr a következő kérdéssel fordult felém, ugyan tudom-e, mi az, hogy magyar posta. Azt feleltem, hogy éppen holnap szándékozom megnézni a postán, nem érkezett-e pénzem vagy levelem. „Akkor örvendjen – vegyült bele a beszélgetésbe egy bizonyos üzletember –, ha abban a szerencsében részesül, hogy egyáltalán nem adnak ki önnek se pénzt, se levelet, a magyar postára emlékezni fog. Csak annyit mondok önnek, hogy két évvel ezelőtt Zsolnára utaztam, és elmentem pénzt felvenni. Nálam volt a katonaigazolványom, rajta persze a személyleírás. Mutatom a hivatalnoknak. Az meg rám néz és azt mondja, hogy nem adhat ki nekem pénzt, mert nem illik rám a leírás. Erre az egyik hátul ülő hivatalnok megjegyzi, hogy az nem én vagyok. »Szem, itt az áll – mondja –, hogy állítólag barna a szeme, de önnek fekete.« Azt feleltem, hogy mindannyiuknak el kell ismerniük, hogy barna a szemem, ahogyan az az igazolványban áll. Fekete szemem ugyan volt, de csak két hétig a születésem után. »Azután állítólag közepes a testalkata, de ez nem igaz, ön magas.« Bocsásson meg, nem vagyok magas, csak talán alacsony emberekkel összehasonlítva, feleltem ránézve eközben a hivatalnokra, aki nagyon alacsony termetű volt. A hivatalnok elpirult, és azt válaszolta: »Ne becsmérelje a hivatalt, én talán valamiféle törpe vagyok? Jegyezze meg, hogy Magyarországon a postát nem szabad sértegetni, egyébként az igazolványban az áll, hogy az ön orra arányos, de ahogy látom, önnek ferde orra van.« Amennyire emlékszem, az orrom egész életemben mindig teljesen egyenes volt, reggel is, amikor az utcára indultam, megnéztem magam a tükörben, és semmilyen abnormalitást nem láttam magamon.
Egészen mostanáig, tíz perc leforgása alatt magas termetű ember vált belőlem, a szemem megfeketedett, az orrom elferdült.
(...) Egy óra múlva odamentem egy úrral, a város egy ismert személyiségével, és akkor megmondták nekem, hogy számomra nem érkezett semmi. Mindez két egész óráig tartott, de legalább tudom, mi az a magyar posta.”
Az üzletember befejezte, és még sokáig beszélgettünk a dolgok állásáról.
Éjszaka nem tudtam elaludni, úgy rémlett, hogy a magyar postán vagyok, és egy csomó hivatalnok áll körülöttem, akik arról akarnak meggyőzni, hogy egyáltalán nem létezem. Éppen, amikor már meggyőztek, hogy halott vagyok, felébredtem, de rázott a hideg.
Fél kilenc körül elmentem a postára.
Bemegyek és körülnézek. A Posta-takarékpénztár feliratú ablaknál egy hivatalnok aludt.
Köhintettem egyet. A hivatalnok felébredt, rám nézett, hátat fordított, kezébe vette a Pesti Hírlap című újságot, és nyugodtan olvasni kezdett.
Megkérdeztem csehül a hivatalszolgát, hogy hol lehet pénzt felvenni vagy átvenni a poste restante küldött leveleket.
A hivatalszolga vállat vont, hogy nem ért csehül és elment.
Körülnéztem a feliratok között. Csupa magyar felirat, szlovák egy sem. Távírda, Levélposta, Utalványok, Kocsiposta, Fiókbérlők feliratok vonultak el a szemem előtt.
A hátsó helyiségből valamilyen tárgy dübörgő zuhanása hangzott fel.
Valamelyik alvó hivatalnok leesett a székről a földre. Ez most biztos ébren lesz, gondoltam, és odamentem hozzá azzal a kérdéssel, hogy nincs-e itt valami Jaroslav Hasek névre.
A hivatalnok lassan felemelkedett, eldörmögte magát:
„Nem tudom tótul”, és elment megnézni.
(Részlet Jaroslav Hasek A magyar postán című írásából. In: Lőcsei közjáték. Felső-Magyarország Kiadó, Miskolc, 2001)