Isten bolondja

Szerelmem, Umbria. Szelíd lankáid közé rejtve Assisi, a gyöngyszem. A dóm altemplomában alussza örök álmát az a szent, akit csak így emlegetnek: Francesco.
Lemegyünk a hűvös kápolnába, az oltár fölött egy kőszarkofág, és ott van ő. Leülünk, nem sokáig bírom, kitör belőlem a sírás. Sír mellettem a fiatal újságíró, az orvos, az építész meg a fiatal – akkor még – szerzetesjelölt. Sírnak a lengyelek, a németek és kivétel nélkül mindenki. Eszem ágában sincs röstelkedni. A szipogó kórust a kőkoporsóból elnéző mosollyal vezényli Szent Ferenc.
Gyerekkorom mesevilágából elővillan Róbert atya, amint a nyakába ugrom. Ez nálunk diplomáciai mentességet jelentett felbosszantott apám haragja elől. Majd mi megbeszéljük – mosolygott szelíden apámra, akinek haragja máris a második fázisra váltott. Bosszúsan csóválta a fejét. A harmadik fázisban elnevette magát. Na. Az elsőt, amikor az asztalra vagy a fenekemre csap, megúsztam. Látom, ahogy Róbert atya fázósan a csuha ujjába dugja a kezét, elindul a nagy hóban. A kolostorban már várja az ÁVO.
Továbbmegyünk. Alverna sziklái közé. „Ora pro nobis” – éneklik a szerzetesek, és végeláthatatlan sorban vonulnak előttünk. Legszívesebben egy sziklahasadékba bújnék, és ott maradnék örökre.
„Áldjuk a földön Isten szegénykéjét,
kései társak saruszíjat oldva…”
A Markóban egymáshoz bújva az ítélethirdetésre vár négy ferences és az „összeesküvő” társak. Február van, fáznak. Az őr pufajkában, ők nyári ruhában, hiszen a kincstári rabruhára az ítéletig nem jogosultak. A kirendelt ügyvédek alkoholizmussal és gyengeelméjűséggel „védik” őket. Az ítélet életfogytiglani, illetve tizenöt és tizenkét-tizenkét év. Ám rabruhát még most sem kapnak. Láncra fűzve viszik őket vonaton Vácra. Ott a fegyőr röhögve fogadja őket. „Te pucér Krisztus, hol hagytad az inged?” – kérdezi a házfőnököt. Rafael atya meghal a börtönben.
„Fekszik a földön, hamu lett az ágya,
búcsúzik tőle őszi nap sugára…”
Őt Alvernán siratom el. Ma is keresik a sírját.
Rietiben narkósokat gyógyítanak. Munkával. Egy fiatalember elmeséli, hogy került ide.
Nápolyban élt jómódú család egyetlen gyermekeként. Unalmában csak ki akarta próbálni a szert, aztán rászokott. A rabja lett, egy idő múlva a szülei idehozták. Az első adandó alkalommal megszökött. Aztán visszajött magától, és azóta itt van. Ő szedi össze az utcáról a kábult narkósokat, és hozza ide gyógyulni. Nem akar visszatérni a „kinti” világba. Üresen ásítozik a nápolyi villa, a garázsban gazdátlanul vár a luxusautó, ő megtalálta a helyét. A jóvágású fiatal novícius kisfiús mosolyában visszaköszön az egykori assisi ifjú szelíd mosolya.
„Elmegyek én, elhagyom én a házat és a kertet…”
A kerengőben megint rájuk gondolok. Rájuk, akik szó nélkül tűrték a megaláztatást, és nem törtek meg. Már nem sírok. Megértettem az assisi titkát.
„Nyílt szívű gyermek, nem italtól részeg,
társai nézik Isten bolondjának…”
St. Damianóban átesem a nehezén. Lázadó kamaszkorom köszön vissza. Nézd meg magad! – teszi elém a tükröt egy láthatatlan kéz. Kozmopolita vagyok, szájalok évekig Párizsban élt nagybátyámnak. Nekem haza, nép, nemzet üres, tartalmatlan szavak. Hülye vagy, nem kozmopolita, summázza bácsikám, és faképnél hagy.
Moszkovita vagyok, replikázom a hadifogságot megjárt nagybátyámnak. Menj el Gorkijba, és keresd meg azt a fatuskót, ahol le akartam csapni baltával a félig lefagyott kezemet, válaszol, és nagyon szomorú.
Az én kérdéseimre a Zen ad választ, toporzékolok apámnak, aki nem válaszol. Aurél atya akar veled beszélni, mondja nagynéném. Egy pillanatra megszeppenek, de már vagyok olyan „ki, ha én nem” hős, hogy állok elébe. Nagy meccs lesz, készülök, és felvértezem magam az általam bölcsességeknek tartott tanokkal. Mint a bokszoló a ringbe, úgy lépek a sekrestyébe. Aurél atya háttal áll, tesz-vesz, aztán felém fordul. Nagy csontos kezébe fogja arcomat, és rám néz.
„Ahogy nősz, úgy megy el az eszed. Azt hiszed, törvényszerű, hogy felnőttkorodra teljesen idióta legyél?” Azzal, mint aki jól végezte dolgát, köszönés nélkül otthagy. Tudtam, hogy nagyon szeretett, és én is őt. Ott álltam tátott szájjal a fene nagy eszemmel, mint akibe az istennyila csapott. Dühös voltam, és szégyelltem magam.
Leforrázva kullogtam haza. Még hallottam, hogy apám odaszól anyámnak: azt hiszem, megjött Buddha. Elnevettem magam.
Vissza akarok menni Assisibe, oda, az altemplomba, oda, ahhoz a kőkoporsóhoz, de gyorsan. Valamit még el kell mondanom. Fontos. Szebbnél szebb helyeken járunk, de én legszívesebben gyalog visszamennék Assisibe.
Csörtetek lefelé, és meg sem állok az oltárig.
Már mondom is. Köszönöm, hogy a fülemnél fogva visszahúztál. Köszönöm, hogy itt lehetek, hogy elmondhatom neked, igazán és nagyon boldog vagyok. Mert most már tudom, hogy te hívtál akkor álmomban Kárpátaljára, ahol ferencesek közelében lehetek. Urbán atya hófehér szakálla és bölcsességei, Ferenc atya hihetetlen munkatempója, Albert atya németes akcentusa, a humor és a többiek lelkes munkája jelzi, hogy ott vagy.
„Egykori rongyos koldustarisznyádat” a vállunkra vesszük, és az „színig tele már”.
Azt is el kell még mondanom, hogy rossz volt nélküled. Két évtizednyi fortélyos félelem, mindennapi megalkuvások sorozata és tömény gyávaság. Ezt a batyut szeretném itt és most letenni. Örökre. Mert semmi kedvem nem volt még egyszer a birkahodályban élni, mert féltettem a gyerekeimet, és kicsinyhitű voltam. Lopva surrantam be a kis templomba, és kétszer is hátranéztem, nem követ-e valaki.
Dénes atya. Az a Dénes atya maradt a mentsvár, akiről a szó szoros értelmében lehúzták a csuhát. Kopott kardigánjában, cekkerrel a kezében mosolyogva jön felém. Drága kicsi Pirinkóm, simogatja meg az arcom. Amikor a „kapukat táró, hű nénénket”, a halált várta, nem engedte, hogy gyógyszerezzék. Tiszta elmével akart találkozni Veled. Én pedig, mint egy megkergült hangya, óriási morzsával futkároztam a kamionok kerekei között. Köszönöm, hogy nem engedtél szétlapulni.
A többiek már elindultak. Megyek már, megyek én is, csak még egyszer felnézek. Meg még egyszer meg még egyszer, aztán vakítóan a szemembe süt a nap. Napfivérünk.
Úgy érzem magam, mint aki piszkosan beállt a zuhany alá, és addig maradt ott, amíg az utolsó porszemet is levitte a vízsugár.
Hangtalanul suhan a busz, búcsúzik Assisi. Egy másik ember ül a buszon a helyemen. Isten veled, Umbria. Ők nem jártak itt. Ők, akik sokkal méltóbbak lettek volna rá, mint bárki. Én vittem el őket magamban. Tudom, hogy ma is Róbert atya szelíd mosolya védelmez. És hogy ettől a mosolytól mindenki megszelídül, azt csak én tudom.
Megy a Margit körúton két ferences. Beszélgetnek. A villamos ablakából nézem őket. Vigyázz rájuk, Szent Ferenc, soha többé ne bántsa őket senki!