Köznapló

Június 16., szerda
Írország ünnepel, ehhez fogható ünnep nincs sehol. Ahol annyira eggyé válhat valóság és képzelet, hogy minden évben teljes napot szentelnek egy könyvnek és egy hazátlan, félig vak írónak. Mert bármily hihetetlen, Írország azt ünnepli, hogy James Joyce 1904. június 16-án megismert egy szeplős, vörösesbarna lányt, akit Nora Barnacle-nak hívtak. Nincs tudomásom arról, hogy bármely főváros népe maskarába bújjék, egy csaknem érthetetlen regényből részleteken adjon elő, pubokban tartson felolvasást, táncot járva keljen át az író nevét viselő hídon, s mindezt egy író első randevújának emlékére… Ilyen sehol nincs, csak Dublinban, s ez az öröm annak szól, hogy Írország megmaradt, mert sokáig úgy volt, hogy elvész, hiszen ha a nyelvnek vége, akkor mindennek vége. Erre gondolt Joyce is, mikor Liverpoolból kifutott vele a hajó, attól fogva nem foglalkoztatta más, csak Írország, csak Dublin, mellette volt mindvégig a vörösesbarna lány, a felesége lett, vele bolyongta, vele nyomorogta végig fél Európát: Triesztben kezdték, Párizsban végezték. Csak az tartotta Joyce-ban a reményt, hogy megírja könyvét Írországért és Írország ellen, mert elmaradott hazáját egyformán szerette s gyűlölte, ebből az érzésből lett az Ulysses, a világirodalom legrejtélyesebb könyve, mellyel kapcsolatban a többség hazudik, mert azt állítja, olvasta, pedig nem. Bár minket, magyarokat kíváncsivá tehetne, hogy a főhős, Leopold Bloom hirdetési ügynök Szombathelyről való, de ez se toboroz neki sok olvasót. Az íreknek elég annyi, hogy a regény egyetlen napon játszódik, 1904. június 16-án, mikor Joyce és Nora találkozott, e dátum többet jelent az országnak, mint számos történelmi ünnep. Mesék Európa színeiről, ez Hans Keller filmjének címe, sok nyelven felolvassák benne az Ulysses egyik részletét, magyarul nem, megkísért a gondolat: mi történik, ha II. Józsefnek sikerül, hogy a magyar is németül szóljon? Akkor bizony arra a sorsra jutunk, mint az írek: költőink németül vetik papírra A vén cigányt, németül a János vitézt, az Esti Kornélt, mi vajon rendezünk-e akkor ilyen ünnepet egy másik vándor könyvének, a Szindbádnak? Nemigen. Mi, magyarok a politika kedvéért mindegyre megcsaljuk az irodalmat, ezért emlékezünk szívesebben vesztett csatákra, akasztott tábornokokra és elbukott forradalmakra, pedig istenemre mondom, Krúdy Gyula jobb olvasmány, mint Kossuth vagy Bibó, még Széchenyinél is jobb, s ez akkor is igaz, ha nem tudjuk, melyik napon találkozott először Fánival, a korcsmáros lányával.

Június 18., péntek
Az érettségielnök így köszönt el a diákoktól egy váci középiskolában: „Asztalotokon mindig legyen könyv és virág, legyenek gyermekeitek, és tanítsátok meg őket nevetni!” Mindenki kapott tőle egy üveggolyót, hogy legyőzhesse a távolságot, mely közte és álmai között feszül. Ez szép.

Június 19., szombat
Polgári piknikre hívtak a sződligetiek. Szép helyen rendezték, a Dunánál. Már jócskán benne voltunk a délutánban, mikor lesétáltam a parthoz, néztem a tájat, szemben a Pilist s persze a vizet. A Duna mellett gyakran eszembe jut József Attila. Most nem a versére gondoltam, hanem a szobrára, és arra, hogy Pesten nem hagyták a rakodópart alsó kövére ülni, pedig onnan nézte, „hogy úszik el a dinnyehéj”. A Parlament magasában kucorog, olyan, mint egy hajótörött, egy partra vetett ország hajótöröttje, hiszen nincs kurázsi azóta se, hogy kimondja valaki: a szobor azon a helyen csúfság, tessék lerakni a Duna lépcsőjére. Kommunistáktól ilyet várni nem lehetett, konzervatívabb csapat náluk nem létezett, elég Kádár öltönyeire gondolni, ráadásul örök rettegésben éltek, hátha megszólja őket egy igazi polgár, mondván: nem tudnak viselkedni, nem tudnak enni, ami azt jelenti, hogy prolik, pedig egyetlen szót se rühelltek annyira, mint ezt. Semmi közük nem volt József Attilához, akkor se, mikor élt, ezért lökték ki maguk közül, de a mostaniak se tudnak mit kezdeni vele. Hiller kihirdette ugyan, hogy 2005 József Attila-év lesz, de nem a hirdetésen múlik, egy prűd utódpárt embere amúgy se hirdethet semmit, amíg „nem a munkás védelmére gyámolítják a gyáripart”, vagy ha mégis, akkor ez az egész ugyanolyan álszent és hazug jubileum lesz, mint a Kádár-korszak József Attila-ünnepei.

Június 20., vasárnap
Megy az Európa-bajnokság, néha belenézek egy meccsbe, de hamar megbánom, legtöbbje lapos, és miért lenne más, a pályán nem játékosok, hanem gladiátorok rohangálnak, ütik-vágják egymást, tán egy sincs, akire ráfoghatnám, elegánsan játszik. Magyarázat a sok arc, közelről mutatják őket a himnuszok alatt, némelyiktől megijednék, ha szembe jönne velem a Keleti környékén. A világ másként nézi ezt, a világnak a győzelem kell, mindegy, szépen játszik-e a csapat, s marad-e lábtörött vagy fültépett ember a harcmezőn, az edzők közül is az ér sokat, aki harci szellemet oktat, és győzteseket nevel bármi áron, látjuk az eredményt: a pályákon egyre több az emberhalál.
Nagyon untam már a németek kínlódását a lett csapat ellen, csatornát váltottam, s mit ad isten, egy portréfilm ment, Franz Beckenbauert mutatták… A kérdező ember épp áradozott, milyen szédületes pályafutás ez, de Beckenbauer félbeszakította, nem, az ő karrierjét két szó határozta meg: unverschämtes Glück, a pimasz szerencse. Hogy pályája magasba íveljen, se tudományos fokozatért, se művészi elismerésért nem kellett küzdenie, elég volt egy labda, ráadásul kedvező időben született: Németország bizonyítani akarta, hogy nem azonos a náci rendszerrel, mely tönkretette a világot, és ehhez nagy lehetőség volt a futball. Isten ajándéka az is, hogy gyönyörű helyen lakik, azzal foglalkozhat, amit szeret, ennyi jóra nem számított, kevesebbel is beérte volna, végtére az embernek nincs sokra szüksége. Konfucius szerint csupán három dologra: egyszerű ételre, egyszerű italra és hajlékra, ahol a párnán fekve behajlíthatja a karját.
Közelebb húztam a széket, hátha rosszul hallok, de nem, a német futballista folytatta: Hesse könyveinek köszönheti, hogy utóbb kézbe vette Lao-cét és Konfuciust, Hesse csodálatos író, egyszerűen lenyűgözi, annyira, hogy elolvasta csaknem minden könyvét.
Létezik ilyen, kérdeztem fennhangon, s a mi futballistáinkra gondoltam, a legjobbakra, akik könyv helyett inkább borospoharat vettek a kezükbe. Egyszer a ferencvárosi tornászok főnöke a klub legnagyobb futballistáinak asztalához invitált, láttam az asztalon sorakozó üvegárut, egy kisfröccsöt én is rendeltem, a pincér azonban kettőt hozott, mert a Fradi-sörözőben, ha fröccsről van szó, az egy mindig kettőt jelent, s mikor látták meglepetésemet, mindenki kacagott, bár egyszerűbb, ha azt mondom, kiröhögtek; majd folytatták a szapora fröccsözést, ahogy előző nap meg azelőtt, és holnap, és mindig, és bármikor.
Akkor kezdett derengeni, mi a baj, miért zuhan térdre minden megméretésnél a magyar foci – azért, mert ilyen a példa, szörnyű, hogy a bajnokságot, a mostanit egyszerűen megvették a Fradinak, pedig a debreceni csapatot illette volna, azt hittem, háborgás lesz, nem, senki se tiltakozott. Ez példátlan, ez azt jelenti, ha van százmilliód, vehetsz egy bajnokságot, de van más mód is megtudni, miért tart ott a magyar futball, ahol tart: be kell kapcsolni a tévét, és nézni pár napig az Európa-bajnokságot, hallgatni, hogyan közvetít Egri Viktor és Faragó Richárd, a kiküldött tudósítók.
Már az alaphelyzet se stimmel: azért vannak ott, hogy közvetítsék a meccseket, de nem, kommentálnak, ami más műfaj, szakembert kíván, ők pedig nem szakemberek.
A két riporter munkája magyarázatot ad a hangra, a hazai tribünök kórusaira, ahol mindenkit gyaláznak: saját embert, ellenfelet, edzőt, klubelnököt, ám mindennél harsányabban a bírót. A bíró ítéleteit más országok tudósítói alig kommentálják, nem úgy a mi szpíkereink, ők a meccs kezdetétől a végéig, de még másnap is vele foglalkoznak. Ha lest ítélt, szerintük nem volt les, ha nem ítél, akkor az volt, az edzőket se kímélik, akik rosszul állítják össze a csapatot, hallom valamelyiküktől, hiba Figót játszatni a portugál csapatban, és egyikük azt is megengedte magának, hogy Kollerról, a hosszú cseh csatárról közölje: „Ránézésre azt hihetnénk róla, egy lakli, egy nagy benga, de nem, Koller jó játékos.”
Ez a stílus nemcsak a magyar futballt hatja át, befurakszik a többi sportágba, a szakmákba, a közéletbe, ezért nem érez respektet senki az ellenfél iránt, ezért lehet gúny tárgya bárki, hiába tisztelik világszerte, s ezért szálka a szemekben az olyan, akinek lényéből derű és elegancia áradt. E szellem okozza, hogy a mi tehetségeink fröccsbe fojtották ambícióikat, nem ülnek ott tekintélyként nemzetközi futballtestületekben, s nemhogy Konfuciust, de Mikszáthot se olvasnak.
Volt nekünk is sportolónk, akiből olyan kultúra és olyan derű áradt, mint a német futballistából: Balczó András. Mi lett a sorsa? Hiába győzött tucatszor olimpián, világbajnokságon, céltáblát csináltak belőle, akire bárki szabadon lőhetett, s lőttek is szaporán, biztatták őket, azt mondták nekik, különbek vagytok, mint ő. A magyar szpíkerek aránytévesztésben szenvednek, mert elfelejtik, hogy olyan országot képviselnek, melynek csapata 73. a világranglistán, ez szerénységre kötelezne, de nem, ők jobban tudnak mindent: bírálnak, kifogásolnak, tizenegyest adnak a bíró helyett, és csodálkoznak, ha itthon ököllel verik a közvetítőfülke ablakát. Ne csodálkozzanak, legyenek inkább szelídek!