Én nem tudom, van-e olyan ember, aki szereti, ha baleknak nézik. Én a magam részéről néha tudatosan elviselem, mondjuk akkor, amikor a mosogatógépünket javító szakember egy fél krumplit távolít el egy perc alatt a szivattyú csőrendszeréből, s ezért szemrebbenés nélkül 9600 forintot kér. Ugyanis a fél krumpli magában is szégyen, s nagyfokú dilettantizmusra vall. Ha sejtettem volna, hogy a gép emiatt hörög, villódzik és fuldoklik, magam is (ingyen) megtehettem volna azt, amit a mester: lecsavarhattam volna a műanyag csatlakozót, majd egy villával kipiszkálhattam volna a krumplidugaszt, némi maliciózus mosoly kíséretében, ami annak a baleknak szólt volna, aki burgonyástól rakta be a lábast az ilyesmire felettébb érzékeny gépbe.
Ilyenkor meghallgatván a mester szelíd dorgálását, kezébe nyomom a tízezrest; a számlán látom, hogy a kiszállás maga ötezer, a szakértelem pedig csupán négyezer-hatszáz. Szemlesütve veszem tudomásul, hogy a mosogatógép nem alkalmas odaégett krumplis lábasok megtisztítására, ennek a masinának szenzorai vannak, s van olyan intelligens, mint egy marsjáró. A mester több időt fordít nevelésemre, mint a szerelésre, derűje és felhőtlen önbizalma szinte rám ragad. Legközelebb azonnal a krumplidugaszt keresem majd, s ha nem találom, azután fordulok csak szakszervizhez. Hogy tekintélyemet helyreüssem, megmutatom a mesternek huszonöt esztendős mosógépünket, amelynek kipusztult rugós lábait teniszlabdákkal helyettesítettem, s azóta úgy működik, mint egy svájci óra. A szakember mosolyog, mint apa a hülye fiára, s majdhogynem megveregeti a fejemet. A lépcsőn lefelé pedig azt dünnyögi: micsoda ürgék vannak!
A fővárosban ritkán kell találkoznom manuális és egyéb szakértelemmel, ám Csopakon gyakran előfordul, hogy kapupántcsavarra, tömítőgyűrűre, egyéb más dologra van szükségem, s amikor az eladók azt kérdezik tőlem, hány colos kell, vagy hogy duplán triplizettet kérek-e vagy egyszerű anyásat, zavar fog el, és hebegek-habogok, aminek következtében a legdrágább alkatrészt sózzák rám. Ilyetén megaláztatás leginkább akkor ér, ha városi ruhát viselek, tehát zakót, nadrágot és pucolt cipőt.
Ezért vettem egy benzinkutas overallt, barnásszürke, az van ráírva, hogy Ford. A kopaszságtól is magas homlokomat úgy ellensúlyozom, hogy az overallt sohasem mosom ki, így aztán különféle foltok díszítik, és intenzív halszagot áraszt, amit a kifinomulatlan szaglás esetleg összetéveszthet az olaj és gépzsír szakszerű illatával. A házunkba kihívott szerelőket is így fogadom, kezemben esetleg egy nagy csavarkulccsal, felébresztve szolidaritásukat. Bakancs vagy repedezett sportcipő is szükséges ahhoz, hogy felkeltsem az egyenrangúság illúzióját. Ebben a szerelésben tárgyalva minden kb. harminc százalékkal olcsóbb lesz, a különböző munkálatoknál a számla szóba sem jön, az áfa elenyészik, a földmunkák ára a normális napszám szintjére száll alá.
Néha eszembe jut, Natasánál sem ártana egy csöpp kuvasz-, dakszli- vagy bernáthegyi-beütés, mert egy spániel nem illik a koszlott overallhoz. Adott esetben, ha a fejemre egy tollpihés fekete jumbósapkát húzok, el tudom érni, hogy hajléktalannak néznek, de ez üzleti és szakmai szempontból természetesen nem jár előnnyel.
Tapasztalom tehát, hogy van bizonyos szolidaritás a társadalomban: overallban nem néznek annyira hülyének, mint egyébként. Mert mit mondjak: a legsúlyosabb eset az, amikor valaki kiszúrva a balekségemet, főnöknek szólít. Ilyenkor a számla dupla összegről szól, mint amit várok, egy hibás tömítés miatt a szerelő az egész csaptelepet kicseréli, s iszonyú erőfeszítést imitál, miközben eltávolít egy beszorult csavart, s közben azt hörgi: ez kemény volt, főnök.
Az overall nemcsak érzelmileg, hanem anyagilag is előnyös.
Hogy miért nem viselem mindig, én nem tudom…

Se pénz, se ház – Megszólalt az Origónak az életéért küzdő győri lottónyertes