Sződliget szép falu, mondanánk, de erre a környékre, a Budapest–Vác vonalon, nem illenek az ilyen szavak, itt minden kicsit városias, Pestről hozott, mégis természet közeli, így júniusban ragyogó zöld, egyedül a felirat sárga, amit az országút fölé húztak, hogy jelezzék, merre kell bekanyarodni, onnan már mutatják a polgárőrsapkás lányok és fiúk, hol találni parkolót, és hol van Bábi Gabi. A név gazdája fiatalasszony, két és háromnegyed gyermek anyja, a harmadikat júliusban várja, de a tétlen várakozást nem szereti, ezért úgy gondolta, rendez a férjével egy polgári pikniket. Hogy mit jelent ez a piknik, nem magyarázza, nézzünk körül, s ha utána se tudjuk, mire jött össze ennyi ember, menjünk vissza, szívesen elmondja, amúgy érezzük magunkat jól. Mielőtt nekivágnánk, le kellene írnunk a helyszínt, ez fontos: a nagybátyám, aki sokáig nem vett tévét, s rádión keresztül követte a meccseket, azt mondta, Gulyás Gyula azért volt jobb szpíker, mint Szepesi, mert őt hallgatva mindig tudta, a pálya melyik részén a labda, Szepesinél sosem, lássuk hát, hol vagyunk.
Lenn, egészen a Duna partján, ahol száz méterre kavicskotró gépeket és sóderhegyeket látni, a piknik helyével szemközt két takaros szigetet, amin szívesen robinsonkodna az ember, kizárva világából Ron Werber megbízóit és Demszky Gábor tönkretett városát. A csendes partszakaszt látta néhány ellen-Robinson, nekik is tetszett, de nem érdek nélkül, erre utal, hogy sertepertélni kezdtek az önkormányzat körül, s jelezték, szívesen megvennék ezt a Duna-partot, ha eladó a Duna, akkor azt is, s míg ismertették szándékukat, mellényzsebükből előkotortak némi pénzt, ám ekkora helyen gyorsan híre megy mindennek, e tekintetben Sződliget mégis falu, de nem szaporítom a szót, a mellényzsebeseket elhajtotta a közharag.
Mozgásba jött néhány szék is, ennek előzménye, hogy Bábi Róbert, az asszonyka férje az önkormányzati testület tagja lett, és mert pedáns ember, előkotorta a szerződéseket, osztott, szorzott, kivont, ellenőrizte őket, s mire vége lett a számtani műveleteknek, hat képviselő felállt, és önként elhagyta a testületet, amiből kitetszik, hogy rögtön rend lesz, ha valahol felbukkan egy olyan, aki érti a számok nyelvét, és akkor nézzük tovább a környéket.
A füves teret kézműves- és könyvessátrak övezik, meg egy falatnyi színpad, előtte mozgás: aprónépek dalt tanulnak, ötször ismétli velük egy kalapos-bajszos fiú, megjegyeztük mi is: „Zöld erdőben a tücsök házasodni készül, ölelgeti a legyet, kéri feleségül…” Az emberjelöltek bátortalanok, de aztán segítséget kapnak, harmadjára két hegedűs segíti a dallamot, a szülők a szöveget támogatják, alakul a dolog, és ahol ilyen a kezdet, a folytatás se lehet rossz. Azért nem, mert a gyerek az ilyen napok élményét nemigen felejti, se a dalt, se a zászlót, ami ott leng előtte. Már négyévesen megjegyzi, hogy a piros, a fehér, a zöld, s rajta a címer az ő hovatartozását jelenti, s hiába kaparták le e három színt az unióba lépés első napján a határokon, belőle nem kaparható ki többé, mert a szíve fogja őrizni, melynek nyitó kódját nem a bank adja meg, ergo nem lopható ki, ami benne van.
Kérdjük, mit állít szembe ezzel az árokmélyítő oldal? A kisdobosokat? Az úttörőmozgalmat? Nem, újítottak, most a kendermagos mozgalomba toborozzák a mindig újakat, ők fognak szembefeszülni azokkal, akik időközben elkezdték a táncot, mert kalotaszegi táncot tanulnak a bajszos-kalapos fiútól. Erről eszünkbe jut a barátunk: gyerekei évek óta járnak néptáncra, abszolút egészséges a lelkük, nincs „identitászavaruk”, ahogy ezt a szélhámos lélekrombolók mondják, és azért nincs, mert természetes gyökereik táplálják őket. E gyökerek mindenkit kötnek, azokat kivéve, akiket csábít a „másság”, ez a világnagy blöff, amit arra eszeltek ki, hogy a köznép szorongjon, pedig nyilvánvaló, hogy aki más akar lenni, semmi se lesz, másnak lenni ugyanis nem lehet, csak annak, amire génjeink, családunk, a hely szelleme, kultúrája és a múlt predesztinálnak. Aki megcsalja mindezt, lehet világpolgár, mint Koestler, de ő is a pacalt szerette, magyarosan, hiába volt büdös, önmagát nem tudta becsapni, nem bizony, barátaim.
Summázhatjuk ezt úgy is, hogy a sződligeti pikniket jó ösztönű emberek szervezték, a délelőttöt a gyerekeknek adták, a családok ezért érezték magukat remekül, mert a jelszó kevés: ha egy mozgalom a zászlajára tűzi, hogy legfontosabb a család, akkor képviselje is, és itt képviselve volt. Hogy miként, arra jó példa egy sátor, ez a felirat állt rajta: „Madárijesztő-készítés”. Beljebb léptünk, hogy lássuk, mitől ijed a madár, de semmi, ami erre utal, odafordultunk hát egy „Éva” feliratú hölgyhöz, ugyan riad-e egy ilyen darabtól a varjú vagy a seregély, s hogy ne legyen félreértés, felmutattunk egy ott készült bábut. Rögtön jött a felelet: ma inkább madárcsalogatók készülnek, azokat jobban szeretik a kislányok. Azt már mi gondoltuk hozzá, egészséges szemlélet az ilyen, szemben áll azzal, amit olyan filmek sugallnak, mint a Gyűrűk ura, tele szörnyekkel, rémeset álmodik tőle a gyerek, nem csoda, hogy szívesebben nézzük felnőttként is Pettsont és Findust, a kalapos dán embert a macskájával, ez a természetes élet, nem az amerikai filmszörnyek.
Legkelendőbb portéka a sátrakban a fakard, 580 forint a törökverő fajta, de minthogy az étkesek figyelmére is igényt tartunk, elmondjuk: 300-ért adták a főtt kukoricát, 350-ért tíz deka sült kolbászt, a lábon járó gyros pedig 600 forint volt. Fogynak szaporán, így aztán fogy a sör is, részeg még sincs, ami feltűnik a kosztosasztaloknál: egy kopasz ember, csendben nézelődik, időnként a poharába mered, pólója hátán ez áll: „Jó magyarnak lenni!” Kérdezhetnénk, mikor jó: reggel-e, amikor a nap még csupa jót ígér, netán egy ilyen választás után, mint a mostani, és így gondolja-e akkor is, amikor igazoltatja a rendőr, mert a kezében magyar zászlót lát?
Közben halljuk, hogy megjött Hende Csaba, kérdik, hol van, a válasz: elment vért adni, azt nem mondtuk még, hogy felállítottak véradósátrat, nem azon a soron, ahol a kufárok nyomulnak, akik mindig feltűnnek, ha pénzszagot hoz a szél, bármelyik irányból hozza. A közéleti ember élete persze akkor is közélet, ha vért ad: Hende fekszik az ágyon, lógnak belőle a csövek, egy szőke újságírónőnek szavanként diktálja, hogy a polgári mozgalom újjászületett, de nem csupán iránya és vonzó céljai miatt, hanem azért, mert tagjai tudják, ugyanilyen fontos vért adni, parlagfüvet irtani és pikniket csinálni, amilyen ez a mostani.
Otthagyjuk a sátrat, hadd férjenek a fotósok, a szőke újságírónők, és ahogy távolodunk, eszünkbe jut, milyen más ez az összejövetel, mint a szárszói Farkasházynál, akinek Heti hetes-lelke van, brigádjával nem épít, hanem bont, és válogatottcsapata nem válogat eszközökben, ha valakit meg kell dobálni sárral vagy elintézni a becsületét. Telkére, mely magánterület, csak az léphet be, akit hív, míg ide, Sződligetre bárki eljöhet, az ő embereik is, nézzék csak meg, mi a műsor, bár akik „műsort” csinálnak a polgári rendezvényekből, rugdosóst, aligha jönnek, jönnek viszont, akik csalódtak bennük, és úgy gondolják, itt jobb, az arcokon több a mosoly, az országért több a felelősség. Tanulnak Dalma példájából, a karikaturista kutyáját hívják így, meglógott, rögtön a flekkensütő felé vette az irányt, ami érthető, gazdájának eddig nem sok kuncsaftja akadt, 1000 forint egy portrékarikatúra, sok, ha az ember arra gondol, hányszor csináltak belőle hülyét korábban az ország vezetői, miközben ők röhögtek és kacsingattak. A mai magyar lelke abba az állapotba szeretne jutni, hogy magát nevesse, az már jelezne valami jót, egyfajta nyugalmat, erőt, de ott még nem tartunk. Dalma, az uszkár is észreveszi, miközben a húsosfazék felé rohan, hogy kiskutyáknak még nincs hely arrafelé, s mire azonosítja a szagokat, melyik a kolbász, melyik a flekken, gazdája utoléri, s már nyakán a póráz.
Az ünnepi beszéd előtt akad még esemény: Hende Csaba már túl van a véradáson, jön keresztül a gyepen, egy eltévedt labda a magasból épp felé tart, mindenki odakapja a fejét, vajon hogy mozdul rá a mozgalom második embere, közben mindenki az elsőre gondol, aki uralja az ilyen helyzeteket, és nemcsak az ilyeneket. Tétje alig van az egésznek, és mégis van, hiszen ha jól nyúl a labdához, presztízsét növeli, míg ha nem, azt mondják, Istenem, végtére politikus, de a kettő közt elég nagy a különbség. A labda már ott van, Hende úgy tesz, mintha nem venné észre, lehet, hogy elengedi, végtére jobb, mint ha luftot rúgna. De nem, mégse, emeli a lábát, a rüsztje megfelelő szögben, a labda megszelídül, dekázik vele egyet, aztán még egyet, majd felnéz, és odaíveli egy cigány fiúnak. Mosoly, intés, aztán megy tovább.
A fenti helyzethez képest beszéde a színpadon gyerekjáték. A hangulat addigra, mint ápolt kert a vetésre, már elő volt készítve: Sasvári Sándor énekelt, a német táncok együttese forgott és ugrált. Az ünnepi beszédet a Fónay Színpad követte, utána Hampel Katalin ruháit mutatták be régi sztármanökenek, majd két koncert következett: Dévai Nagy Kamilláé és Varga Miklósé, fél tízkor pedig tűzijáték zárta a pikniket. Remélem, senkit nem felejtettem ki, ám ha mégis, vegyék úgy, hogy e mozgalom sikere jobban múlik a névteleken, mint a neveseken.
Jön a húszezer forintos érme, mutatjuk, ki lesz rajta
