(rács mögött van-e a helyünk…)

Én nem tudom, hogy a szabadság, amely a gyülekezésre, szólásra, sajtóra, mozgásra és sok más egyéb között a gondolatra is vonatkozik, a demokrácia (és az emberi méltóság) leglényegesebb eleme-e. A szabadság korlátaira törvények figyelmeztetnek, a jog és a rend nem mond ellent a demokráciának. Ám a hatalom birtokosai könnyen kaphatók arra, hogy a törvényeket önnön érdekeikhez igazítsák, vagy netán ez irányban befolyásolják a törvény alkalmazóit és végrehajtóit. A zsarnokság legenyhébb formája, sőt néha az uralomra jutottak lényében meglévő hajlam elsősorban maga a szólás, gondolat, sajtó és gyülekezés szabadságában megnyilvánulható kritika ellen berzenkedik, azt szélsőségesnek és alaptalannak tekintve.
Nincs olyan kormány (különösen olyan rossz kormány nincs), amely kedvelné az ellenzéki sajtót, amely okulna a bírálatokból, továbbá az esetleges demonstrációkat ne atrocitásként fogná fel. A liberális demokráciák szokásrendje szerint a jó kormányzat vonakodik az erőszak alkalmazásától, rendfenntartó és rendcsináló lehetőségeivel csínján bánik, óvatosan él a törvény szigorával, nem nyilvánítja ki az őt bírálók iránti ellenszenvét. Különösen ügyel arra, hogy ellenzékének civil személyiségeit, sajtójának, kultúrájának reprezentánsait sérelem ne érje. A jó kormányzat még az úgynevezett burkolt nyomásgyakorlással sem próbálkozik, legfeljebb csak észrevehetetlen, már-már nem létező formában.
A jelenlegi magyar kormányra mindez nem jellemző. Belső (mondhatnám lelki) demokratikus elkötelezettségét képmutatással helyettesíti, a szocializmus hatalomgyakorlásának rutinjával él, ezt az atavizmust modernségként tálalva. Amikor azonban kíméletlen választási harcot hirdet suttyomban, s politikai ellenfeleit, sőt azok híveit is feleslegesnek, károsnak, eltüntetendőnek tekintve, elődeinek szellemét idézi fel. Ez a szellem persze nem egy esetben személyekben ölt testet, a szocialisták vezetői és hangadói közül sokan a kései Kádár-kor képviselőjeként állnak előttünk. Az atavisztikus rutin nem egyéb, mint befolyás az állam különböző hatalmi szervezeteire, mintegy igazolva a költő szavait: „mindenki szem a láncban”.
A kormány és a szocialisták viselkedése az ellenzéki sajtóval szemben egyszerűen döbbenetes. A jobboldali (szomorú kisebbségben lévő) médiát a baloldal megsemmisítendő objektumnak, fertőző gócnak tekinti.
Én mindig hittem a bírói függetlenségben, sőt elfogulatlanságban, tiszteltem magát a hivatást, bár tudom, hogy egykor az úgynevezett vérbírák az önkény pitbulljai voltak. Jelenleg nem hiszem, nyomatékosan nem hiszem, hogy a bíróságok befolyásolhatók, sőt azt sem, hogy egyes bírák ítéleteit politikai meggondolás vagy elkötelezettség motiválja. Néha mégis elgondolkozom azon, hogy a közelmúltban két ellenzéki újság főszerkesztője kapott börtönbüntetést, tíz hónapnyit, illetve egyévnyit, az egyik végrehajtandót, a másik felfüggesztettet. Az egyik sajtóvétség, a másik úgymond fegyverviselési engedélye meghosszabbításának „szándékos” elmulasztása miatt. Egyik ítélet sem jogerős. Mintha ígéret lebegne a levegőben, amely szerint a másodfokú ítélet nyilván enyhébb lesz. De a figyelmeztetés megtörtént: ha így folytatod, rács mögé kerülhetsz. Hogy mit folytatsz így? Ki tudja rá a választ?
Talán a költő. „Hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van / (…) nem csak a füst-sötéten / gomolygó vádbeszédben / (…) nem csak a bíró hűvös / ítéletében: bűnös! – / (…) a száj elé kapott ujj / »pszt!«-jében, hogy ne mozdulj, / hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van / (…) szögesdrótnál is jobban, / bénító szólamokban / (…) mintha nyitva az ablak / s bedől a dögszag / (…) s mert minden célban ott van, / ott van a holnapodban / (…) s már közben lángol, /erdőtűz gyufaszálból, / mert mikor ledobtad, / el nem tapostad; / (…) vakondként napsütésben / így járunk vaksötétben.”
Írtam és idéztem mindezt az Európai Unió polgáraként. Bár Medgyessy és Horn megmondta, hogy nekünk, jobboldaliaknak nincs ott helyünk. Akkor hát hol van? Tán a rács mögött? Én nem tudom…