A karthágói születésű vígjátékíró, Terentius szinte semmit sem kapott ingyen a sorstól, mindenért saját magának kellett megküzdenie. Ha hinni lehet Suetoniusnak – és miért ne lehetne –, akkor még a szabadságát is külön érdemelte ki gazdájától, Terentius Lucanus szenátortól rendkívüli tehetsége és szokatlan szépsége révén. A közepes termetű, barna bőrű fiatal rabszolga szokás szerint gazdája nevét kapta, aki gondoskodott is róla.
Ám választott pályájához az adottságokon kívül jó kapcsolatokra, befolyásos barátokra is szüksége volt. Terentius ugyanis vígjátékírással akart foglalkozni, és hiába mondott kedvező kritikát róla a kor legismertebb drámaírója, Caecilius, hiába lettek előkelő barátai – egyes életrajzírói szerint az ifjabb Scipio Africanus köréhez tartozott –, irodalmi ellenfelei hamarosan megvádolták. Egy szemmel láthatólag tehetséges írót semmi mással nem lehet jobban hiteltelenné tenni, mint a plágium vádjával, illetve a kontaminációéval, vagyis hogy különböző darabokat egyesített. Művei prológusaiban „üzent” irigyeinek, válaszolt az őt ért vádakra. Mindössze hat vígjátékot írt, majd Görögországba utazott, és örökre nyoma veszett.
Bár komédiáinak megítélése korántsem volt egységes az antikvitásban, mégis ismert szerző volt, két kommentátoráról is tudunk; munkáit számtalan töredék és a IV–V. században készült híres Codex Bembinus őrizte meg az utókornak. Legkorábbi nyomtatott szövegkiadása 1470-ben jelent meg, majd ezt követte számtalan többé-kevésbé pontatlan Terentius-kötet, amelyek tökéletlenségeit csaknem száz évvel később javították ki. Maga Erazmus is foglalkozott Terentiusszal: 1532-ben Bázelben jelentette meg műveit. Erazmus, majd követői központi szerepet szántak az antik vígjátékírónak a műveltséget jelentő latin nyelv elsajátításában. Nem csoda, hogy évszázadokon keresztül jelentek meg Terentius művei iskolai oktatásra szánt kiadásban – lényegében tankönyvként, Donatus bevezetésével.
Az 1493 körül Johann Prüss strassburgi nyomdájából kikerült Terentius-kötet is többé-kevésbé tankönyv volt. A Magyarországon ismert egyetlen példányt biztosan diákok használták, talán évszázadokon keresztül. Pedig ez a kiadás még korántsem volt a legpontosabb; a Gabriel Faërnus-féle 1565-ös editio előtti valamennyi Terentius-kötethez hasonlóan ez is a különféle torzulásokon keresztülment középkori szöveghagyományt vette alapul. Ez persze a filológusok gondja.
Prüss talán nem tartozott a kor legnevesebb nyomdászai közé, de meglehetősen termékeny volt, és magyar megrendelőkkel is kapcsolatban állt: 1484 körül kiadta a magyar szentek legendáit. Figyelemre méltó kiadói sokszínűsége is, a legszerteágazóbb tudományterületekről jelentetett meg munkákat a csillagászattól kezdve az orvostudományig. Sajnos számtalan kiadványán nem tüntette fel a megjelenés idejét, sőt azt sem, melyik nyomdában készült az adott mű, így nem kevés fejtörést okozott az utókornak.
Ilyen „bizonytalan” Prüss Terentius műveit tartalmazó kiadványa is, amelyen semmi sem árulja el, hogy kinek köszönhetjük a negyedrét alakú kis könyvet, és mikor látott napvilágot a munka. Lehetséges, hogy a nyomdász éppen azért volt „igénytelen”, mert nem tudományos munkának, hanem csak iskolai könyvnek szánta a vígjátékokat. Nem tudjuk. Az azonban biztos, hogy példányunk jó néhány nemzedéket kiszolgált. Nem meglepő, hiszen a XV–XVII. századi oktatásban nálunk is nagy szerepet kapott a római vígjátékíró.
A hajdani tulajdonosok közül ma már csak egynek a nevét sikerül biztonsággal kibetűzni, Andreas Franckét, akinek bizonyosan volt szerepe a kötet kidekorálásában. Az persze egyáltalán nem bizonyítható, hogy Franck Magyarországon használta a könyvet, sőt inkább ennek ellenkezője valószínű. Szinte minden kis papírfelületet felhasználtak a hajdani tulajdonosok, a sűrű lapszéljegyzetek helyenként a nyomtatott szövegre folynak, és a kötet szennylapjai, sőt még a kötéstábla is telis-tele van írva. A legtöbb bejegyzés a XV–XVI. században készülhetett, és alighanem ezekkel egykorú a lapszélen található néhány ügyetlen rajz is.
És hogy milyen illusztrációt készített egy, az ezerötszázas években élt diák a könyvébe? A nálunk fellelhető egyetlen Prüss-féle Terentius-kiadvány alapján talán ne általánosítsunk. Az biztos, hogy ehhez hasonló rajzokat manapság leginkább elhanyagolt állapotban lévő nyilvános illemhelyek falán láthat az ember. Az Adelphoe szerelmi bonyodalmait nagyon is nyersen akarta képi formába önteni az unalmas tanulmányokba belefáradt hajdani tanuló. De ne fintorogjunk, hanem gondoljunk az antik intésre: ember vagyok, semmi emberi nincs távol tőlem.
origo.hu
Egy nyíregyházi énekesnő lett a Megasztár női hangja
