Nem tudható még, hogy a politikai gőzhenger vagy a tanári rend bizonyul-e végül erősebbnek, sikerülhet-e az oktatási miniszter csapatának ultraliberalizálni, sokak szerint inkább teljesen kaotizálni a magyar oktatási-nevelési rendszert. A közvélemény-formáló média mindenesetre ez idáig kesztyűs kézzel bánt az Oktatási Minisztériummal. Nem lett székrengető botrány, amikor kiderültek a korrupciógyanús utazások, amikor bebizonyosodott, hogy a kedvezményessé tett számítástechnikai eszközök nem a balliberális politika által oly sokat emlegetett szegényeknek és leszakadóknak, hanem a gazdagoknak kedveznek. Szép csendben módosították a tanári titoktartásról szóló elfuserált törvényi passzusokat is. A bajokat egy darabig elfedte a miniszterelnöki beszédözön a pedagógusok megérdemelt és nagyarányú fizetésemeléséről.
Mostanra azonban a több pénz varázsa szertefoszlott, láthatóvá vált a számtalan baj és hiányosság: az önkormányzatok szegénysége, az alapfokú iskolahálózat sorvadása, amely a társadalomkutatók szerint is a hazai településrendszer rossz irányú átrendeződését vonja maga után, valamint a pedagógusi életpályamodell hiánya. A tanárok ismét az utcára vonulnak, mert nem lehetnek biztosak abban, hogy megmarad a munkahelyük, hogy nem csökken a fizetésük értéke, miközben az oktatási kormányzatok jól-rosszul kidolgozott reformokkal ugráltatják őket. A mostani vezetés éppen azzal van elfoglalva, hogy a hátul lévőket felzárkóztassa, és eszébe sem jut, hogy az elöl haladóknak is vannak jogaik, nekik is biztosítani kellene a haladási sebességet. Ezért kell mindenkinek hat évig írni és olvasni tanulnia, vagy olyan felsőoktatásban múlatnia feleslegesen az éveit, amelyről egyelőre azt sem lehet tudni, milyen szintű tudást közvetít. Az Oktatási Minisztérium éppúgy viselkedik, mint a rossz tanár, folyton korrepetálni akar, hisz a gyengék között kitűnik nagyszerűsége, de az eminensektől fél, mert azok kényelmetlen kérdéseket tehetnek fel.
Ultraliberalizálás és fiskális szemlélet – jellemzi a hazai oktatási helyzetet Lezsák Sándor MDF-es országgyűlési képviselő, tanár, aki az iskolarendszer elsorvasztása, az iskolabezárások ellen küzd. Ha bezár az iskola, elnéptelenedik a település, és a helyet mások lakják majd be helyettünk – mondja. Erről is szól az Európai Unió.
– Az iskolaügy gazdasági ügyként való kezelése a hetvenes évek elején kezdődött – mondja a képviselő –, ekkor kezdtek hozzá a körzetesítéshez, amelynek következményeként 1750 település veszítette el önállóságát. Ekkor határozták meg azt is, hogy egy négytagú családnak ötvenegy négyzetméternyi lakótér jár. A mai demográfiai helyzetnek ez az egyik eredője. Ebben az időben Nyugat-Európa már éppen rádöbbent arra, milyen előnyökkel jár a kistelepülések kis iskoláinak megtartása – Norvégiában két diákkal is működik iskola –, és hogy nem szabad hagyni a vidék elnéptelenedését. Erre persze pénzt kell áldozni. Álságos az egyenlőtlen közteherviselésre hivatkozni – jelenti ki Lezsák Sándor –, azt emlegetni, mennyivel több pénz kell a falusi, mint a városi oktatási intézmények fenntartására. Éppen azt kellene mérlegelni, hogy mit kapunk a befektetett pénzünkért cserében. Klebelsberg Kunó, minden idők egyik legkiválóbb oktatásügyi minisztere emlegette: sok ország ment már csődbe, amelyik a hadászatra erején felül költött, de még egy sem, amelyik az oktatásra. Finnország, Írország, az ázsiai kistigrisek példája bizonyítja, hogy nem szabad sajnálni a pénzt az oktatásra, mert megtérül.
A teljesen decentralizált magyar oktatási rendszerben, amelyben lényegében az iskolafenntartó önkormányzatok kezében van minden szakmai és finanszírozási, illetve szervezési döntés, a fejlődés iránya elsősorban a település pénzügyi helyzetétől függ. Fogadjuk el, hogy egyetlen képviselő-testület sem dönt könnyű szívvel a helyi iskola vagy óvoda bezárásáról, talán azt is tudják a képviselők, mekkora terheket raknak ezzel polgáraik vállára, s hogy meghatározhatják a falu jövőbeni sorsát. Mégis úgy gondolják, hogy nem tehetnek mást. Magukra vannak hagyva, és túl nagy a felelősségük.
Lezsák Sándor javaslatára a parlament 2003 szeptemberében egyhangúlag döntött Az óvoda- és iskolabezárások okainak, továbbá a kiváltó okokat semlegesítő intézkedések vizsgálatára nevet viselő bizottság felállításáról, amely október elején meg is kezdte munkáját. Írjuk a parlamenti képviselők felelősségtudatának javára, hogy e bizottság eljutott a jelentés megfogalmazásáig és elfogadásáig, így a mellékletekkel együtt épp nyolcvanoldalas anyag némi betekintést enged abba a problémahalmazba, amellyel a jelenlegi magyar oktatáspolitika mintha nem akarna szembenézni.
A bizottság többek között arra a megállapításra jutott, hogy az önkormányzatok pénzügyi helyzete határozza meg a hazai oktatási viszonyokat, mivel a tanulók létszáma szerinti állami támogatási rendszer van érvényben. Míg tehát egy-egy településen fogynak az iskolakötelesek, s emiatt az önkormányzat a központi büdzséből kevesebb pénzhez jut, addig a szülők egyre fontosabbnak tartják, hogy a gyerekeknek ne kelljen órákat utazniuk az iskoláig, és azt remélik, a kis létszámú osztályban színvonalasabb lehet az oktatás. Az önkormányzatnak tehát a nagy osztálylétszámmal, több fejpénzzel működő iskola az érdeke, a szülőknek éppen az intimebb s talán minőségibb iskola. Ebben az összecsapásban – épp a fiskális szemlélet vagy inkább kényszerszemlélet miatt – rendszerint nem a szülők győznek.
Magyarországon, olvashatjuk a bizottsági jelentésben, az ezredfordulón 3153 önkormányzat működött, közülük 2432 tartott fenn közoktatási intézményt. Ezek közül 1798 legalább nyolcosztályos általános iskolát. Több mint a felük. Mivel csökken a gyermeklétszám (a születések száma 1976 és 2002 között a felére csökkent), a kistelepülések „életről és halálról” kénytelenek dönteni: ha megszüntetik önálló oktatási intézményüket, talán a falu felett is kimondják a halálos ítéletet.
Lezsák Sándor szerint nemcsak anyagi, hanem emberi jogi kérdés is, hogy ne kelljen egy kisgyermeknek naponta tizenhat kilométert utaznia. (Klebelsberg Kunó vallotta azt is: az iskola akkor van jó helyen, ha a gyerek gyalog is el tud oda menni.)
– Nemcsak az a baj, hogy kevés a pénz – mondja a képviselő –, hanem hogy a meglévővel is rosszul gazdálkodnak. Ma is ezrek tanulnak Magyarországon öszszevont osztályban, ami miatt szégyenkezünk, pedig nem kellene. Az oktatás ilyen körülmények között is nagyszerű lehet, csak a pedagógusképzésnek fel kell készítenie a jövendő tanárokat ezekre a helyzetekre is.
Miért jók a finnek? A. Jászó Anna főiskolai tanszékvezető tanár így foglalta össze egy krétai olvasáskonferencia tapasztalatait:
– A finn iskolák egyformán jók, ezért a különböző intézmények között nincsenek érzékelhető különbségek. Minden finn gyerek tizenöt éves koráig ugyanabba az iskolába jár, s csak ezután döntenek a továbbtanulásáról. A fiatalok rendszeresen olvasnak újságot, és csak az egészen kicsiknek való tévéműsorokat szinkronizálják, a többi feliratos. A gyenge olvasókat gondozzák, az iskolából való kimaradás minimális. Az angolt és a matematikát kis csoportokban vagy egyénileg tanulják, néhányan egyénre szabott tantervet kapnak. A körültekintő számítógép-használat nem rontja, inkább fejleszti az olvasáskészséget. A könyvtárak és könyvtárbuszok használatát tanítják. Naponta ingyenes meleg étel van az iskolában.
*
Speciális gondozók már a terhességtől kezdve ellenőrzik a gyermek fejlődését sokoldalú vizsgálatokkal, ingyen. Így a várható nehézségek már a kezdet kezdetén felderíthetők. Védőnők ellenőrzik az iskolákban a gyermekek egészségi állapotát. Az iskolapszichológus bármikor elérhető. Két tényező látszik tehát nagyon fontosnak: a kiegyensúlyozott kulturális, szociális háttér és a nyugodt légkör. Mindehhez a tanárok anyagi jóléte, kiegyensúlyozottsága biztosítva van. A finnek a rokonaink!
Persze ne ringassuk magunkat illúziókba, a rokonság nem jelenti azt, hogy a nagycsalád minden tagja vékával méri az aranyat. Emeljünk ki ebből a képből egy elemet, a tanárok kiegyensúlyozottságát. Vajon érvényes ez a hazai közoktatási viszonyok között? Ha reformok jönnek, mennek, ha négyévente változik a követelményrendszer, ha a kidolgozott pedagógusi életpályamodellt, amely anyagi biztonságot ígért a tanároknak, az új kormány egyszeri fizetésemelésre változtatta, ha nem biztos, hogy a következő tanévben is megnyitja kapuit az iskola, vajon miben bízhatnak a tanárok? Miféle jövőben? Bizonytalanság van az egész rendszerben, mondja Lezsák Sándor is. Pedig a tanárok kilencven százaléka lelkiismeretesen, legjobb tudása szerint dolgozik.
A parlamenti vizsgálóbizottság ellenzéki képviselői a tények megállapításán túl javaslatokat is tettek. Szeretnék elérni, hogy az alsó tagozatosok a saját településükön tanulhassanak, mivel a kistelepülések iskoláinak felszámolása ellentétes az Európai Unió törekvéseivel is. Sőt a vidékfejlesztés az unió egyik kiemelt programja. A képviselők által felkért szakértői csoport azt állapította meg, hogy az utóbbi öt esztendőben a kistelepüléseken két-háromszorosára nőtt az oktatás egy tanulóra jutó kiadása. Tehát a fejkvóta alapú finanszírozás a kis létszámú intézményeknek különösen hátrányos. Az iskolabezárások nincsenek előkészítve, sokszor személyi ellentéteken alapulnak, nincs sem társadalmi vita, sem hatástanulmány, amely mérlegelné az előnyöket és a hátrányokat.
A bizottságnak nem sikerült bizonyítania, hogy némely oktatási intézményt azért szüntettek meg az önkormányzatok, mert az értékes ingatlanra megvolt a vevő. A bizonyítás elmaradt ugyan, de a gyanú nem oszlott el. „Amikor elém tették a hat óvoda fényképét, és azt kérdezték, szerintem melyiket fogják bezárni, teljes sikerrel választottam. Többnyire ugyanis a jobb állapotú épületekből kell a gyerekeknek elköltözniük. Ez pedig már az önkormányzatok döntése” – mondja Lezsák Sándor.
Mi a megoldás? Az Oktatási Minisztérium szerint az, hogy az eddig kisegítőiskolásoknak minősített gyermekeket mind nagyobb számban hozzák be a közoktatásba, pontosabban mind nagyobb számban minősítsék közoktatásra érettnek. Ez persze újabb érvágás az iskolafenntartó önkormányzatoknak, amelyek magasabb fejkvótát kaptak a kiegészítőiskolások után. Kérdés, meddig lehet még levinni a közoktatás színvonalát, hogy a felzárkózók is tartani tudják a tempót.
– Az államháztartási törvényt kellene módosítani – vélekedik Lezsák Sándor –, hogy a pedagógusok bérét ne az önkormányzatok, hanem a kincstár biztosítsa. Az önkormányzatoknak maradna az oktatási intézmények működtetése, de az sem a tanulók száma, hanem a feladat, tehát az osztályok száma szerint. Ezzel vége szakadna a gyermekvadászatnak, az iskolák nem kényszerülnének arra, hogy japán nyelv tanításával vagy balettoktatással csábítsanak, elegendő lenne, ha azt ígérnék: mi megtanítjuk gyermekét írni és olvasni, számolni és viselkedni.
A másik ellenzéki javaslat, amelyet az Országgyűlés önkormányzati bizottsága legutóbb nem is vett tárgysorozatba, hogy az iskolaépületek eladásához az Oktatási Minisztériumnak is hozzá kelljen járulnia. A javaslat szerint e döntés után is csak három évvel lehetne megszüntetni az iskolát, hogy ne következhessen be a hirtelen halál. Ekként nemcsak nyereségvágyból nem lehetne iskolát bezárni, de a település jövőjét meghatározó fontos társadalompolitikai döntést sem egyedül a helyi önkormányzati képviselőknek kellene meghozniuk.
A magyar iskolarendszert egyelőre a bezárási hullámok sem tudták megrendíteni. Lezsák Sándor szerint a megfelelő állami hozzáállás mellett tíz év múlva megerősödnek az egyházi iskolák, mert azok fenntartói is erősebb gazdasági lábakon állnak majd. Mi lesz az állami iskolák sorsa? Hogy a jelenlegi rossz tendencia megforduljon, ahhoz a jövő érdekében munkálkodó oktatási vezetésre lenne szükség.
origo.hu
Ez nem ellenzék, hanem vírus, amit le kell gyűrni
