Már két, a világon páratlan barlanggal büszkélkedhet a budai dombvidék. Az elsőre, a föld legnagyobb, valaha hévizek formálta barlangjára a József-hegy alatt leltek rá barlangászok a nyolcvanas években. A második nagy felfedezés a Kalinovits Sándor geológus irányításával kutató búvárcsapat érdeme: ők 2002 őszén a Malom-tó közelében aktív hévizes barlangot is találtak, tekervényes, hálószerűen elhelyezkedő föld alatti járatok vízben lévő birodalmát. A víz rejtekútjainak feltérképezésére a világon sehol sem kínált olyan jó lehetőséget a természet, mint itt, ahol kitartó munkával azt is meg lehetne állapítani, hol szökik a Dunába – egyelőre hasznosítatlanul – a kincset érő gyógyvíz. Ám – és alighanem erre sincs példa a világon – a nagy lehetőség a barlangászokon kívül egyetlen illetékes hivatalnak sem mozgatta meg a fantáziáját. Így aztán a kutatócsoport legalább anynyit bolyong a bürokrácia útvesztőiben, mint a víz alatti labirintusban.
Kalinovits Sándor elmondta: már egy évvel ezelőtt eljutottak arra a pontra, ahonnan levegős palackkal nem, csak a jóval drágább kevert gázassal lehet a víz alá merülni. Megkönnyíthetné a dolgukat, ha új tárót építhetnének a Hotel Rózsadomb – az egykori SZOT-szálló – területén, mert ezáltal negyven perccel csökkenne a merülési idő, és új irányokba is elindulhatnának, de a terület bonyolult tulajdoni viszonyai miatt – bár a Természetvédelmi Hivatal barlangtani osztályától ígéretet igen – engedélyt még mindig nem kaptak a táró létesítésére.
A barlangi búvárok mégsem hagytak fel a kutatással. Magáncégekkel kerestek kapcsolatot, hogy valamelyes kedvezménnyel juthassanak a drága kevert gázas palackokhoz. Az idén egy orvosi célú gázok forgalmazásával foglalkozó vállalat segít nekik ebben. Ám még így is minden búvárnak 15-16 ezer forintjába kerül egyetlen merülés.
Pedig már régen elkészült a barlangi térkép is, ami az új táró létesítéséhez is szükséges. Emellett már egy évvel ezelőtt egymillió forintot ígért érte a Duna–Ipoly Nemzeti Park, ami igencsak jól jönne a kutatócsoport vészesen fogyatkozó anyagi tartalékainak feltöltéséhez, de a pénzt még nem utalták ki.
Juhász Márton, a Duna–Ipoly Nemzeti Park munkatársa lapunkat arról tájékoztatta: még néhány adat hiányzik a dokumentumról, s ha azt is megkapják, nem lesz akadálya a számla rendezésének. Kalinovits Sándor ezzel szemben elmondta: jóval részletesebb, több információt tartalmazó térképet vár tőlük a hivatal, mint amilyenről kezdetben szó volt. Ezt már nem tudják produkálni, mert a barlangkutatás eddig is körülbelül négymillió forintjukat emésztette fel.
A víz alatti csodavilágért minden áldozatra kész felfedezők csak egyvalamit nem adhatnak a barlangnak: a nevüket. A jogszabályi tilalmakban nagyon járatos hivatalnokok legalábbis azt mondták nekik, élő emberről nem lehet elnevezni semmit. Ezt azonban nem nagyon bánják a szenvedélyüknek élő kutatók, akik sok pénzük és munkájuk árán mára összesen csaknem három és fél kilométer hosszú járatrendszert tártak fel. Találtak egy 76 méter hosszú levegős termet is, az egyelőre névtelen természeti képződményben azonban annyira magas a szén-dioxid-szint, hogy a légzőkészülék nem nélkülözhető. Felderítő útjaikon élőlénnyel is találkoztak: vakrákkal. Rendszertani besorolását szakértőkre bízták, mert valószínű, hogy eddig ismeretlen rákfajtáról van szó.
Egyszerű halandó nem tarthat velük az örök sötétség birodalmába, legfeljebb a különleges technikával ott készült képekben gyönyörködhet. Ezek java a nemzetközi fotópályázatokon több díjat nyert Kiss Gábor nevéhez köthető, aki a felvételkészítés lehetőségéért kitanulta a búvárkodás mesterségét is. Pedig, amint hallhattuk tőle, a feladat igencsak hálátlan, mert egyetlen hirtelen mozdulat zavarossá teheti a vizet. Ilyenkor három napig kell várni a felkavart ásványi szemcsék leülepedésére – és a következő exponálásra.
A képek a barlangtörténet öszszeállításához is fontos adalékul szolgálhatnak, a hévizes járatok és üregek keletkezésének körülményeit ugyanis már az ELTE Természettudományi Kara alkalmazott földtani tanszékének tudósai is vizsgálják. A tudományos világszenzációnak számító felfedezés híre a téma minden szakértőjéhez eljutott már, éljenek a föld bármelyik szegletében, s kiváltotta valamenynyiük osztatlan csodálatát.
A jelek szerint csak a hazai természetvédelmi hatóságok nem tudják még mindig eldönteni, mihez kezdjenek a természettől ajándékba kapott új nemzeti kinccsel.
Az előzmények. Másfél évvel ezelőtt vízforgatót építettek a budai Malom-tó közelében lévő Molnár János-barlangban, s annak egy másik pontjára helyezték át a Lukács fürdőbe vizet továbbító vezetéket. Kalinovits Sándor és csapata a cső régi helyének környékén ekkor új járatot fedezett fel, s hamarosan monumentális víz alatti üregbe jutott. A Lukács fürdőt is tápláló gyógyhatású vízforrások hatalmasnak sejtett birodalmában azonban csak tavaly tavasszal merészkedhettek tovább, mert a természetvédelmi hatóság csak hosszas tétovázás után adta meg a kutatási engedélyt a veszélyesnek tartott vállalkozáshoz. Akkor néhány hónap alatt összesen két kilométer hosszúságú oldaljáratokat tártak fel. Helyenként 52 méternyi vízmélységet mértek, s megállapították, hogy legalább 400 ezer köbméter termálvíz, tehát valóságos tenger van a Rózsadomb alatt.
