Valóban adós a magyar állam?

Lapzártáig nem hozta nyilvánosságra tegnap az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. azt az információt, hogy döntött-e a Legfelsőbb Bíróság gazdasági tanácsa abban az ügyben, amelyet az ÁPV Rt. kezdeményezett a tönkrement állami vállalatok tartozásainak ügyében.

Több mint ezerötszáz egykori állami vállalat ment tönkre, jutott csődbe vagy került a felszámolás, illetve végelszámolás sorsára azután, hogy a rendszerváltozás óta eltelt tizenöt év alatt részvénytársasági formában magánosították őket. E vállalatok vagyona azóta eltűnt, a részvények pedig ma már semmit sem érnek. Ez az oka annak, hogy e cégek szerződéses partnerei és beszállítói nem juthattak hozzá járandóságukhoz. Több cég eladta követelését az erre szakosodott behajtótársaságoknak. Akár százmilliárd forintjába is kerülhet az államnak, amennyiben elveszíti a pert. Lapunk hétfőn négy kérdést juttatott el az üggyel kapcsolatban a vagyonkezelőhöz, amelyre meg is érkezett az írásos válasz. A probléma csak az, hogy az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt. nyilatkozata egyik általunk feltett kérdésre sem adott választ.
Lapunk az alábbiakat szerette volna megtudni: melyek azok a cégek (szám szerint ötven), amelyeket érint a Legfelsőbb Bíróság (LB) döntése; mekkora ezek perértéke; mi lett ezen cégek vagyonával (csőd-, illetve felszámolási eljárás indult-e ellenük); mikor alakult ki ez a – laptársunk által százmilliárdosra becsült – csődhelyzet?
Az alábbiakban szó szerint adjuk közre az ÁPV Rt. által a fenti kérdéseinkre adott válaszát:
„Az ÁPV Rt. ellen konszernfelelősség miatt indított perekkel összefüggésben hangsúlyozni kell, hogy a Legfelsőbb Bíróság a konszernjogi felelősség kérdésének eldöntésével alapvetően arra fog végleges választ adni, hogy a rendszerváltás előtti gazdaságért, közelebbről a szocialista vállalatok tartozásaiért az előttünk álló költségvetésnek, illetve az államnak helyt kell-e állnia vagy sem. A jelenlegi, irányadónak tekinthető gyakorlat egyfelől a privatizáció elengedhetetlen következményének, másfelől a magánosítás és a bürokrácia kötelező melléktermékének tekinti ezt az ügyet. Ez a megközelítés azonban túlzó és megengedhetetlen leegyszerűsítése a kérdésnek. Rögzíteni kell, hogy nem azért kell a megszűnt állami vállalatok adósságaiért felelni, mert azok részvénytársasági formában átkerültek a privatizációs szervezetekhez, majd ezt követően jó vagy rossz tulajdonosként, zűrzavarok közepette – bizonytalan jogi és gazdasági helyzetben – irányították ezeket az átalakult társaságokat, hanem azért, mert a szocialista nagyvállalatok a kicsikkel együtt (cca 1500 cég) technikai, technológiai és tőkeellátottsági okok miatt túlnyomórészt nem bírták a versenyhelyzetet.”