Rég láttuk.
– Azt utóbbi években rendkívül kevés magyar film készül, talán ez lehet az egyik oka. Azoknak a csatornáknak pedig, amelyek a régi alkotásokat tűzik műsorukra, meglehetősen alacsony a nézettségük, ez a másik. Egyébként a Győri Nemzeti Színháznál vagyok már nyolcadik esztendeje, s olyan darabokban játszom, mint a Bűn és bűnhődés, az Éjjeli menedékhely, a Rómeó és Júlia vagy a következő évadban a Hazatérés Dániába.
– Színházi színész lett?
– Amikor a filmgyárnál álltam alkalmazásban, és sok filmben játszottam, akkor is szerepeltem színházban, szóval sohasem tartoztam csak ide vagy csak oda. A közönség persze Fábri Zoltán Magyarok című filmjére, A Tenkes kapitányára és a Bors-sorozatra vagy a Keménykalap és krumpliorra emlékszik inkább, pedig amikor a filmes időszakomat éltem, olyan színházi lehetőségeket is kaptam, mint a Száll a kakukk fészkére székesfehérvári előadása, amely már csak azért is emlékezetes számomra, mert ez a darab pályafutásom során négyszer talált meg. Egy színész életében valóságos adomány, ha hosszú évek távlatából összehasonlíthatja, miként formált meg akkor egy szerepet, és hogyan teszi most.
– A film vagy a színház a fontosabb?
– Nehéz eldönteni, talán nem is lehet. Ám a színházat azért tartom mégis előbbre, mert egy színpadi megmutatkozás lehetőséget ad arra, hogy elmélyedjek a szerepben, hiszen van idő kibontani és valóban olyanná formálni az alakítandó figurát, amilyenné a képességeim engedik. Film esetén ugyanerre sokszor csak annyi idő áll rendelkezésre, amíg bevilágítanak, vagy egyszer elpróbáljuk a jelenetet. A filmezésben az sem könnyíti meg az ember dolgát, hogy a forgatáson nagyon gyorsan, snittről snittre kell akkor és ott a legjobb formában lenni, így előfordul, hogy csak két-három nap múlva jön elő, aminek akkor kellett volna. Persze a színházban is előfordul, hogy miután lement a darab, kezdi érezni az ember, hogy még mindig tudna valamit hozzátenni a szerephez. Szóval a kétféle alakítás merőben más hozzáállást kíván, ettől függetlenül nagyon szeretem a filmezést is. Ugyanakkor már a művészi öntudatra ébredésem is a színháznak köszönhető, mint a szakmában oly sokaknak. Gyomán születtem, s arrafelé még csak lehetőségünk sem volt arra, hogy elmenjünk színházba. Emlékszem, amikor az iskolában hallottam a komédiásokról, igazából azt sem tudtam, miről is beszél a tanító, hiszen a fogalmat nem volt mihez kötnöm. Aztán korombeli gyerekek előadásában láttam a Lúdas Matyi néhány részletét, s egyszer csak rádöbbentem, valóságos csoda, hogy ezt élő, hús-vér emberek csinálják. Elkápráztatott a gondolat, hogy vannak köztünk, akiknek a színjátszás az életük. Azt hiszem, abban a pillanatban született meg bennem az elhatározás, hogy én is színész leszek.
– Merész elhatározás lehetett. Mit szóltak hozzá a szülei?
– Többnyire a nagyszüleimnél nevelkedtem, s a nagymamám hallani sem akart róla, de a nagyapám azt mondta, hogy de, de, igenis legyen komédiás a gyerek. Édesanyám pedig csak annyit fűzött hozzá, hogy olyan pályát válasszak, amely mellett kitartok. Édesapám ugyanis amolyan kísérletezgetős ember volt, egész életében lépkedett egyik dologból a másikba. No, és az sem nyugtatta meg a kedélyeket, hogy ugyan elsőre fölvettek a főiskolára, de ez már a negyedik alkalmat jelentette: legelőször még fiatal voltam, ezért elutasították a jelentkezésemet, a következő évben későn küldtem a kérvényt, rá egy esztendőre viszont későn jött az értesítés, a postásnál volt egy hétig a levél, így éppen lecsúsztam a felvételiről. De a zötyögős indulásnak köszönhetően kerülhettem egy osztályba Sztankay Istvánnal, Tímár Évával, Linka Györggyel. S ha másként alakul a sorsom, ha elkerül a felvételi hercehurca, akkor bizonyosan Básti Lajostól sem kaphattam volna a becenevemet, a Pityit.
– Nem akartam szóba hozni, de önt tényleg mindenki csak Pityiként emlegeti. Nem zavarja?
– Egyáltalán nem, bár igaz, kezdetben furcsa volt, és ha jobban belegondolok, talán kicsit bántott is a pityizés. Kevesen tudják, honnan is származik a Pityi. A főiskolán Básti tanár úrral volt óránk, és aznap én voltam az első a színpadon. Már fönt álltam, amikor a tanár úr megérkezett, kicsit lapozgatta a naplót, aztán összecsukta, rám nézett, és csak annyit mondott: na, mit tudsz, Pityi? Sztankay Pista fülében megragadt a név, és addig mondogatta, míg mások is átvették. És ma már tényleg mindenki így ismer, inkább vagyok Szilágyi Pityi, mint Szilágyi István.
– És mi lenne a végeredménye egy Szilágyi István – Lópici Gáspár összevetésnek?
– Valószínűleg ugyanez.
– Ez sem bántja?
– Miért bántana, hogy egy fantasztikusan sikerült film, a Keménykalap és krumpliorr egyik legérdekesebb figurájával azonosítanak? Arról nem is beszélve, hogy annak idején én védtem meg a Lópici Gáspár nevet, mert a rendező meg akarta változtatni. Bizonyára akadnak, akik a mellékszerepeket nem tekintik nagybetűs művészetnek. És az is igaz, hogy amikor a színészpalánta kilép a főiskola kapuján zsebében a friss diplomájával, nem arról ábrándozik, hogy micsoda mellékszereplő lesz majd. Természetesen nekem is voltak terveim, de inkább csak azt gondoltam, hogy egyik-másik szerepet örömmel eljátszanám, ha rám osztanák. Soha nem kapálództam úgynevezett szerepálmokért. Ezért is gondolhatok a pályafutásom egészére tiszta lelkiismerettel. Úgy érzem, hogy mindegyik szerepemért tisztességgel megdolgoztam, és amit játszottam, abban mindig megtaláltam a színészi kíváncsiságomat kielégítő örömet. Az utóbbi évek pedig bizonyítják, hogy előbb vagy utóbb, de utolérnek a szerepek: ebben a szezonban például Lőrinc barátot játszottam, amiről nyugodtan mondhatom, hogy szerepálmom volt. Pontosan emlékszem, a főiskolai tanáraim azzal engedtek útra, hogy majd a Lőrinc barát lehet az egyik nagy szerepem, ha belenövök.
– Négy évtized alatt nőtt bele? Vagy csak most fedezték föl a színpadi rendezők?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy a színpadi szerepek sokáig vagy engem nem találtak meg, vagy én nem találtam meg őket. Ebben talán közrejátszhatott az is, hogy 1966-tól másfél évet töltöttem Párizsban. Azért mentem ki, mert kíváncsi voltam, hogyan élnek más országokban az emberek. Aztán, amikor hazajöttem, hallottam olyan visszajelzést, hogy nem szerencsés, ha egy-egy szerepre engem kérnek föl. Mégis volt haszna a kint töltött időnek, a visszatértem után ugyanis sokkal felszabadultabban játszottam a színpadon, hiszen akár pozitív, akár negatív élményeket él meg a színész, mindegyikből képes építkezni. Ekkor éreztem igazán, hogy végül mindig a színész formálja meg a szerepet, és azt is, hogy ha megtalálom az utat arra, amerre a rendező tereli az előadást – hiszen ő teljes előadást épít –, akkor magamban kell megküzdenem a szerep felépítésével.
– Vagyis minden egyes alakításában önmagát rendezi. Nem szeretne másokat is rendezni?
– Dehogynem, csak még nem jutottam el odáig. Majd.
– Maradnak a mellékszerepek?
– A mellékszerepek is nagyon fontosak. Az, hogy ilyen sok mellékszerepet kaptam, a karakteremből is adódik. Van egy erősen jellegzetes, szinte bizarr külsőm, és amikor csodabogarat kellett alakítani, gyakran gondoltak rám a rendezők. Lehet, hogy furcsán hangzik, de mostanra lettem érett, felnőtt ember. Egyébként legutóbb Jancsó Miklós A mohácsi vész című filmjében kaptam nagyon érdekes mellékszerepet: életemben először bíztak meg olyan alakítással, amelyben egy szavam sem volt, tehát csak jelenlétből állt. Bár a Kakukkfészek első változatában – Rucklyt alakítva – is igencsak kevés szöveget kellett megtanulnom, Ruckly ugyanis a műtétje után teljesen elhülyült, így annyi a szerepe, hogy a darabban ötször elmondja: „Dögöljenek meg.” Szinte szótlanul ültem tehát öt jelenetben, ugye, szétment a függöny, becsoszogtam, és lekuporodtam a helyemre, majd – Karinthy szavával élve – „vantam”. És ez a „vanás”, a megfelelő színpadi jelenlét, a megjelenés nem egyszerű feladat. Olyannyira nem az, hogy az előadás végén, amikor mentünk ki a színpadról, akkor sem estem ki mindjárt a figurából, hanem még négy-öt lépést a szerepemben mentem tovább. Egyszer fogadtak is a kollégák, hogy vajon hány méter megtétele után változom vissza Mr. Rucklyból Szilágyi Istvánná.
– Ennyire átveszi a figura az irányítást a valódi én fölött?
– Ez a színész alkatától függ. Van, aki kilép a színpadról, és abban a pillanatban visszaváltozik civillé, és léteznek azok a színészek, akik hozzám hasonlóan a darab végét követően még az alakított figura lelkiállapotában maradnak egy ideig. Persze ha a színész jól játssza a szerepét, akkor teljesen mindegy, hogy ezt milyen módon teszi. A végeredmény az érdekes.
– Illetve még az is – hadd gonoszkodjam egy kicsit! –, hogy az illető színész mekkora házban lakik, milyen autóval jár, hogy hívják a kutyáját…
– Szegény kutyám. A feleségem furcsamód nem tud parancsolni neki, ezért ha kilép a kapun, a kutyus gyakran kiszökik mellette az utcára. Gondolom, engem fogadott el falkavezérnek. Amikor legutóbb kiszökött, megverhették valahol, mert ha a hátához nyúlnék, hogy megsimogassam, elhúzódik tőlem. De persze értem, mire céloz a gonoszkodással, ugyanakkor nem értem, miért érdekes, hogy egy színészenek például mi a hobbija. Nem hiszem, hogy bárki tűzbe jönne attól az információtól: Szilágyi István a kertje végét beültette mindenféle zöldséggel, van ott hagyma, zeller, hónapos retek, paradicsom. Vagy hogy mostanában elkezdtem kaktuszt gyűjteni, és már van belőle tizenkilenc. Színészként inkább azzal tudok valamiféle példát mutatni, hogy jól játszom el a szerepeimet. És közben bízom benne, hogy az alakításom formálja azokat, akik megnézik az előadást vagy a filmet.
– A lottós szerep mennyiben formálta a nézőket?
– A reklámot nem sorolnám a színházi fellépések vagy a filmes szerepek közé. Ugyanakkor azt is jól kell eljátszani. A lottós figura első szériáját kifejezetten érdekesnek találtam, mert olyan volt a feladat, mintha snittenként forgattunk volna valami játékfilmet. Természetesen nem csak pozitív visszajelzéseket kaptam; néhány kollégám szerint a színészeknek nem szabadna reklámszerepeket elvállalniuk. Én másként gondolom, szerintem nincs ebben semmi rossz. Talán az lehet a különbség közöttünk, hogy én akár a szöveg nélküli mellékszerepeket is fontos alakításoknak tartom. Megjegyzem, nemrég érkeztem vissza Spanyolországból, ahol autóreklámot forgattam, de ezt a magyar nézők nem láthatják majd, mert csak Spanyolországban és Angliában vetítik a televíziók. Ugyanakkor azzal minden színész tisztában van, hogy ezek a lehetőségek anyagilag sokat jelentenek, s egy filmből vagy pláne egy hosszabb reklámkampányból származó jövedelem igencsak jól jön a színházi gázsi mellett. Arról ugyan csak a legritkább esetben esik szó, hogy ki mennyiért szerződik valamely szerepre, de – mivel vannak sejtéseim – kijelenthetem, hogy kizárólag az a színész képes csak a színházból megélni, aki rendszeresen és a repertoár szinte valamennyi darabjában kap szerepet. És ez valóban még csak a napi megélhetését fedezi. Nem csodálkozom tehát, ha a kollégák egyéb felkéréseket is elfogadnak.
– Pedig a magazinokat lapozgatva vagy a televíziót nézve nem tűnik ennyire kilátástalannak a színészek sorsa. Milyennek látja a magyar színházi életet?
– Küzdelmesnek. Naponta tapasztalom, hogy egyre bizonytalanabb a színészek helyzete. Ha a közigazgatásban vagy a bankszektorban elküldenek valakit, akkor végkielégítést kap, ráadásul, ha vezető volt, jelentős összeget. Ha a színésznek lejár a szerepre szóló szerződése, akkor mehet isten hírével. Nagyot változott a világ, mert kezdő színészként még helyeseltem a státuskötelezettség megszüntetését. Akkoriban azt vallottam, hogy a biztos státus tudatában a színészek hajlamosak némi lazsálásra. De manapság azt kell látnom, hogy a bizonytalanság sok kollégát megvisel, sőt engem sem hagy érintetlenül. Valójában csak egyetlen dologban bízhatunk, abban, hogy színházra mindig szükség lesz. Ha már nem, az nagyon rossz kor kezdete lesz.
Szilágyi István 1937-ben született Gyomán. A Színművészeti Főiskolát 1961-ben végezte el. Friss diplomásként az egri Gárdonyi Géza Színházban helyezkedett el, de tagja volt az Irodalmi Színpad, a Vidám Színpad, a Vígszínház, majd a filmgyárnál töltött kilenc évet követően a Győri Nemzeti Színház társulatának is. Legemlékezetesebb televíziós alakításait a Bors, A Tenkes kapitánya, valamit az Egy óra múlva itt vagyok című sorozatokban nyújtotta.
