Soha annyi kiegyensúlyozott nyugdíjast nem láttam, mint azon a tavasz végi, napfényes kora délutánon a koppenhágai Tivoliban. Hogy került ide ennyi idős ember a főként gyermekek számára létrehozott vidámparkba?! Valami öregek találkozójára gyanakodtam, de nem volt semmi ilyen jellegű rendezvény. A parkban mindenfelé elégedett és mosolygós nyugdíjasok sétáltak. Mintha mindannyian ünneplőbe öltöztek volna, a frissen vasalt fehér ing, fehér blúz jelezte ezt, pedig hétköznap volt. Igaz, errefelé a napsütés már önmagában felér egy ünneppel. Az idős emberek komótosan beszélgettek, üdvözölték ismerőseiket, természetesen élték a nyugdíjasok életét. Sugárzott róluk a jólét, nem is csupán anyagi, hanem a szó mindent átfogó jelentésében. Ám ők valószínűleg nem is voltak ennek tudatában. Egyszerűen csak felöltötték az egyik legjobb ruhájukat, kijöttek a szórakoztatóparkba, iszogatták a kapucsínóikat, hallgatták az élőzenét. Közülük néhány az unokáját is kihozta a játékországba, felültették a kicsiket a körhintára, együtt szálltak fel a vonatra, amely sohasem látott kalandokat ígért. Azóta a Tivoli nekem nem szórakoztatóparkot jelent, hanem az állam szociális gondoskodásának jelképét. Tivoli: megteremteni a lehetőséget arra, hogy az idősödő emberek számára valóban – a természetszerűleg bekövetkező betegségek ellenére – gond nélkül és boldogan teljék el az élet utolsó harmada.
Ha ezt egyszer otthon megélhetném! – sóhajtottam el este vágyamat Flemming nevű dán újságíró barátomnak, akitől megkérdeztem, milyen körből tevődött össze a délután látott „nyugdíjasparádé”. „Semmi különös, átlag nyugdíjasok. Akiknek kicsit jobban megy, azok félévekre leutaznak délre, tudod, a Földközi-tenger partjára. Esetleg ott vesznek egy kisebb házat. Talán most szedelődzködnek Portugália vagy Spanyolország déli részén, hogy nyáron meglátogassák Dániában maradt rokonaikat. Remélem, úgy ötvenéves koromra lesz elég pénzem, plusz az itteni lakásomat is eladom, hogy leköltözhessek a portugál tengerpartra. Viszlát, Koppenhága!” – foglalta össze sokat sejtetően nevetve Flemming élettervét.
Portugália és Spanyolország tengerparti részein gyakran hallani svéd, dán vagy épp angol szót. A két mediterrán ország árszínvonala jócskán nőtt az elmúlt húsz évben, de még így is megéri egy dán nyugdíjasnak (az Eurostat adatai szerint havi 2600 eurós átlagnyugdíjjal, ami mintegy 650 ezer forint) és egy svédnek (2340 euró), egy britnek (mintegy 2000 euró) leköltöznie délre. Az említett nyugdíjak közel kétszeresei a két déli országban kifizetett átlagjuttatásnak.
Mint a vándormadarak, a téli hónapokban az európai nyugdíjasok is egyre nagyobb számban választják tartózkodási helyül a dél-európai országokat, de kedvelt úti cél „telelésre” Tunézia és Marokkó tengerpartja is, a tehetősebbek pedig még távolabb merészkednek. Nemcsak az ilyenkor is kedvező időjárás miatt keresik fel egyre többen ezeket a helyeket, hanem csáberővel hatnak a nyugat-európai nyugdíjasokra a viszonylag alacsony árak is. Ha a magyar nyugdíjas arrafelé szeretne eltölteni egy szezont, havi nyugdíja jó, ha egy hétre lenne elegendő, nem pedig hónapokra. A nyugatiak ezzel szemben spórolni is tudnak, összevetve kiadásaikat az otthoniakkal. Hammametben, az egyik legnagyobb tunéziai üdülővárosban egy személyre egy féléves, félpanziós ellátás repülőjeggyel együtt 2500 eurót kóstál, ami napi 13 euróba (körülbelül 3200 forintba) kerül. Ez kevesebb, mint Hamburgban egy szoba bérleti díja, nem is beszélve a fűtésről, villanyról, gázról.
„Ha nem lennének gyerekeim, itt tölteném a nyugdíjaséveimet” – mondta egy 82 éves francia férfi a Le Monde újságírójának. Így telente csak két-három hónapot időzik itt. Korántsem kell ahhoz kiváltságos helyzetben lennie, hogy ezt megengedhesse magának egy idősödő nyugat-európai polgár. Milliomosok nincsenek a „vándormadarak” között, átlagos élet után nyugállományba vonultakról van szó, van köztük volt villanyszerelő, adminisztrátor, áruházi eladó, gépészmérnök, asztalos. A franciák havi nyugellátása átlagosan – itt különösen hangsúlyozni kell ezt a szót, hiszen mindenkinél eltérhet a munkában töltött idő után befizetett járulék és az ez után kapott ellátás összege – körülbelül 2300 euró, azaz 575 ezer forint. Majdnem egyhavi nyugdíjért fél évre Tunéziában kapnak szállodai szobát, svédasztalos reggelivel és vacsorával, plusz még repülőjegyet is magában foglal ez az ár.
A tunéziai tengerparton a holt szezonban, amely novembertől húsvétig tart, se szeri, se száma a nyugdíjas vendégeknek. Először csak két hétre jönnek megízlelni a mások által agyondicsért klímát és kiszolgálást, majd egyre hosszabbodik az itt eltöltött idő. Nem elhanyagolható szempont, hogy kiszolgálják őket, amelyre közülük az „öregebbeknek” szükségük is van. A Le Monde-nak mindegyikük csak elégedetten tudott szólni az ellátásról, egyenesen barátjaiknak nevezték a tunéziai személyzetet. A nyugdíjasok körében rendkívül népszerűek a különböző játékok: kedvelt a minigolf, a fejtörők, és természetesen – franciákról lévén szó – a pétanque is, amelyet e sportban járatlanok könnyen tekinthetnek céltalan acélgolyó-dobálásnak is. A magány legyőzése, a közösség újbóli megtalálása, a kitörés a szürke hétköznapokból talán a legtöbb, amit adhat egy ilyen „telelés”.
„Franciaországban – mondotta egy »vándormadár« – ennyi pénzért egy nyugdíjasotthonban se kapnék helyet, amelyet – finoman szólva – össze sem lehet hasonlítani ezzel.” Azért a francia nyugdíjpénztár alkalmazottait is gondolkodásra késztette ez a megállapítás. A tunéziai turisztikai szervekkel most már célegyenesbe fordult nem egy francia nyugdíjas-üdülőfalu tervezése a szükséges orvosi ellátással, a mozgássérülteknek speciális lehetőségekkel, minden komforttal ellátott bungalókkal. És ha valaki ilyen létesítményekben veszi igénybe a tunéziai „telelést”, még a fent említett olcsó árhoz is kedvezményt fog kapni a francia nyugdíjpénztártól.
A marokkói és tunéziai lehetőségeket talán már a franciák előtt felfedezték a német idősebb korosztály tagjai. A német átlagnyugdíj 2500 euró, mintegy 625 ezer forint. De jönnek mások is, a fiatalabb nemzedékből hosszabb időre érkeznek az észak-afrikai hotelekbe a német munkanélküliek, ugyanis a munkanélküli-segélyből itt jobban és kellemesebben meg lehet élni, mint – mondjuk – Kelet-Németországban. Tavaly egy algériai sivatagi kalandtúrán túszként elrabolt harminc német turista között voltak szép számmal olyanok is, akikről kiszabadulásukat követően kiderült, hogy otthon „munkanélküliek” vagy „rokkantnyugdíjasok”.
Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy az átlagról beszéltünk, olyanokról, akik 40 esztendőt munkával töltöttek el. Természetesen vannak Nyugat-Európában is „kisnyugdíjasok”, akiknek eszükbe sem juthat a vándormadár-életforma, ők bizony a létminimum határán egyensúlyoznak.
Az idősebb George Bush a minap nyolcvanadik születésnapját ünneplendő két ejtőernyős ugrást hajtott végre. Földet érve arról fejtette ki gondolatait, hogy az idős embereknek nem szabad elpuhulniuk, nem kell megadni magukat az öregségnek, élvezzék az életet! Errefelé talán azt válaszolnák neki: az ön nyugdíjával, Bush úr, bátran ugrálhatna mindenki.
Ha az érintett államok nem tesznek meg minden tőlük telhetőt, úgy tizenöt–húsz év múlva az Európai Unió országaiban össze fog omlani az öregségi nyugdíjrendszer – erre a szakértők már évtizedek óta figyelmeztetnek. Az elöregedő Európát az egyre kisebb létszámú dolgozói befizetésekből nem bírják a megszokott szinten eltartani. A tendencia előre látható: úgy 2020 után a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer (a járulékként beszedett összeget felosztják a nyugdíjasok között) elemeire fog hullani, ugyanis nincs elég járulékbefizető. Ma már minden nyugati ország tudatában van e veszélynek, amely a nyugati életszínvonal egyik kulcselemét, öregkori biztonságot adó rendszerét fenyegeti.
Két módon lehet elkerülni a vészt: növelni kell a munkában töltött időt, mégpedig a nyugdíjkorhatár felemelésével, esetleg serkenteni a nyugdíjas korúakat, hogy immár nyugállományban is tovább dolgozzanak. Ennek bevezetése igen problémás, hiszen a most munkában lévő középkorúak is a nyugdíjkorhatár elérése előtt négy-öt évvel szeretnék „letenni a lantot”. A másik mód: növelni a munkaképes, azaz a járulékot fizető lakosság létszámát, így a befizetések is nőni fognak, és fenntartható a nyugdíjak legalább jelenlegi szintje. Mivel a népszaporulat a nyugati országokban vészesen esik, így egy megoldás kínálkozik: megnyitni a kapukat, és bevándorlókat foglalkoztatni. Ez azonban – csakúgy, mint az első számú megoldás – politikai eltökéltséget kíván, amit általában a szavazók, még ha annyira logikus érvelés áll is mögötte, nem biztos, hogy díjazni fognak a következő választáson.
Német-, Francia- és Olaszországban, Ausztriában már az elmúlt évben elfogadtak nyugdíjreform-tervezetet, mindenhol növelték azt a korhatárt, amelytől teljes értékű nyugdíj jár. Németországban 2005-től fokozatosan bevezetik a nyugdíjadót. Bátorítani szeretnék az előtakarékosságot, a magán-nyugdíjpénztári befizetéseket, illetve a hozamot termelő életbiztosítást, ám ezek ugyancsak gyerekcipőben járnak a nyugat-európai országokban, ugyanis eddig jobbára mindenki bízott az állami öregkori nyugdíjban.
A nyugdíjrendszer az Európai Unió minden tagállamának nemzeti belügye. Ha nem sikerül megoldást találnia jó pár országnak az öregkori nyugdíj szinten tartására, az sem elképzelhetetlen, hogy európai méretekben kell majd keresni a megoldásokat e súlyos válságot előrevetítő szociális probléma leküzdésére.
